a blog
SzerelemNélküled II.
Már nem meleg a nyár,
s nem hideg a tél,
nincs már rügy a fán,
s nem csíp már a dér,
nélküled...
mint végtelen szünet,
minden elmúlt...
A fák lombja elhullt.
s ha süt is a Nap,
az ég mindig borult,
hisz könnyem,mint eső,
csordult...
s mintha rátörne a fagy,
koppan,s darabokra szakad.
Nélküled...
nem táplál tüzet,
már csak fáj,
s csak jő az apály,
majd kiszárad minden könnyem,
már darabokra törtem,
elmúlok hirtelen.
nélküled
Mikor a fa elveszíti levelét ,él nélküle,
De ha levél a fát,inkább meg-meg rémülve
kapkod,fuldokol,s végül megfojtja magát,
már nem hallja senki sem könyörgő szavát,
csak szép lassan kiszárad,elnémul örökre,
s bár a tápláló anyaföld fogadja örökbe,
a fával mindent veszt,a szellőt, a fényt,
csak hullik a földre már halott semmiként.
Rómeó és Júlia a gettóban (részlet)
Mesélő: Újabb napra kel a város,
hol az utca kihalt, sáros,
hol romba dönt a nyomor,
hol minden bús és komor,
hol az életnek átka,
mindig a halál várja,
mert itt elkeseredettség él,
itt bizony mindenki fél,
és menekül szinte űzve,
egy gyilkos tűre fűzve.
Itt egyetlen öröm a hamis,
itt könnyeket ereszt a fal is,
mert ő a szenvedést látta,
mi több ezer évnek átka,
hol a szerelem utálat,
az öröm meg kín,
hol halál az élet,
és szürke a szín,
hol éppen él Júlia,
egy nő, ki meseszép,
kinek nem kéne unnia
élete velejét,
kinek járna a boldogság,
és járna a szerelem,
kinek azt mondja Rómeó,
Júliát szeretem.
De ez sajnos nem egy mese,
ez az igazi élet, más,
hol az ember, ki szívből segít,
az is csak sírokat ás,
de talán még él a remény,
hogy itt is lehet még jó,
szerelem, élet, mi kemény,
még lehet igaz a szó.
tán Júlia újra élhet,
s Rómeó tölti meg szívét,
tán mesés lesz újra az élet,
és megértjük mi is, hogy miért.
Júlia: Mily szépen süt ismét a nap,
ezer meg ezer aranyló sugár,
és nézd, ott jön egy herceg,
vele elképzelném, hogy mi vár.
Mikor jönne felém, észrevenne,
s bókokat szórna szemével,
szerelemmel lépne életembe,
simogatna bársony kezével.
Majd megcsókolna érzéki csókkal,
már érezné is a véget,
s tudatná millió bókkal,
hogy kettőnké lett a végzet.
Kastélyban élnénk mi együtt,
s a mennyei menyegzőt várva,
boldogan tennék már esküt,
nem lennék többé árva.
Michael: Már megint, ismét egy álom?
Júlia, csak áltatod magad,
csak fekszel egy elképzelt ágyon,
és így csak hamis, mi marad.
Itt nem jár herceg, se király
itt a képzelet is sivár,
mikor érted meg végre,
az álmodnak nem hogy vége,
el se kezdődött,
csak álca, csaló,
minden vágyat faló,
bús, komor, végzet.
Miért nem érzed?
Júlia: Érzem, de a remény,
csak az most, mi enyém,
és ha az meghal, én is,
de nem adom fel, mégis
kell nekem, hisz más nincsen,
ez az egy, mi vágy, kincsem,
s úgy, mint borúban az eső,
lehet végzetként rám eső
fődíjként pompázó érem,
szívem diktálja, érzem.
Érzem, ez nem kell nekem,
mindig a hamisat vegyem
magamhoz, mi csak áltat,
mi eltör engem, rügyező ágat,
mi szárítja hűsítő nedvem,
s egyben
elhiteti velem, élek,
és csak úgy telnek el évek,
mérget eszem, életem méreg,
s feketeként vérem ébred
arra, megöltem magam,
önöm ellen folyt a hadam.
Játszottam halállal, ő játszott velem,
s most dermedt, kihűlt bársony kezem,
nem érintett, nem simogatott még,
koporsóban fekszem, elért a vég,
s a fejfámra ez vagyon írva:
„búcsúztatjuk Júliát sírva,
ki semmiért eldobva,
ártatlanul ellopva,
zuhant zsengén,
mélyen és gyengén,
hűvösen, némán,
sápadtan, véznán,
de mégis bűntelen,
könnyekkel szüntelen,
e sivár sírba.
Kinek nem volt remény,
csak szívében erény,
hiába,
csak említjük imába,
meghalt szegény!
Meghalt a remény!
Mesélő: Miközben Júlia álmodik,
az élet máshol is zajlik,
s nem tudni, a sors,
talán álmába hajlik,
hisz Rómeója él,
s nem is messze tőle,
most engedi útjára
szigorú börtönőre.
Börtönőr:
Rómeó, szabad vagy,
menj!
Pokol a hazád, nem a nagy
menny.
Visszatérsz újra,
Mint ember a porba,
Ítéleted földként
Végleg rád lesz szórva.
Szinte itt születtél,
itt van a családod.
s itt a rácsok közt
leled majd halálod.
Rómeó: Igaz, szabad lettem,
de lelkem is szabad,
s bár fájdítja tettem,
már nem igaz szavad,
nem ez a honom,
s már vissza sem térek,
s nincsen még családom,
de vár rám az élet,
s bár félek,
célom ismerem,
érintett intelem,
tudom, mit érek.
Megkésve bár...
Bár megkésve küldöm e pár sort,
s mit akartam,nem adhattam át,
nem kaphattad meg a tegnapot,
de neked adom a jövőt,a mát.
Így fogadd e kis verset szívvel,
s mint szülinapod töltve ketten,
álmodd,s éld újra a napot,
álmodd,hogy valóvá tettem!
Hajnal jő,
ébredsz,
angyalként éledsz,
s álmot sző,
ő,
a vágy.
Vágysz már arra,
legyek veled,
fogjam kezed,
vigyelek karba,
ölelve,tartva,
csókolva szád.
Érzed talán,
Mi szívedből olvad,
mint izzító oldat,
talány,
néha magány,
vágyom rád.
Álomrandi
Eljött ez a nap, mit oly nagyon vártam
Mint az első táncot egy királyi bálban
Mikor közeledik felém ő, az igazi nő
Ki szívem köré gyönyörével álmot sző.
S szemével belém jelet éget
Lelkemnek parancsolva öröklétet.
Az időt megállítva, s egy pillanatot
Mert a teremtés neki megadatott
Megteremtette a bált, s a táncot
és vele csodákkal ruházott láncot
Mely összeköt minket rabságban tartva
Hogy örökké legyünk egymásnak rabja
Mit szét még az idő se téphet
Mert ő uralja az időt, s véget
És mindent, az illatot, mit most érzek
Fura zamatát a bársonyos légnek
Mely tudatja velem, itt van, közel
S szerelmes szívem már szorítva ölel
Mikor meglátom őt, a gyönyört
Ki arcomról minden bánatot törölt
S életre keltette e gyönyörű tájat
Átkarolva a holdfényt, s árnyat.
Én csak percekig álltam, és őt néztem
Mert földbe gyökerezett szánalmas lényem
Látva, hogy vízesésként nyakába hullott
Gyönyörű haja, mely aranyban úszott
És ahogy bűbájos szemével engem igézett
Szerelem könyvéből dalolt egy idézet
Ekkor lassú léptekkel közeledett felém
Féltékenység homályát szórva elém
Hogy meg kell osszam mással, mit látok
Amitől szárnyak nélkül is szállok
Így féltőn derekát átkaroltam
S égi gyönyörétől meghatottan
Felkísértem az álmok hajójára
Az édenben virágzó gyümölcsfára
Mely idáig csak álmunkban létezett
De most beteljesít egy vágyat, s a kéjt
És átélhessük azt a szép álmot
Amit a „Titanic” átélt, s látott
Hogy a korlátra állva, szélnek feszülve
Szerelmünk vágyába belemerülve
Együtt dobbanjon perzselő szívünk
Csókkal pecsételjük ezt az estét
Hogy feledés homályába sose essék
Ez a mesés álom randi
Melyről még fogok ábrándozni
És remélem te is, s hogy neked is tetszett
Hogy még eltöltesz velem pár ilyen estet
S hogy néhány csók is jut majd nekem
És számomra hely az életedben
Ez az, mit remélek!