Síró szél

Síró szél

 

Fülembe sírja bánatát a szél.

Érzi(?) - bennem bennem rokon lélekre lelt.

Hisz olyanok vagyunk mi mind a ketten,

Mint egy - egy elhagyott,kopár őszi kert.

 

Sírj,csak sírj.Veled sírok én is.

Zúgd a fülembe csendesen a bánatod.

S kerengő táncban váljunk eggyé.

Könnyeidet egyedül csak én,

S könnyeimet egyedül csak Te láthatod.

 

Add nékem páromul magadat.

Színes avart taposva,bújdossunk el

A szunnyadó néma fák között.

Szálljunk fel együtt a magas Égig,

Mely bennünket oly régóta várva,

Szikrázó,csillagpalástba öltözött.

 

Sírj,csak sírj.A távolság majd enyhít.

Ha szomorú vagy,én is az vagyok.

Nekünk nem kell hiú,fájó világi érzés.

Nekünk elég az,ha a Hold a szívünkben ragyog.

 

Sírj,csak sírj.Törjön utat magának a kín.

Mire a Nap korongja első sugarát veti ránk,

S odalent a Földön éledni kezd az élet,

Az álomba sírt éjszaka után majd arra ébredünk,

Hogy Te énbennem élsz. - S én benned élek.

 

Sírj.Csak sírj.Az Égben béke honol.

Fonott karjainkban erő gyűlik,

Szívünk egyszerre,s egymásban dobban.

Holnap,már állott lesz a könnyed.

S én gyönyörködöm majd - a legszebb mosolyodban.

 

Igézve nézlek.Ősszel,tavaszt nyitsz bennem,

Borút,s ködöt űzöl,mely fehéren permetez.

Szélből,lassan szellővé válva elcsitulsz,

Hogy örök időkre - egyedül,csak bennem lengedezz.