EDGAR ALLAN POE...*

Szerelmem! Földi utamat
Bánatok tolongják körül
(...)
De lelkem mégis földerül,
Mert rólad látok álmokat.

ÁLOM AZ ÁLOMBAN

Vedd még e csókot, édesem!
Mostan megyek, elbúcsuzom
És ez legyen a búcsuszóm:
Igazat mondtál énnekem,
Bús álom az én életem:
Eltűnt reményem csillaga,
Mindegy, nappal vagy éjszaka,
Való volt-e, vagy látomány,
Ma már mi sem maradt nyomán.
Minden, mi van e bús világon,
Álomba ködlő furcsa álom.

Állok viharzó part előtt,
A tengerár lihegve bőg.
Kezemben emlékek, romok,
Arany fövény, arany homok. -
Nézem, hogy hullanak ezek
A könnyü, semmi porszemek
És könnyezek - és könnyezek!
Ó Istenem! bárhogy fogom,
A porba hull lágy homlokom!
Ó Istenem! nem menekül
Egy szem se a vizek elül?
Hát minden-minden e világon
Álomba ködlő furcsa álom?

Város a tengerben

Ni! Trónt épített a Halál
Egy messze, nyugati vár
Fölött, hol a végtelen
Magányban jó s rossz, bűn s szerelem
Örök sírban pihen.
A sok oltár, palota és torony
(Vén torony mind, de egy sem ing!):
Mieinkkel sehogyse rokon.
S mert rajtuk át szél sose ring,
Köröskörül bús-csüggeteg
Feküsznek a komor vizek.

E város éjére soha
Nem száll a szent ég sugara;
De a fakó tenger ezer
Fényt vet a kis tornyokra fel:
Fel, csúcsra, messze és közel -
Dómra - kúpokra - isteni
Csarnokokra - babiloni
Falakra - árny-erkélyre, mit
Kő-repkény s kő-virág diszít -
Föl a sok-sok csoda-zugolyra, ahol
Ibolya, szőlő és komoly
Brácsa, font frízben egybefoly.
Az ég alatt bús-csüggeteg
Feküsznek a komor vizek:
Bennük csúcs s árny úgy keveredik,
Mintha minden lebegne - míg
Bentebb egy toronyról sivár
Gigászként néz le a Halál.

Nyílt templom és tárt sír a rőt
Vízzel egyszint ásít, de sem ők,
Sem a kincs, mit a bálványfejek
Gyémánt szemürege rejteget -
Sem a sok drágaköves halott
Nem csalja előbbre a habot;
Mert - jaj! - fodor nem rezzen ezen
A tükrös sivatagon sohasem -
Hullám nem mondja, hogy szelek
Gyúrnak más, boldog tengereket -
S dagály, hogy a víz nem mindenütt
Ily irtózatosan derült.

De íme, zörren a levegő!
Valami mozdul - a tenger? a kő?
Süllyedő toronyrengeteg
Látszik emelni a vizet,
S mintha lyukakat tépne a
Csúcsuk az Ég hártyáiba!
A hullám rőtebben tüzel,
Órák lélegzete halkul el -
S ha majd, míg nem földi sikoly
Kiséri, e város elsüllyed,
Ezer trónjáról a Pokol
Feláll és tiszteleg.

Szabó Lőrinc fordítása

TALÁNY

Képfestő költők legnemesbike;
Amaz, ki vész haragját írta le;
A vonzó erkölcs-őr, kinek csodás
Írásától viszolyg a mély tudás;
Egy másik nyelv gyengéd költő-fia
(Oly nyelven értendő, mint önszava);
A bárd, kinek cseng tiltott éneke:
Korunknak büszkesége s szégyene;
Harmónia s igazság hercege,
Az antik dráma legfőbb mestere;
Egyik, kiben a képzelet kigyúlt;
Másik, kinek dalában él a múlt;
S az antik dalnok lép elő megint,
Ki hívebben fest, mint a többi mind.
Együtt e sok név oly nevet mutat,
Mely egyesíti gazdagságukat.

Radó György

TAMERLÁN

(Tamerlán):Timur Lenk, mongol származású uralkodó és hódító (1336-1405)

Haldoklót enyhitő vigasz?
    Nem erről van szó (most), atyám
Őrültség volna kérnem az
        E földi mértéknél nagyobb
        Dölyfömre itt bocsánatot -
    Vénség, nyugvás nem vár reám.
Remény az, hol tűz tűze forr?
Ó nem, csak vágyam haldokol.
Ha van remény - s van, ó igen! -
    Úgy magva szentebb, istenibb!
Nem mondom rád: "vén esztelen" -
    De hogy reményt adhatsz, ne hidd!

Mondd, ismered a szörnyü dölyfben
    Szégyent vallt lélek titkait?
Sóvár szív! véle örököltem
    E hervadást is, mint a hírt,
A tűző fényt, mely rám sütött
A trónon, ékkövek között.
Pokol-dicsfény! azóta sem
Szorítja el szomjas szivem
Pokolként égő fájdalom
Virágodért, nyaram, napom!
A holt időnek élő hangját,
Szünetlenül kongó harangját
Egy árnyvilág üres ölén
Lélekharangnak hallom én.

Nem voltam én mindig ilyen!
Bitor vágyból került fejem
    Köré e lázas diadém -
Nem épp olyan jusson szerezte
    Caesar Rómát, mint ezt meg én?
        Királyi ész örökjogán
S egy felsőbb szellemén, mely büszke
        Győzelmet ült emberfaján.
Hegyormon sarjadt életem.
    Éjente Tagláj zord köde
    Harmatjával hintett tele,
S úgy érzem, a szárnyas elem,
A vad szél, mely harcolva szállt,
Nyugalmat fürtömben talált.

Az ég harmatja késve hullt
    (Álmokkal terhes éj volt már!) -
Hozzám mint poklok ujja nyúlt;
    S egy-egy vörös villámsugár
Zászlószerű felhők alatt
    Félig lehunyt szememnek ott
    Királyi pompát mutatott,
S az égzengésben kürt riadt:
    Rámtört e hang s oly harcba vont,
        Mit emberek vívnak s szavam,
Az én szavam száll - kis bolond! -
        (Ó, táncolt volna boldogan
A lelkem ily hang hallatán) -
Kiáltottam győztes csatán!

Eső vert és fejem felett
    Nem volt fedél - bősz szél alatt
    Süket lettem, meg béna, vak.
Azt hittem: emberkéz vetett
    Reám babért; s amint vadul
Hideg lég zúgott, rám ömölt,
    Hallottam, amint romba hull
Sok ország - rabnép jajt üvölt -,
Hadam morajlik és a trón
Körül nyüzsög sok talpnyalóm.

Zord óra! akkor lett szivem
    Vad szenvedéllyel zsarnoki,
S a trón uráról senkisem
        Hinné, hogy másra született.
    Higgyék! de volt egy lény, aki
Már tudta akkor is, mikor
        Tüzem még ifjan égetett
(Mert húny a vágy, ha nő a kor) -
    E vas-szívben volt némi kis
    Hely női gyengeségnek is.

Szóval ki nem fejezhetem,
Hogy' ég az égő szerelem!
S egy tűnt arc szépségét nyomon
Követni immár nem tudom,
Mert rajza, mint a játszi szél
Emléke, már csak bennem él.
Olyan ez, mint böngészni nyűtt
    Könyvekben ős törvényeket,
Révült szemmel látván együtt
Sok értelmet rejtő betűt
    S üres képzelmeket.

Megérte Ő szerelmemet!
    S én gyermekként imádtam őt,
Kit írigykedve leshetett
    Az angyal is; szíve előtt
Minden reményt, gondolatot
    Mint oltáron égettem én,
        És mind nyílt volt és gyermeteg,
És szűz - hisz példát ő adott.
    Mért hagytam el s követtem én
        Lidérces belső tűzemet?

Korunk s szerelmünk nőtt - egymással
    Jártunk erdőn, vad táj ölén;
Testemmel óvtam hófuvásban;
    Ha nyájas Napból hullt a fény
S kereste ő a nyílt eget -
Szemébe néztem menny helyett.

A zsenge vágy sziven tapint;
    Mert napfény hullt ránk és mosoly,
Elűzve apró gondjaink,
    Lánytréfáin kacagva s oly
Heves keblére bújva lett
    Fölöslegessé mind a szó:
A lelkem ontott könnyeket
    És nem kellett megnyugtató
Beszéd - ő sem kérdezte: mért,
Csak rám vetette halk szemét.

De szerelemnél többre tört
A lelkem: küszködött, pörölt,
Magában szállt a szirt felett,
S a becsvágytól új hangja lett -
"Te voltál, úgymond, életem:
    Te, nagyvilág s élményeim
A földön - légben - tengeren -
    A kéj meg az a csöppnyi kín,
Mely új kéjt ád, s az eszményképem,
    Az éj üres ködálmai -
S a még semmibb morzsák a létben
    (Árnyak s fény zordabb árnyai!)
Ködszárnyon mind eltávozott
    És így eggyé keveredett
    Képed s egy név - a te neved!
Két más s mégis közös dolog."

Becsvágyó voltam. Ismered,
    Atyám, e vágyat? Semmiképp!
Hogy egy szegény koldus szemet
A trónra s fél világra vet!
    Szidtam szerény sorsom nyügét.
De amint bármely álom a
    Harmatpárával messzeszáll,
Ez is szétfoszlott volna, ha
    Nincs benne egy szépségsugár,
S egy percig - óráig - napig
E kettős báj el nem vakít.

Együtt jártunk a meredély
Felett; a természet kevély,
Erdőből, szirtből lett, magas
    Tornya előtt feküdt a domb -
A lanka! melyet sok lugas
    Övez, s ezer patakja zsong.

Fényről, nagyságról szóltam - ám
    Kendőzött szóval, mely mögött
Ő méltán sejthetett csupán
    Egypercnyi témát; s nézve őt,
Tán könnyelműen hittem el,
    Hogy ő is érzi azt, mit én -
Úgy éreztem: trónt érdemel,
    Királyi trónt ez arc, e fény -
S túl szép, hogy itt kallódva el,
    Ragyogjon zord erdők ölén.

Nagyságba burkolóztam és
    Viseltem álom-koronámat -
        De mégse' csak fantáziám
        Terített hermelint reám -
Hanem az, hogy a gyülevész
    Nép közt a becsvágy oly vadállat,
Melyet gazdája láncra vert;
De kint a pusztán frigyre kelt
Nagyság, vadság és szörnyüség,
Hogy együtt szítsák föl tüzét.

S most nézz Szamarkandon körül!
    A Föld úrnője! Ó, dicső
A városok közt. Áll-ledűl
    Az, melyre rámutat; hisz ő
Az egy, a legnemesb csoda,
Amilyen nem volt még soha!
S ha dől, utcáinak köve
Másutt a trónnak lesz töve,
S kit vall legfőbb úrnak? Timúrt,
    Ki a megbűvölt nép előtt
Országok romjain vonult -
    A felkent vakmerőt!

Ó szerelem, az égi nagy
Remények földi lelke vagy!
Úgy ittunk, mint esőt iszik
Sirokkó-szikkasztotta sík,
S ha nem hatott áldó erőd,
Szivünk sivár volt, mint előbb.
Ó eszme, mely a vad zenét
S bizarr szépség igézetét
Fontad életemre s körém,
Ég áldjon! - a Föld lett enyém!

Reményem sasként szállt s midőn
    Előtte nem volt szirt, csak ég,
Szárnyát leszegte csüggedőn,
    S enyhülten nézett vissza még.
Est volt. Mikor leszáll a Nap,
Szivében zord bánat fakad
Annak, ki még nézné tovább
A nyári napfény bíborát,
S meggyűlölvén a gyakran kedves
Alkony ködét, mindegyre les, les
Közelgő éji hangokat
(Mit csak lélek hall), mint ki vad
Álmában futva futna el,
De nem tud, bár a vész közel.

S hogy Hold - fehérlő Hold - vetett
Zenitjéről fényt? Meglehet.
Ám ez hideg mosoly - e fény
Olyan a bánat éjjelén.
(El is fullad bennünk a lég),
Mint egy halál utáni kép.
Ifjúkorunk a nyári Nap,
Fogyásánál nincs gyászosabb:
A tudni kívánt már tudott,
S mit bírni vágytunk, elfutott.
Bár veszne kérészéletünk
A szép déllel, mely mindenünk.

Hazajöttem - s nincs otthonom:
    Elmúlt, mi azzá tette volt.
S kilépve mohos kapumon,
    Halkan tapostam bár a port -
A kőküszöbből szólt felém
Egy hang, melyet ismertem én -
    Pokol! kihívlak én, vajon
    Van-é izzó tűz-ágyadon
    Megtörtebb szív, több fájdalom?

Atyám, ó, én hiszem, s ma már
    Tudom - mert a meg nem csaló
        Halál, a messzi boldogok
Honából érkező Halál
        A vaskapun rést hagy, hogy ott
    A végtelent árszárnyaló
    Fényt küldjön az elzárt Való -
Hiszem, hogy minden földi út

Ebliszkelepcéjébe fut -
Ezért történt, hogy míg ott jártam
A Szerelem szent barlangjában,
Hol égő áldozat naponta
Legtisztább illatát rajongva
A hószárnyú Bálványra ontja:
A Szerelemre, melynek lombját
Az égi fények általfonják,
S melynek villámló sasszemét
El nem kerüli morzsa, légy -
Történt, hogy láthatatlanul
    Az élvek közt Becsvágy suhant,
Majd felkacagva és vadul
    A Szerelemre rárohant.