Virginás András blogja

Amíg emlékszik, s hull a színes álom,
a jó varázslót kérdi, mit hozott,
ha mást szeretne, kiktől kérje számon,
s mit adhatna egy ilyen elnyomott?

2022. március 5.

Jövőnk behúzta már a kéziféket,
a múltba visszamenne, hogyha tudna.

2022. február 06.

A por belepte, s ujjadon maradt,
ha végighúztad rajta önmagad,
gyűrött kabátujj félhomályba int,
s a földig járjuk fáradt lábaink.

A ketrecünk sem volt egész, csak részben,
a lelkünk néha messze elrepült,
s ha visszatérne, ámbár én ezt kétlem,
együtt lehetnék véled menekült.

A múlt időből lelkünk hangja szól,
a szél ír hozzá lengő dallamot.

2022. február 22.

Te ott lehettél volna, s aztán mégsem,
egy ismerős, ki más irányba ránt,
magunk vagyunk csak énünk börtönében,
a lelkünk marja s gyötri a magány.

Súlytalan felhőkre ültek a percek,
amíg a végtelen karolta át,
esőben állok itt, szitáló csendben,
bennük leszűröm az élet javát.

Mert az csak börtön, egy ketrecbe zárva,
csodára várunk vasrácsok között,
a rab ruhájának cafrang az ára,
illatuk azóta elköltözött.

Nevem felejtsd, szememben ég az arcod,
csokorba kötnék elmúlt perceket,
szívemben rab madárnak szárnya csapkod,
hogy meggyógyuljon, évek kellenek.

2022. február 10.

Így némán, ketrecekbe zárva,
ne tudja senki, hol vagyunk,
születéskor senki nem árva,
csak később maradunk magunk.

2022. február 16.