Élet

Most

hát itt a várva várt közép,

a szabályos nyugalom ideje,

hol a lélek megpihen,

hol nincs kérés,

minden úgy jó ahogy van,

ahogy a vándor végigtekint a tájon,

ahogy a padon megpihenő ül, nem várva semmit,

mint a fák koronáján a rezzenetlen levelek,

mint a macska tappancsára helyezett alvó fej,

vagy a déli napsugár,

ahogy az elsimult víz tükörré válik,

ahogy a tekintet a hegyről a völgybe ereszkedik,

úgy ülök itt a megállt idő síkjában,

s hiánytalan a csend,

végtelen az élet,

ahol nincs halál,

nincs változás,

ahol már megtörtént a kiterjedés,

igen, ez a közép pozíciója.

Aztán egy lágy szellő simít,

gyümölcsillatot hoz,

egy nyálcsepp elindul,

madár szeli át a teret,

egy rég nem hallott dallam dobbantja meg a szívem,

pillámon könnyek tétováznak,

és egy csillapíthatatlan érzés árad szét ereimben.

Szomj, minek nem elég a víz,

Szem, mi nem látott eleget,

íz, milyen soha nem volt,

a hang egyre erősebbre vált,

a bőr borzong,

és a vágy elindul minden iránt,

mit nem állíthat meg egy,

meg egy,

mert a horizont mindig távol,

és az Út vezet,

vezet

...