Mint valaha rég

Magyarságunk hol vagy, hová szöktél?

Álmot nekünk már rég nem szőttél.

S nem az vagy, ki a múltban voltál

Az emberhez akkor, mint ember szóltál.

És Petőfit is te bíztattad arra

Hogy induljon, menjen ő is harcba

A szabadságért, azt csak neked szánta

Mert te vagy e költőnk unokája

Igen te, ki magad magyarnak vallod

De mégsincs versed, se hősi harcod

De Szent népünkért csörgő kardod

Már nem hazafi megtört arcod.

 

Nem emlékszel, hogy jöttünk e földre

És hogy fogta a hét törzs körbe

Dunát, Tiszát és e-gyönyörű tájat

Mely örökségként reád szállhat

Reád száll, hogy majd óvjad, s védjed

S egy emberként adjad véred.

Hazádért, mit Árpádtól kaptál

Mit királyok vére öntöz, táplál.

Istváné, ki álmunkat építette

És Istennek kedvére szépítette

S Lászlóé, Szent királyunknak vére

Ki éltét áldozta csak érted téve

 

De te hálátlan vagy, nem is magyar

Nemzedékink közti kanyar

Elfordultál népedtől, szégyentelen

S én is, mint „Magyar” magam szégyellhetem

Mert magyarként mi egyek vagyunk

Ha nem is egy most szívünk, agyunk

S lehet magyar, ezt meg nem érted.

De reménykedem, talán érzed.

 

Értsd meg magyar a hazádat

Vagy önként adod halálnak

Te leszel a gyilkos, megölöd őt

Ki fel, mint gyermek előtted nőtt.

Édesanyád, s gyermeked fekteted sírba

S ha késő már, Istenhez könyörögsz sírva.

 

De légy inkább magyar egyként népeddel

Légy újra ember, ki vétlen tévedt el.

S ha virágzik újra az ország, s a nép

Istennek úgy tűnik, mint a mennyei ég

Mint valaha rég.