Erotika, szerelem- Mihaleczki Mária

Mennyi ember él e piszok nagyvilágon, 
Mégis mikor lehunyom szemeim, csak a tiéidet látom.




Mosolygós tekinteted, 
Minden nap integet, 
Szeretve karolja át törékeny lelkemet, 
S feledteti pillanatokra fájó szenvedelmemet...




Tekinteted, mosolygós pupilláid, 
Csalogatnak, hívnak a megvetett ágyig, 
Gyengéden rántanak a vérbő, meredő ölbe, 
S juttatnak el, áztatnak meg a forró gyönyörbe....




Általad a nap is fényesebben ragyog, 
Meghálálni nem tudom, mit tőled kapok...
Viszonzásul forró csókokat adok, 
S telnek, folynak, peregnek veled a napok, 
Míg, majd egy napon végleg eltűnök, meghalok, 
De ha emlékezem, tekintetedben tekintetem, 
Szerelem, 
Végső nyugalmam meglelelem, 
Azt mondom: nem volt értelmetlen életem...

Ártatlan

(Álmokból nem lehet eleget látni,
Nem lehet nem tudni felőle,
Nem szabad minden nap ugyanazt várni,
Nem lehet mindig ugyanazt várni tőle.)

- Fájdalmas dallamok,
Irgalmatlan emlékek,
Ez vagyok...
Annyira fáj, tényleg.

Szemedbe nézek,
S érzem mindig egyek leszünk,
Melletted nem félek,
(Szeretkezünk)

Testünk egybefonódva,
Mindent elárul majd rólam,
Ajkunk minden vágyódó csókja
Egy önálló és valós szólam.

Hangtalan, nem látom, s mégis bennem él...
Nincs hangja, nem szólít meg, nem zenél.
Lényemben millió érzelmet kivált e tény,
Többet, mint bányából feljövet, a fény.

Illatod, illatom, illatunk velünk,
Undort kelthet, vagy akár szerethetünk.
Szenvtelen nézek magam elé, nem ér semmi inger,
S jön egy szellő, engem úgy suhint el

Egy másik táj, egy emlék felé, a már múltba,
Mikor beleszagolok egy ki nem mosott blúzba.
Egy rongy, mellyel a polcokat törlöm le,
Vagy pizsamám, mit csak akkor vetek le.

Egy újszülött gyermek is magával ragad,
Hazudik az ember, ha ilyenkor tagad,
Mert sokszor nem a kép az, mi megragad,
Hanem az illat, mi mélyen előidéz, és megad.

Fehér lapjaimban bújtatom igazi lényem,

Elrejteni sokáig úgy sem tudom,

"Miért?"- magamtól ezt kérdem;

"Szereted"- halkan ezt válaszolom.