EDGAR ALLAN POE...*

Tündérhon

Ülj ide mellém, Isabel,
Hola hold oly tündéri jel,
Drágám, veled életre kel.
Most, hogy állsz üdvhöz öltözötten,
Én: csillagoktól-szélütötten!
Sóhajod lelkéhez kötötten!
Hajad holdsugár lengeti;
Ó, június virágai!
Ülj le, ülj - hogy értünk ide?
Drágám: csak álom volna-e?

Ismered a roppant virágot -
Rózsa! - mondják -, ég csillaga,
Itt (a szél fújt) lugason állott,
Remegvén, mint a Kutya

Szökkent arcomba szemtelen,
Elevensége ismerős,
S hogy darabokra szedhetem,
Ne lenne többé büszke, hős -
Hűtlenségek jutalma ez!
A szél szertefutván neszez,
S a résen, mely így támadott,
Mint köpenyén, mely szétszakadott,
Holdad jött, pengvén dallamot.

Sugárral! S ez tündér sugár,
Isabel - nem mondtad magad?
Mely hihetetlenül szakad,
Mint tekervény, mint duzzanat,
S mint fű harmatgyöngyén, ha jár,
Piciny harangok hangja, száll,
Ó, véle zendül, itt e táj,
És fölfedezzük: holdsugár!

Mely függönyöknek rongyain,
Terem sötétjén, megjelen,
Bogárfény (az járna velem?),
Remegő szárnyé, árnyain
Por tűnik, köddé válva, ím:
Bún öröm, hirtelen!

Ó, mikor jön már reggelem?
Isabel! Nem féled-e
Az éjt, s mi bűvölete?
Ködvölgyek! Árny-áradatok,
És felhőterhes vadonok,
Formájuk felismerhetetlen,
Könnyomlássá szétrejtezetten!

Nagy holdak - ó! Hívság s vigasz:
Ugyanaz - mind az - mind, mind ugyanaz -
Az éj minden pillanata:
Önmaga - és nem önmaga.
A csillag fényhelye csusszan,
Sóhajba sápadottan.

Ah! Fel! Mert valami leszáll,
A hegy üdvén ragyogva jár,
Korona övezi!
Le - le, egyre le - tova már? -
Hova még? Mi mélyre még?
Ó, álmunk, szenvedély-vidék!
Mily tágas környűlései
Hullatnak fuldokolva
Függönyt: termet tarolva!

Így dőlt köveken,
Vízeséseken
(Némult vizeséseken!)
Vagy furcsa vadonon - a tengeren -
Ó, egek! A tengereken.

Tandori Dezső fordítása

SZERENÁD

Oly szép e perc - oly lágy e fény,
Hogy több, mint fél-bűn, érzem én,
Az alvó táj, a néma ég
Csöndjét bár lanttal zúzni szét.
Végül a gyöngyszinű vizek
Szinén Elysium libeg:
A hét Pleiád rajong az égen
S belőlük lesz a másik hét lenn,
S a szunditó Endymion
Lát új vágyképet a habon;
Ködös, borongó völgy ölén,
Kisértet-hegység peremén
Fáradtan ömlik szét a fény,
És föld, víz, égbolt, csillagok
Álomra vágynak, mint ahogy
Én vágylak téged s a te el-nem-
Múló szerelmed, Adeline-em.
De halld, ó halld, mi halk e szó,
Szerelmesed ma suttogó,
S te, félig-ébren fekve, véld,
Hogy álmod az, mi így zenélt
S az álom fátyla nem ereszt
Keresztül semmi durva neszt;
Elménk, lelkünk - ó Ég, igen!
Valóban összeforr, szivem.

ELDORÁDÓ