Kóbor angyal
SzerelemHiányzol...
Átjárja a lelkem a gondolat,
hisz már érzem hiányodat;
Fáj a lét, a magány, a szív,
és fáj, hogy talán csak én voltam naiv.
Igen...naiv voltam,
mert elhittem, hogy te nem vagy az;
könnyekkel búcsúztam...
bár, hogy lásd...nem akartam!
Miért bíztattál?
Majd hirtelen elhagytál...
Csalódtam, mert hittem benned,
csalódtam, mert neked adtam szívem.
Még érzem csókjaid ízét,
még érzem bőröd illatát,
de nem látom arcodat,
nem hallom hangodat.
Talán búcsúzom, örökre,
hisz a büszkeségem még él;
de feladjam? Talán ez tesz tönkre,
de szívemben a hiányod ég.
Ha vissza forgathatnék oly sok percet,
oly sok emléket, mely már elveszett,
talán nem ismernélek soha,
talán másképp kezdeném el...újra.
A csöndben tőr rám a félelem,
egyedül élem le életem...
De senki nem ért, csak biztatnak:
"elfelejted majd ezt a fájdalmat"
De úgy érzem nem...nem megy,
hisz minden perccel csak erősebb.
Kínoz emléked, nem enged el,
nem hagyja a múltat felejtenem...
Óh, Szerelem
Várlak.Hol vagy?
A hiányod már éget,
És remélem, hogy talán egy nap,
A magánynak te vetsz majd véget.
Hisz éreztelek már egyszer,
De csalódtam benned,
Most mégis, mint száraz tó a vizet,
Úgy kívánlak téged.
Vágyom érezni illatod,
Vágyom hallani hangod,
Látni szeretném, ahogy lángolsz,
De tudom, végül mindenért engem vádolsz.
Mondd, miért? Baj, hogy vágyom?
Rád, minden percben és nem hagyom?
Annyi időt vesztegettem már el,
Tudom mostmár, te vagy aki kell.
Óh, szerelem, hátat fordítottál nekem,
Eddig dacoltam, de most kérve kérem,
Találj rám újra, légy a végzetem,
Nélküled úgy érzem, semmi az életem.
Vágyom a csókra, melyre áldásod leheled,
A szóra, melytől remeg a lelkem...
Majd a test a testhez ér...lángol a vágy,
Tudom, hogy szeretem...ezért nincs határ.
Óh, Szerelem, mily gyönyörű álom,
Esdekelve kérlek, add igazzá váljon.
Hadd legyek boldog, vagy szenvedjek,
Hadd szeressenek...hadd szeressek.
Szerelem, te egyetlen reményem,
Hallgasd fohászom!
Hadd hidjek, szeressek, reméljek,
Küld el az igazi párom!!!
Nélküled
Este van, s üres a táj.
Nem tudok aludni, mert valami fáj.
Valami égeti a lelkem, valami perzsel,
És úgy érzem bilincsben az egész testem.
Majd becsukom a szemem, és téged látlak,
Ahogy szerelmet vallasz valaki másnak.
Rohannék hozzád, de nem lehet,
Úgy érzem véget ér az életem.
Szeretnélek megragadni, átölelni,
Szeretnélek örökre magamhoz láncolni.
Szeretném elfeledni az álmot,
Hogy meghódítjuk a világot.
Börtönbe zárt szemeid varázsa,
Így zárta éltemet, örökös rabságba.
Így szúrta át szívem, vérengző tövissel,
Feledni nem tudlak, akarmit tehetek.
Gyilkolni szeretnék, ölni önmagamat,
Feledni, hogy sok tövis a szívemben maradt.
Újra szeretni, mást aki megbecsül,
Vagy meghalni, a magányban csendesen, egyedül.
Végzetes fájdalom
Minden szava tűzgolyó szívemen,
Pillantása tövisként él bennem.
Némán áll előttem, tán nincsen már...
Elveszett a remény, elmúlt a szép nyár.
Engem már nem zavar, a bánatos moraj.
Állok, állok és hiába várom,
Bárhogy is fáj, többé már nem látom. Egy szó volt a búcsú, egy szó, mely fáj,
Elvették tőlem, éltemből kiszaggatták.
Utolsó szava az volt, hogy SZERETLEK!
Gyere vissza hozzám, ne menj el kedvesem! Szörnyű az élet, fullánkját hirtelen döfi,
Jön a végzet; nem vár, mindjárt el is viszi.
Egy utolsó óra...mit kérni akartam,
De az élet ilyen, fáj, de hajthatatlan!
Álmodtam...
Mi az amit szeretnék?
Valakit, aki átölel és beleremeg a lelkem...
A szívem, a testem...
Valakit, aki úgy szeret, mint én!
Álmodtam...és oly szép volt,
Álmodtam...szerettek és szerettem.
Égett a vágy...az a tűz,
A láng, a szenvedély és szerelem.
Átölelt és remegett a lelkem,
Remegett Ő is, és ez nem véletlen.
De most...újra a jelen...
Itt állok árván, csendesen.
Nincs már az álom, eltűnt, hiányzik,
A rózsa, már az sem virágzik.
Mi az mit szeretnék?
Az álmot, a remegést, a vágyat, s a reményt!