EDGAR ALLAN POE...*

KÜLÖN

Gyerekkoromtól fogva nem
Olyan vagyok, mint más. Szemem
Nem úgy lát, nem közös kutak
Habja bennem az indulat.
Nem közös forrásból ered
Bánatom. Gyújtva szívemet
Más fokra izzik örömöm.
S ha szeretek: azt is külön.
Ott - gyerekkoromban - a vad
Élet hajnalán: ott fakadt
Ez a varázs - a jó s hamis
Mélyekből -, mely kötöz ma is:
Forrásból lett, gyors patakból,
Sziklahegyen rőt falakból,
Napból, mely lekörözött
Őszi aranyfény között,
Villámból az ég alatt,
Amint elszállt, elszaladt,
Dörejből, vihar ha forrt,
S fellegből, mely olyan volt
(Bár kéklettek az egek)
Szemre, mint egy szörnyeteg.

ESTI CSILLAG

A nyár delelőn járt,
    Az éj fele volt:
Csillag köre ködlőn
    Tört át, hol a hold
Fagyban ragyogott és
    Planéta-rabok
Közt járta a mennyet -
    Holdfény a habot.
        Néztem, hogy oly
        Hideg mosoly:
Oly dermesztő hideg;
    Mint felhő-fürt-
    Palást röpült,
S már téged néztelek,
    Est Csillaga,
    Kinek sugara
Dicső s mind kedvesebb:
    Boldog vagyok,
    Hogy ott ragyog
Az éji égkupolán,
    S e messzi tűz
    A lenti hűs
Fénynél különb csodám.

A LEGBOLDOGABB ÓRA, NAP...

A legboldogabb óra, nap
    Tört szívemben otthont talált,
De az erő és öntudat
    Már messze szállt.

Erő? Igen! Úgy véltem, az;
    Jaj, eltűnt, többé nem felel;
Tőle feszült a vad tavasz -
    Hadd múljon el.

S az öntudat ma már mit ér?
    Öntse maró mérgeit új
Agyakba, hol még friss az ér -
    Szivem, csitulj!

A legboldogabb óra, nap,
    Mit szemem látott, láthatott:
A fényes erő, öntudat
    Múltban ragyog.

De ha erő és öntudat
    Oly kínnal kelne fel,
Mint egykoron - sugarukat
    Nem bírnám újra el.

Mert ólom volt éj-szárnyukon,
    S míg verdesett, lehullt
A szívbe, mely törni rokon
    Kínokban megtanult.

Bár volna örök álom életem!
S ne kelnék fel, csak majd, ha reggelem
Az öröklétnek hozza egy sugára.
Sőt! Ha e hosszú álom kínra válna,
Az is jobb volna, mint a lét rideg,
Éber világa, annak, akinek
Szíve ez édes földön csupa mély
Érzés káosza volt s lesz, míg csak él.

S ha lehetne ez örökkévalón
Sodró álom, akár gyerekkorom
Szép álmai, ha épp olyan lehetne:
Balgaság volna vágynom szebb egekbe.
Hisz örvendeztem én - míg nap tüzelt
A nyári égen - vágyakkal-betelt
Hő álmaim közt, s szívem ott maradt
Az álmok tájain - otthonomat
Messze-hagyva - oly lényekkel, kiket
Enlelkem szült, s ennél mi volna szebb?!

S egyszer volt bár - egyszer! -, azt a vad órát
Sose felejtem el; varázs karolt át,
Bűvös erő, a hűvös szél, talán
Az volt, mely rám fuvallt egy éjszakán
Lelkemen hagyva képét, vagy a hold,
Mely - delelvén - túl hűs fénnyel hatolt
Álmomba, vagy a csillag: meglehet,
S ha szellő volt is álmom, egyremegy.

Mert bár álmok közt: boldog voltam ott!
Boldog, s ezért szeretem ezt a szót:
Álom! - míg benne eleven szinek
Kuszán, ködben, árnyban tülekszenek
Valónak látszani, s e forgatag
Kábult szememnek sokkal többet ad
Mennyből, vágyból - mely mind csak az enyém! -
Mint legszebb órán az ifjú Remény.

ÁLOM

Álmodtam tűnt örömökkel épp;
    De éji látomásom
Elűzte, szívem zúzta szét
    A nappal, az éber álom.

Álomnál satnyább ébredés!
    Mit ér a napvilág,
Ha szemünk a jelenbe néz,
    S ködön át csak a múltba lát?

Szent álom, ó, szent révület!
    Egy egész világ ellen
Mint szép sugár, álmom vezetett:
    Víg kedvű, kóbor szellem.

Mi ez a fény? Vihar éjjelén
    Remeg, küld messzi vigaszt rád -
Tisztító tüzü tünemény;
    Hajnalcsillag-igazság!

Tandori Dezső