EDGAR ALLAN POE...*

A KÖLTÉSZETRE

Sorsom - szerencsém vagy bajom -,
Hogy jóért-rosszért ezt kapom,
S amim van: kincs és elmeél,
Testem-lelkem csak ennek él.

http://www.port.hu/a_hollo_the_raven/pls/fi/films.film_page?i_film_id=126514

Tündérhon

Ülj ide mellém, Isabel,
Hola hold oly tündéri jel,
Drágám, veled életre kel.
Most, hogy állsz üdvhöz öltözötten,
Én: csillagoktól-szélütötten!
Sóhajod lelkéhez kötötten!
Hajad holdsugár lengeti;
Ó, június virágai!
Ülj le, ülj - hogy értünk ide?
Drágám: csak álom volna-e?

Ismered a roppant virágot -
Rózsa! - mondják -, ég csillaga,
Itt (a szél fújt) lugason állott,
Remegvén, mint a Kutya

Szökkent arcomba szemtelen,
Elevensége ismerős,
S hogy darabokra szedhetem,
Ne lenne többé büszke, hős -
Hűtlenségek jutalma ez!
A szél szertefutván neszez,
S a résen, mely így támadott,
Mint köpenyén, mely szétszakadott,
Holdad jött, pengvén dallamot.

Sugárral! S ez tündér sugár,
Isabel - nem mondtad magad?
Mely hihetetlenül szakad,
Mint tekervény, mint duzzanat,
S mint fű harmatgyöngyén, ha jár,
Piciny harangok hangja, száll,
Ó, véle zendül, itt e táj,
És fölfedezzük: holdsugár!

Mely függönyöknek rongyain,
Terem sötétjén, megjelen,
Bogárfény (az járna velem?),
Remegő szárnyé, árnyain
Por tűnik, köddé válva, ím:
Bún öröm, hirtelen!

Ó, mikor jön már reggelem?
Isabel! Nem féled-e
Az éjt, s mi bűvölete?
Ködvölgyek! Árny-áradatok,
És felhőterhes vadonok,
Formájuk felismerhetetlen,
Könnyomlássá szétrejtezetten!

Nagy holdak - ó! Hívság s vigasz:
Ugyanaz - mind az - mind, mind ugyanaz -
Az éj minden pillanata:
Önmaga - és nem önmaga.
A csillag fényhelye csusszan,
Sóhajba sápadottan.

Ah! Fel! Mert valami leszáll,
A hegy üdvén ragyogva jár,
Korona övezi!
Le - le, egyre le - tova már? -
Hova még? Mi mélyre még?
Ó, álmunk, szenvedély-vidék!
Mily tágas környűlései
Hullatnak fuldokolva
Függönyt: termet tarolva!

Így dőlt köveken,
Vízeséseken
(Némult vizeséseken!)
Vagy furcsa vadonon - a tengeren -
Ó, egek! A tengereken.

Tandori Dezső fordítása

ANNI[197]

Itten az ágyban,
Testem pihen itt már
Akárki ha lát,
Holtnak hihet itt már
Borzadva tekinthet
S holtnak hihet itt már.

Nyögés, pihegés,
Sóhaj, zokogás,
Elcsöndesedének,
S a nagy dobogás
A szívben, a szívben, a
Szörnyű dobogás!

A kórok, az undor,
A kín, a veszélyek
S a velőben az őrült
Láz: mind tovaszéledt:
A velőben a láz,
Melynek neve "Élet".

És ó! az a kínok
Kínja, a szomjnak
Kínja is elmúlt,
Az iszonyu szomjnak
Kéj naphta-folyóját
Nyaló csunya szomjnak:
Ittam a forrást,
Mely oltja e szomjat -

Ittam a forrást,
Melynek szava csittit:
Nem mélyen a földben
Folyik ez, itt, itt,
Pár lábnyi üregben
A föld alatt, itt, itt.

És senki se mondja
Nekem ostobán,
Hogy keskeny az ágyam,
Sötét a szobám:
Nem aludt jobb ágyban
Még senkise tán:
Aludni , ily ágyban
Alhatsz igazán.

Itt Tantalusz-lelkem
Nyugalma valóság:
Feledte talán vagy
Nem bánja a rózsát -
Nem bánja a mirtuszt,
Nem bánja a rózsát.

Törődik is ő már
Sok régi bajával:
Szentebb zamatokkal
Tell most, ibolyával,
Rozmarin-illattal,
Vegyest ibolyával,
Árvácskavirággal és
Szerény ibolyával.

S boldogan alszik itt
Fürödve megannyi
Álomban rólad
Te szép, te hiv Anni;
Fürteid fürdetik
S fulladoz, Anni!

Annica csókolt,
Simogatott,
Szívem a szívén
Elnyugodott,
Szivének egén
Szivem elnyugodott.

Hogy a fény kialudt, ő
Puhán betakart,
Kérvén a királynőt
S az angyali kart,
Hogy árva fejemről
Üzzék el a bajt.

És testem az ágyban oly
Nyugton hever itt már
(tudva szerelmét),
Hogy holtnak alitnál,
És testem az ágyban oly
Békén pihen itt már
(szerelme szivemben)
Hogy holtnak alitnál
Borzadva tekintenél
S holtnak alitnál.

De csillog a lelkem
Mint mind a megannyi
Csillag az egen,
Mert csillaga Anni,
Mert csillaga szerelem
Csillaga, Anni,
Szép szemed csillogó
Csillaga, Anni!

SZERENÁD

Oly szép e perc - oly lágy e fény,
Hogy több, mint fél-bűn, érzem én,
Az alvó táj, a néma ég
Csöndjét bár lanttal zúzni szét.
Végül a gyöngyszinű vizek
Szinén Elysium libeg:
A hét Pleiád rajong az égen
S belőlük lesz a másik hét lenn,
S a szunditó Endymion
Lát új vágyképet a habon;
Ködös, borongó völgy ölén,
Kisértet-hegység peremén
Fáradtan ömlik szét a fény,
És föld, víz, égbolt, csillagok
Álomra vágynak, mint ahogy
Én vágylak téged s a te el-nem-
Múló szerelmed, Adeline-em.
De halld, ó halld, mi halk e szó,
Szerelmesed ma suttogó,
S te, félig-ébren fekve, véld,
Hogy álmod az, mi így zenélt
S az álom fátyla nem ereszt
Keresztül semmi durva neszt;
Elménk, lelkünk - ó Ég, igen!
Valóban összeforr, szivem.