a blog

Már nem meleg a nyár,
s nem hideg a tél,
nincs már rügy a fán,
s nem csíp már a dér,
nélküled...
mint végtelen szünet,
minden elmúlt...

A fák lombja elhullt.
s ha süt is a Nap,
az ég mindig borult,
hisz könnyem,mint eső,
csordult...
s mintha rátörne a fagy,
koppan,s darabokra szakad.

Nélküled...
nem táplál tüzet,
már csak fáj,
s csak jő az apály,
majd kiszárad minden könnyem,
már darabokra törtem,
elmúlok hirtelen.

 Mikor a fa elveszíti levelét ,él nélküle,
 De ha levél a fát,inkább meg-meg rémülve
 kapkod,fuldokol,s végül megfojtja magát,
 már nem hallja senki sem könyörgő szavát,
 csak szép lassan kiszárad,elnémul örökre,
 s bár a tápláló anyaföld fogadja örökbe,
 a fával mindent veszt,a szellőt, a fényt,
 csak hullik a földre már halott semmiként.

Mesélő:    Újabb napra kel a város,

                   hol az utca kihalt, sáros,

                   hol romba dönt a nyomor,

                   hol minden bús és komor,

                   hol az életnek átka,

                   mindig a halál várja,

                   mert itt elkeseredettség él,

                   itt bizony mindenki fél,

                   és menekül szinte űzve,

                   egy gyilkos tűre fűzve.

                   Itt egyetlen öröm a hamis,

                   itt könnyeket ereszt a fal is,

                   mert ő a szenvedést látta,

                   mi több ezer évnek átka,

                   hol a szerelem utálat,

                   az öröm meg kín,

                   hol halál az élet,

                   és szürke a szín,

                   hol éppen él Júlia,

                   egy nő, ki meseszép,

                   kinek nem kéne unnia

                   élete velejét,

                   kinek járna a boldogság,

                   és járna a szerelem,

                   kinek azt mondja Rómeó,

                   Júliát szeretem.

                   De ez sajnos nem egy mese,

                   ez az igazi élet, más,

                   hol az ember, ki szívből segít,

                   az is csak sírokat ás,

                   de talán még él a remény,

                   hogy itt is lehet még jó,

                   szerelem, élet, mi kemény,

                   még lehet igaz a szó.

                   tán Júlia újra élhet,

                   s Rómeó tölti meg szívét,

                   tán mesés lesz újra az élet,

                   és megértjük mi is, hogy miért.

Júlia:          Mily szépen süt ismét a nap,

                   ezer meg ezer aranyló sugár,

                   és nézd, ott jön egy herceg,

                   vele elképzelném, hogy mi vár.

                   Mikor jönne felém, észrevenne,

                   s bókokat szórna szemével,

                   szerelemmel lépne életembe,

                   simogatna bársony kezével.

                 Majd megcsókolna érzéki csókkal,

                 már érezné is a véget,

                 s tudatná millió bókkal,

                 hogy kettőnké lett a végzet.

                 Kastélyban élnénk mi együtt,

                 s a mennyei menyegzőt várva,

                 boldogan tennék már esküt,

                 nem lennék többé árva.                                                                                                                                                       

Michael:   Már megint, ismét egy álom?

                 Júlia, csak áltatod magad,

                 csak fekszel egy elképzelt ágyon,

                 és így csak hamis, mi marad.

                 Itt nem jár herceg, se király

                 itt a képzelet is sivár,

                 mikor érted meg végre,

                 az álmodnak nem hogy vége,

                 el se kezdődött,

                 csak álca, csaló,

                 minden vágyat faló,

                 bús, komor, végzet.

                 Miért nem érzed?

Júlia:        Érzem, de a remény,

                csak az most, mi enyém,

                és ha az meghal, én is,

                de nem adom fel, mégis

                kell nekem, hisz más nincsen,

                ez az egy, mi vágy, kincsem,

                s úgy, mint borúban az eső,

                lehet végzetként rám eső

                fődíjként pompázó érem,

                szívem diktálja, érzem.

                Érzem, ez nem kell nekem,

                mindig a hamisat vegyem

                magamhoz, mi csak áltat,

                mi eltör engem, rügyező ágat,

                mi szárítja hűsítő nedvem,

                s egyben

                elhiteti velem, élek,

                és csak úgy telnek el évek,

                mérget eszem, életem méreg,

                s feketeként vérem ébred

                arra, megöltem magam,

                önöm ellen folyt a hadam.

              Játszottam halállal, ő játszott velem,

              s most dermedt, kihűlt bársony kezem,

              nem érintett, nem simogatott még,

              koporsóban fekszem, elért a vég,

              s a fejfámra ez vagyon írva:

              „búcsúztatjuk Júliát sírva,

              ki semmiért eldobva,

              ártatlanul ellopva,

              zuhant zsengén,

              mélyen és gyengén,

              hűvösen, némán,

              sápadtan, véznán,

              de mégis bűntelen,

              könnyekkel szüntelen,

              e sivár sírba.

              Kinek nem volt remény,

              csak szívében erény,

              hiába,

              csak említjük imába,

              meghalt szegény!

              Meghalt a remény!

Mesélő: Miközben Júlia álmodik,

              az élet máshol is zajlik,

              s nem tudni, a sors,

              talán álmába hajlik,

              hisz Rómeója él,

              s nem is messze tőle,

              most engedi útjára

              szigorú börtönőre.

Börtönőr:

              Rómeó, szabad vagy,

              menj!

              Pokol a hazád, nem a nagy

              menny.             

              Visszatérsz újra,

              Mint ember a porba,

              Ítéleted földként

              Végleg rád lesz szórva.

              Szinte itt születtél,

              itt van a családod.

              s itt a rácsok közt

              leled majd halálod.

Rómeó: Igaz, szabad lettem,

             de lelkem is szabad,

             s bár fájdítja tettem,

             már nem igaz szavad,

             nem ez a honom,

             s már vissza sem térek,

             s nincsen még családom,

             de vár rám az élet,

             s bár félek,

             célom ismerem,

             érintett intelem,

             tudom, mit érek.  

Bár megkésve küldöm e pár sort,
s mit akartam,nem adhattam át,
nem kaphattad meg a tegnapot,
de neked adom a jövőt,a mát.

Így fogadd  e kis verset szívvel,
s mint szülinapod töltve ketten,
álmodd,s éld újra a napot,
álmodd,hogy valóvá tettem!

Hajnal jő,
ébredsz,
angyalként éledsz,
s álmot sző,
ő,
a vágy.

Vágysz már arra,
legyek veled,
fogjam kezed,
vigyelek karba,
ölelve,tartva,
csókolva szád.

Érzed talán,
Mi szívedből olvad,
mint izzító oldat,
talány,
néha magány,
vágyom rád.

Eljött ez a nap, mit oly nagyon vártam

Mint az első táncot egy királyi bálban

Mikor közeledik felém ő, az igazi nő

Ki szívem köré gyönyörével álmot sző.

S szemével belém jelet éget

Lelkemnek parancsolva öröklétet.

Az időt megállítva, s egy pillanatot

Mert a teremtés neki megadatott

Megteremtette a bált, s a táncot

és vele csodákkal ruházott láncot

Mely összeköt minket rabságban tartva

Hogy örökké legyünk egymásnak rabja

Mit szét még az idő se téphet

Mert ő uralja az időt, s véget

És mindent, az illatot, mit most érzek

Fura zamatát a bársonyos légnek

Mely tudatja velem, itt van, közel

S szerelmes szívem már szorítva ölel

Mikor meglátom őt, a gyönyört

Ki arcomról minden bánatot törölt

S életre keltette e gyönyörű tájat

Átkarolva a holdfényt, s árnyat.

Én csak percekig álltam, és őt néztem

Mert földbe gyökerezett szánalmas lényem

Látva, hogy vízesésként nyakába hullott

Gyönyörű haja, mely aranyban úszott

És ahogy bűbájos szemével engem igézett

Szerelem könyvéből dalolt egy idézet

Ekkor lassú léptekkel közeledett felém

Féltékenység homályát szórva elém

Hogy meg kell osszam mással, mit látok

Amitől szárnyak nélkül is szállok

Így féltőn derekát átkaroltam

S égi gyönyörétől meghatottan

Felkísértem az álmok hajójára

Az édenben virágzó gyümölcsfára

Mely idáig csak álmunkban létezett

De most beteljesít egy vágyat, s a kéjt

És átélhessük azt a szép álmot

Amit a „Titanic” átélt, s látott

Hogy a korlátra állva, szélnek feszülve

Szerelmünk vágyába belemerülve

Együtt dobbanjon perzselő szívünk

Csókkal pecsételjük ezt az estét

Hogy feledés homályába sose essék

            Ez a mesés álom randi

Melyről még fogok ábrándozni

És remélem te is, s hogy neked is tetszett

Hogy még eltöltesz velem pár ilyen estet

S hogy néhány csók is jut majd nekem

És számomra hely az életedben

Ez az, mit remélek!