Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!
Kimért szívvel
m-laci 2013. december 21. 22:39
Látod, hiába tanít kegyelem rácsain
szerelmet koldulni a feleszmélt ösztön,
csak elítélt maradok.
Némább a némák közt.
Úgy csordul arcomon a hőst játszó szomorúság,
mint nyárt lihegő hajnalok vöröse
a keresztre feszített ártatlanság emberarcú kövén,
hol illő türelemmel rakják fészküket
a józanság boldog madarai,
vágyak terhein árvult ágakról hullajtva
ölelésbe dermedt emlékek tövismorzsáit,
imádkozó térdek reszketésén összebújt
avarpárna szüzességére.
Hol mosolygó szemekkel kell majd elesni,
belevakulni látomásos jövő csepergő fényébe,
tisztára mosni benne vágyak kinőtt ingeit.
Mert megtért irgalom hajszáin izzadt át
a legtisztább ölelés,
és savas foltjaiba száradt szerelmes percek
csöndbe-hűlt hiánya üzen véges alkuvást
a sárga rongyokon.
Milyen szép lenne belegyógyulni
a szaván fogott üresség nyirkos bájába,
és leszegett szemmel hazudni: nem szeretlek már!
Apró kavicsok csörgésén alszok el mélyen,
imára kulcsolt tenyerembe lehelt neved
annyiszor felsírt betűit gyűröm
pattogó üveggolyókká,
és lassú patakok sodrásán bólogató egek
rezzenő csillagait dobálom az álmos fodrokon,
legyezve kacajszirmos álmok szelíd illatát.
S elhinnéd, mint gyermek a mesét,
mint szabadság rabságára ítélt halandók
a feltámadásban bimbózó feloldozás örökét.
S az észrevétlen mindenség zsivaján
hogy is hallanád, mennyire egyedül vagyok,
mikor elrebbent csókok varázsán,
kósza emlékek kacér szikráit aggatom
az ünnepi szentségbe haldokló, kimért szívembe!
Akkor, csak akkor... kicsit meghalni is jó lesz,
s újrafoganni cserepes virágok szálló porain.
Szertehordani némaságba árvult sóhajok zamatát,
hajnali harmat nyoszolyáján tapadni
sárfalak hasadásába,
s az elejtett vakolatdarabok élein
elvérezve kiáltani, mennyire szeretlek!
Hogy mit jelent zsíros kételyek húsába harapni
a fogatlan örömök nyikorgó állkapcsaival,
mit jelent párnámra sült csönd szagán
szoruló mellem hörgő ütemét
a szenvedély dalának hinni,
s hogy mennyire nem szeretek ilyenkor szeretni.
(mellékdal)
Majd kiengednek belém-hűlt májusok
zúzmarás pólyáin dajkált örömök.
Oltalom oltárán békét könyörög
a tett, mert mécses füstjén pislákolok
hűs arcomba tévedt szemeid helyett,
s hiába színezem fehérre magam,
ha annyit ér eléd hullajtott szavam,
mint ezer szívverés siratott felett.
Nézd, fakó légből vágtató hajnalok
ölén szenderegnek árva csillagok,
mint mikor lázasan eléd szaladtam,
és ma is, ha kertem szirmait gyűjtöm,
selyemszalagos bokrétába fűzöm,
hogy elhidd, mennyire gyermek maradtam.
Mészáros László
Berkesz, 2013 12 21
babumargareta012013. december 23. 21:19
Csodálatos,,áhitattal olvastam remegö szavaiadat,
Nagy vagy!
Nagyon Boldog Karácsonyi Ünnepeket kivánok szeretettel,,,Babu
10082013. december 22. 13:16
"Milyen szép lenne belegyógyulni
a szaván fogott üresség nyirkos bájába
és leszegett szemmel hazudni: nem szeretlek már,"
Igen, talán könnyebb lenne, de akkor nem születnének
ilyen remekművek. A szonett is csodaszép
Szívet hagynék, ha lehetne :)
Szép napot!
zsu