Mészáros László

 

Látod, hiába tanít kegyelem rácsain

szerelmet koldulni a feleszmélt ösztön,

csak elítélt maradok.

Némább a némák közt.

Úgy csordul arcomon a hőst játszó szomorúság,

mint nyárt lihegő hajnalok vöröse

a keresztre feszített ártatlanság emberarcú kövén,

hol illő türelemmel rakják fészküket

a józanság boldog madarai,

vágyak terhein árvult ágakról hullajtva

ölelésbe dermedt emlékek tövismorzsáit,

imádkozó térdek reszketésén összebújt

avarpárna szüzességére.

Hol mosolygó szemekkel kell majd elesni,

belevakulni látomásos jövő csepergő fényébe,

tisztára mosni benne vágyak kinőtt ingeit.

Mert megtért irgalom hajszáin izzadt át

a legtisztább ölelés,

és savas foltjaiba száradt szerelmes percek

csöndbe-hűlt hiánya üzen véges alkuvást

a sárga rongyokon.

Milyen szép lenne belegyógyulni

a szaván fogott üresség nyirkos bájába,

és leszegett szemmel hazudni: nem szeretlek már!

Apró kavicsok csörgésén alszok el mélyen,

imára kulcsolt tenyerembe lehelt neved

annyiszor felsírt betűit gyűröm

pattogó üveggolyókká,

és lassú patakok sodrásán bólogató egek

rezzenő csillagait dobálom az álmos fodrokon,

legyezve kacajszirmos álmok szelíd illatát.

S elhinnéd, mint gyermek a mesét,

mint szabadság rabságára ítélt halandók

a feltámadásban bimbózó feloldozás örökét.

S az észrevétlen mindenség zsivaján

hogy is hallanád, mennyire egyedül vagyok,

mikor elrebbent csókok varázsán,

kósza emlékek kacér szikráit aggatom

az ünnepi szentségbe haldokló, kimért szívembe!

Akkor, csak akkor... kicsit meghalni is jó lesz,

s újrafoganni cserepes virágok szálló porain.

Szertehordani némaságba árvult sóhajok zamatát,

hajnali harmat nyoszolyáján tapadni

sárfalak hasadásába,

s az elejtett vakolatdarabok élein

elvérezve kiáltani, mennyire szeretlek!

Hogy mit jelent zsíros kételyek húsába harapni

a fogatlan örömök nyikorgó állkapcsaival,

mit jelent párnámra sült csönd szagán

szoruló mellem hörgő ütemét

a szenvedély dalának hinni,

s hogy mennyire nem szeretek ilyenkor szeretni.

(mellékdal)

Majd kiengednek belém-hűlt májusok

zúzmarás pólyáin dajkált örömök.

Oltalom oltárán békét könyörög

a tett, mert mécses füstjén pislákolok

hűs arcomba tévedt szemeid helyett,

s hiába színezem fehérre magam,

ha annyit ér eléd hullajtott szavam,

mint ezer szívverés siratott felett.

Nézd, fakó légből vágtató hajnalok

ölén szenderegnek árva csillagok,

mint mikor lázasan eléd szaladtam,

és ma is, ha kertem szirmait gyűjtöm,

selyemszalagos bokrétába fűzöm,

hogy elhidd, mennyire gyermek maradtam.

Mészáros László

Berkesz, 2013 12 21

 

Úgy hordozlak az eltévedt magamban

mint feleszmélt könnyek gyónás igazát.

Mindent követel a semmi, ártatlan

perc fodrain csitult örömök nászát,

lehunyt szemek emlékbe meredt jogán,

mint magasat félő madarak szárnya

ha rezzen, hontalan vibráló hiány

fondor pelyhe lesz a rettenet ágya,

hol betegre hajszolt, kontyos szerelmek

bontják ki hajukat s kinőtt ámulat

rongyain szórják vágy meztelenségét

csókos ütembe kövesült hegyeknek,

s bennünk kortyol nedvet lázas gondolat,

szomjazva álmok közel-messzeségét.

Mészáros László

Berkesz, 2013 12 18

 

Nedves ajkaddal kötötted be szemem

s mint útszéli feszület, állok vakon.

Rozsdás virradat könnyű könnye terem.

Dermedt homály fátyla mögött szárazon

 

szökken a táj s ha belecsurran az éj,

klárisán rándul görcsbe a végtelen,

kócos húrjain még megpendül a kéj,

de féltségbe szédült dallamot üzen,

 

hogy félni is kell, mikor szeretni kell,

karcos örömben kölcsönkért imádat

kristályon szűrt kényszerét tördeli el

véges alku s tudom, nincsen bocsánat.

Látod, idegen Istenek kacagják

bennünk szépült templomok ravatalát.

Mészáros László

Berkesz, 2013 12 17

Mint tar ágak fészkére az avar,

tékozló ember is visszavágyik

ha elkíséri halálos ágyig

ösztön méhében rugdaló zavar.

Csak pihenni, csak még egyszer némán

állni kioltott csillagok alatt,

várni azt, ki mindig otthon maradt

s kétely árnyán bukdácsolt délután

harangos csendjét igába fogni,

sérvig cipelt vágyakért nyafogni

túlhordott álmok sebes vállain.

Kiáltani: hol értelem szalad,

szökött valót üldözni nem szabad

körültátongó emlék árnyain!

Mészáros László

Berkesz, 2013 12 16

 

Eleven ajkunkra zsibbadnak a csókok,

szapora pislogásban szépül a világ,

emlék rongyaival foltozott némaság

rácsán hangtalan nyüszítő kín nyikorog,

 

s körülhízelgő valóba fojt hiányod.

Hát ezért a megkövezett lázért gyúltam,

mikor könnyű szívvel tartozni tanultam

végtelen öledhez s már hiába váltod

 

gyöngysorra értelem fogasán fennakadt

álmod fonalát, ami egyszer elszakadt

ezer görccsel kötve sem bírja a terhet,

 

mi hűség sebein a szívbe kövesült.

S mondd, minek is gyűjtenénk kereszten feszült

vágynak, sóhaj tövisén gyógyult szerelmet!

Mészáros László

Berkesz, 2013 12 14