Életképek

2024.04.15.

Előző részek tartalmából: "Több se kellett, elkezdtünk újra csetelni, de erről kicsit később." - sztori következik.

Aztán mit ragozzam...a csetelések mindennaposak lettek Tommal...úúúúúújra. Minden reggel egy kicsivel, de tényleg csak egy pindurkával kevesebb agyalással keltem fel. A társasága újfent megszokott lett, sőt idővel "szükségszerű". Akartam, hogy írjon és persze írt is. Mindig. 

Persze fel-fel jöttek kényes témák, szórús tüskék, hirtelen indulatok, de viszonlyag mindig sikerült hamar a "tűzoltás". 

Így odáig fajult a dolog, hogy készen álltam egy találkozóra vele. Hogy legyen mire fogni a 3. első randinkat (-nem randi volt - csak barátként találkoztunk, hogy ne legyünk egyedül - oké, ergo randi volt-), lényegébentehát egy Belga koncertre mentünk el március 2.-án, Kombathelyre. (Mortál már Kombathelyen?) Így van, mindketten szerettünk volna menni Belgára, csak nem volt kivel - sajnáltattuk magunk és elmentünk együtt a koncertre éppúgy, ahogy mindkettőnk tervezte amúgy. 

Én fel érte, megmutatta a kéróját (bezaaaa! most, hogy már nincs velem, megért a különélésre. Ez az én tipikus szerencsém.), de aztán mentünk is az ő autójával a koncertre. A párbeszédek alatt valahogy nem ment a szemkontaktus vele részemről. Valamiért nehéznek éreztem. Feszélyezettnek éreztem magam abban a helyzetben. Magam miatt vagy miatta...passz. Nade helyszín. Pontban kapunyitás előtt elszívtunk egy kedvcsinálót hamá Belga, aztán vártunk 1 órát a bejutásig, tehát jah...Végülis még kellemes volt a kezdés, és különösen megnyugtató érzetet sugárzott a pápa és a panda együttes jelenléte a színpad előtt. Volt nyitó szalagvágás és a pápa is megáldotta a koncertet így kezdték is. Az első 2 dal még visszafogott reakciót váltott ki belőlem. Én fogtam vissza pontosabban. Hangolódtam rá a 'nem érdekel semmi, koncerten vagyok, jól fogom magam érezni szituációra'. Aztán jött is az érzés, hogy ezaz, végre, de jó elengedni magam. Aztán az az érzés jött váratlanul, hogy valaki megfog. Hozzám ér néha, átkarol, közös szelfit készít. Váratlanul....vártam. 

Igggenjó koncert volt, jól elfáradtam és jól felpörögtem és jól nem akartam hazamenni és vágytam arra hogy jól megszexeljenek. 

(ez így még belefér?nem akarok nagyon izé lenni...milyen ez nah...olyan +18-as)

Hogyne vágytam volna, fél éve szűz voltam, ami 35 évesen már aggasztó nekem nah...

De itt ugye azér más vonzata is lehet a dolognak. Mi lesz azután, ha megtörténik? Hova jutnánk? Egymáshoz újra? Jó lenne az? Tudnám szeretni? Vagy egyből belezúgnék újra? Tudnám tiszta lappal kezdeni? Rengeteg tipik női szarság tör fel bennem ilyenkor.

Végül koncert után felmentem a lakására, mert mittudmén. (igen...ennyi agyalás és az eredmény egy mittudomén...igen)

Szokásos vendég dolgok, ital, mosdó, cigi, még ettünk is pár falatot. 

Aztán jött a kérdés, hogy hogyan tovább. Elbúcsúzunk lassan és hazaindulok vagy elszívunk egy rendeset a teraszon.

Kérem én tényleg agyaltam a dolgon. Igyekeztem minden érvet és ellenérvet felsorakoztatni, dehát épp egy Belga koncertről jövök, mit várok el magamtól?

Nem készültem úgy, hogy ott alszok vkinél....

Mit hazudok, dehogyisnem. Fürödtem meg csupaszra toltam magam jópár helyen, ennél kevesebb dolog egyértelműbb, máha van olyan. 

De fáradt is voltam autóba ülni és az őzikés eset óta nem szívesen autózom éjjel. Nem akartam hazamenni. Ennyi. 

Nem vágytam másra, csak valamire. Elég csak egy kis jel, amiből olvashatok, hogy mit akar. Mert azt tudtam, hogy én mit akarok, holott minden erőmmel azon voltam, hogy neeeeem kéneeee.

No, ugye a cigaretta a teraszon nyert, ami végképp = az ott alvással. 

Cigi, fürdő, pizsi, ágy. Ott is voltunk. Gyorsan befeküdtem fehérneműben, magamra húztam az egyszem takarót. Jött Tom is.

Betakarózás után hirtelen nem is törődtem vele, el voltam foglalva azzal, hogy új hely, új környezet, mennyire van világos, milyen alapzajok vannak, hány sarka van a szobának, csak a felső sarkokat kell e számolni, amúgy miért is kell számolni, miféle babona ez. 

Aztán egyszer csak a karomhoz ért a karja. Megszeppentem. 

Mindketten háton. Átfordultam felé, igazgattam a párnákat, fészkelődtem. Tudja, hogy nálam ez így működik, kell még vagy negyed óra amíg minden klappol az elalváshoz, kivéve azokat az eseteket, amikor hulla vagyok vagy jól beszívtam.

Aztán háttal fordultam neki, majd elkészítettem a fészkem. Aztán ahogy feküdtem, bekattant valami. 

Szenvedélyes fantázia képek lepték el tudatmódosult agyam. Pörögtek előttem a film kockák, hogy hányféle képpen érhetne hozzám, hogyan csókolna, hogyan tenne magáévá, hogyan lennénk eggyek. Majd a képek "láttán" kezdett melegem lenni, kb fél perc alatt fagyosból befűtöttem a takaró alatt magam úgy 40 fokra.

Intenzíven kezdtem felizgulni, ami olyan jól sikerült, hogy hihetetlen fájdalmat éreztem már a lábam között. Itt kaptam észbe, hogy eeeezt most kell bejezenem, át kell vennem az irányítást. Úgyis tanulom jógán a relaxációt légzés kontrollal, majd jól alkalmazom aztán megnyugszom és alszok reggelig. 

Oké, neki is estem a folyamatnak, mer igen sűrgős tűzoltásra volt szükségem. Igyekeztem hát higgadtan lélegezni, lassabban, dehát pörgött a szívem mint állat, meg a cigi is megtette hatását.

Elkezdtem hát a számolást, miszerint belégzésnél "Tudom, hogy belélegzem 27." , kilégzésnél pedig "Tudom, hogy kilélegzem 27.".

Na ez így folytatódott valahogy : "TUDOMHOGYBELÉLEGZEM26TUDOMHOGYKILÉLEGZEM26TUDOMHOGYBELÉLEGZEM25TUDOMHOGYKILÉLEGZEM25TUDOMHOGYBELÉLEGZEM24TUDOMHOGYKILÉLEGZEM24TUDOMHOGYBELÉLEGZEM23TUDOMHOGYKILÉLEGZEM23.

Így e...kisefér olyan izgalomba voltam.

Egy belégzés helyett, már a 3.on is túl voltam, nem bírtam olyan gyorsan számolni. Szóval higgadtság, menni fog ez. Amúgy is aludni vagyok itt, nem kell gondolnom semmire, hiszen lehet csak túlreagálom a dolgot. Lehet, az Ő fejébe meg sem fordult semmi ilyesmi, én meg itt fesztiválozok magamban. 

Kimaradt az ellazulás, kezdjük akkor ezzel. Rengeteg izom be van feszülve, ezeket most akkor nyugtassuk meg. - gondoltam.

Nagyon jó, nagyon szép, érzem, hogy lassan olvad le a bőröm, bár nem egyszerű. Oké, akkor folytassuk a számolást, sokkal nagyobb odafigyeléssel.

"TUDOM, HOGY BELÉLEGZEM 22. TUDOM, HOGY KILÉLEGZEM 22." Ezaaaaaaz!

"TUDOM, HOGY BELÉLEGZEM 21. TUDOM, HOGY KILÉLEGZEM 21." Érzem,hogy nyugszik meg a testem, enyhül a fájdalom. Így kell ezt. 

Majd ő is fordul nagykiflibe, még távol tőlem, de átkarol. Tudtam!....Ezaz!....Hogy gondolta?! - vegyes reakciók.

Nincs vége, itt higgadtság van. Lehet, hogy csak hiányzik neki vkit átkarolni, vagy csak úgy rámdobta, hogy "na, ha már itt fekszik mellettem..."

De én ott tartottam, hogy "TUDOM, HOGY BELÉLEGZEM 20. TUDOM, HOGY KILÉLEGZEM 20. TUDOM, HOGY BELÉLEGZEM 19. TUDOM, HOGY KILÉLEGZEM 19."

Oké, de most mit tegyek. Mit reagáljak rá? Ha nem reagálok mi lesz? Ha reagálok mi lesz? TE NYUGHASS ODALENT!!

Oké, a jobb kezem ráteszem az ölelő karjára. De ha ráteszem az egyenes jezlés....mit tegyek?......Oké, ráteszem.

De csak addig jutottam, hogy kinyújtsam a karom. A szívem a torkomban dobogott, a nunim rémesen fájt, vaciláltam. Aztán behajlítottam a kezem, rá az övére. Hosszú idő után az első ilyen érintkezés. Remegve értem hozzá. Imádom a karjait. Fétisem a karok, gyönyörű karja van, feszes, finom bőrű, sima, nem sűrűn szőrös, de férfiasan, meg ha láttam volna még a tetoválásait is abba a tök sötétbe....De bőven elég volt csak tapintani azt a kart.

"TUDOM, HOGY BELÉLEGZEM 18. TUDOM, HOGY KILÉLEGZEM 18." Úgy úgy. Csak nyugodtan. Kellemes ez így.

"TUDOM, HOGY BELÉLEGZEM 17. TUDOM, HOGY KILÉLEGZEM 17." Kicsit közelebb jött. Kicsit simizem a karját válaszul. Csak épphogy, nem feltűnően.

Mert "TUDOM, HOGY BELÉLEGZEM 16. TUDOM, HOGY KILÉLEGZEM 16. TUDOM, HOGY BELÉLEGZEM 15. TUDOM, HOGY KILÉLEGZEM 15."

Igen jól megy, bár baromi erősen kell koncentrálnom. Oké, zsibbad a még takaró alatti bal karom. Ezt onnan ki kell venni. Kiveszem és ezzel fogom ölelni az engem ölelő karját.

ÍÍÍÍgy ni. A másik meg mehet vissza fej alá. Legalább bal kézzel sokkal jobban hozzáférek ahhoz a karhoz. Az én alkarom az ő alkarján, ujjak összekulcsolva. Még közelebb jött. Már néhol érzem, hogy hozzámér.

"TUDOM, HOGY BELÉLEGZEM 14. TUDOM, HOGY KILÉLEGZEM 14. 

TUDOM, HOGY BELÉLEGZEM 13. TUDOM, HOGY KILÉLEGZEM 13."

Fogta a karjainkat és takarón belülre tette. Így ölel át. Nincs köztünk semmi. Mármint se takaró, se távolság. Már teljesen hozzámbújt. Vagyis azt hittem. De én most

"TUDOM, HOGY BELÉGZÉS vagyis BELÉLEGZEM 12. TUDOM, HOGY KILÉLEGZEM 12." Nagyobb odafigyelést kérek.....

Mégjobban hozzám simult! Egészen. Amennyire csak lehetett. Teljesen belém bújt. Érzem a szívdobogását a hátamon. A karjával egyre szorosabban ölel és elkezdett cirógatni az összekulcsolt ujjaival. Bakker ez így átölelve pont a cicimnél történik, szóóóóvaaaal..

"TUDOM, HOGY BELÉLEGZEM 11. TUDOM, HOGY KILÉLEGZEM 11."

Tudom...tudom, hogy nem lesz megállás. Helyes ez? Hova fog ez vezetni? Miért agyalok rajta? És ő vajon agyal rajta éppúgy, mint én? Mit gondol? Mit érez? Mit akar?

"TUDOM, HOGY BELÉLEGZEM 10." végre 10, mindjárt 10 alatt. "TUDOM, HOGY KILÉLEGZEM 10."

Itt van. Itt a vállamnál. Mélyen szívja magába az illatom. Hallom, ahogy átadja magát az illatnak, egyre hosszabban szívja magába. Teljesen rabul ejtette.

"TUDOM, hogy belélegzem 9. TUDOM, hogy kilélegzem 9."

Szorít magához. Érzem az ajkait a vállamon. Csókolgatja a hátam. Mennyire finom. Mennyire érzéki. Mennyire hiányzott ez. Mennyire imádom. Mennyire nem tudok ellenállni. Mennyire nem is akarok. Mennyi is jön? 8?

"TUDOOOOM, hogy belélegzem 8. TUDOOOOM, hogy kilélegzem 8."

A nyakamnál jár. Jesszus, a nyakam. A puha csókoktól minden porcikám libabőrös. Nyúlik a nyakam, a vállam lefele húzom, hogy minnél nagyobb területe legyen a csókok alatt a nyakamnak. Szépen lassan fordul a fejem, nagyon lassan, mert 

"Tudom.......hogy belélegzem...7. Tudom.......hogy kilélegzem....7."

Kéz a combom simítja és lassan halad felfelé, nekem meg egyre jobban fáj megint.

"Tudom.......hogy belélegzem...6. Tudom.......hogy kilélegzem....6."

Tudom, hogy lassan összeér az ajkunk. Tudom, hogy erre vágyunk, tudom, hogy akarjuk, tudom, hogy

"Tudom.......hogy belélegzem...5. Tudom.......hogy kilélegzem....5."

És összeértek az ajkaink és puha puszik és lassan fordulok át a hátamra és puha csókok és átfordultam és végre csókok és csók és csók és csók és csók csak csókolózunk mindenhogyan, ahogyan addig nem, majd nagy sóhaj és

"Tudom hogy belélegzem 4. Tudom hogy kilélegzem 4."

Ölelés. Szemtől szembe nagy ölelés. És most én érezhetem az illatát. Most én szívhatom magamba az illatát. Most én élem magam bele, adom át magam neki. Na most 

"Tudom hogy belélegzem 3. Tudom hogy kilélegzem 3."

Hajba túrás, csókok oda, amit épp érek, aztán csókok, heves csókok, mintha az életünk múlna rajta.

"Tudom hogy belélegzem 2. Tudom hogy kilélegzem 2."

És hát sejthető, hogy szexeltünk, amiről most nem kerül beszámoló, mert hát tudom, hogy belélegzem 1. és tudom, hogy kilélegzem 1. ;)

Jó hát az igazság az az, hogy nem emlékszem rá. Nem feltétlenül azér, mert be voltam tépve, de persze ez is bizonyosan játszik, valamint az is, hogy alap nincs memóriám, mert nem tudom, elszívom vagy öregszem, még nem döntöttem el.

De így van, a vég sztorira nem emlékezem, meg a nagy sztori nekem ez volt, harc az agyammal, vagy "józan" eszemmel; a fokozódó izgalmi állapot élvezete; a tiltott gyümölcs, a "nem szabadna" felcsigázó gondolata, stb. stb. 

Hiszen én úgy voltam velünk, hogy nem akarnék egy 3. kezdetet, mert már nincs mit lerágni a csontról. Ahogy írtam is, teli voltam kérdőjelekkel. Egy lappal, amin mélyen karmolt firka kiradírozott nyomai vannak. Nincs új lap. 

Persze másnap, ama bizonyos éjszaka után volt bennem minden. Kavarogtak bennem az érzelmek. Egyszer mérges voltam magamra, hogy ott aludtam, aztán elengedtem, hogy lesz ami lesz, elvégre jól éreztem magam, jó volt a közelsége, de mégis, mintha bűnt követtem volna el vagy mintha nem a jó úton lennék érzetem volt. 

Aztán rá pár napra elkezdtem beszélgetni egy fiúval, aki idővel kellő löketet adott ahhoz, hogy Tommal rendezzem a kérdőjeleimet és pontot tegyek a dolgaink végére.

folyt.köv.

2024.03.20.

Repülnek a napok, azt kell, hogy mondjam. Itt a tavasz. 

Voltak is történések az év elején, kezdve azzal, hogy szénné égettem (igaz többszöri alápirítással) a lapra vetett félelmeimet.

Jó volt! Ilyet többször kellene csinálni! Tényleg felszabadító volt és tényleg úgy indultam neki az évnek, hogy igen!, zsigereimben érzem a pozitív erőket.

Szerencsére ezt még mindig érzem és már ez a pozitív érzet is olyan megnyugtató, mintha meglennék áldva vagy, mintha....franc tudja miez, a szavakat se találom, mert eddig mindig csak az ellenkezőjét éreztem a lényeg, hogy jó! Nah...

Mint kiderült az idei az én évem, pontosabban a kínai horoszkóp szerint a háziSárkány évét írjuk és én is az vagyok. Így ezt a pozitív érzetet betudom többek között ennek.

Plusz nemrégiben valahol felmerült egy beszélgetésben, hogy az ember élete 7 évenként változik meg. Elkezdtem magamban osztani szorozni, kijött a 35 év, amiben benne vagyok épp, aztán  visszamenőleg átrágtam magam az életemen, 7 évekre leosztva:

Hogy mi történt velem 7 éves koromban, el is engedtem, mittudomén. Ha csak nem az iskolakezdés lesz az, mer akkor igen. 

14 éves korom környékén volt, hogy anyáék elváltak, ott teljes felfordulás, költözés, plusz kilépés a gyerek korból bele a tinibe.

21 éves korom tájékán végeztem a sulival és kezdtem el dolgozni, szintén új világ.

28 évesen mentünk szét Kata apjával, belépés az egyedülálló anyák klubbjába.

35.....na itt tartok. Izgatott vagyok, az én évem is, csak jó dolog történhet. :D 

Tényleg nagyon várom ezt az évet.

A kezdet némiképp hullámvölgyesre sikeredett.

Lendületes évkezdés volt, miszerint új autót veszek. Nekem új, de nyilván használt autót. Elkezdtük bátyámmal a keresgélést. 

Mivel december 23.án nem értem haza a twingómmal barátnőmtől, Győrből, így a következő látogatásom hozzá vonattal történt. Évek óta nem ültem vonaton és örök parám, hogy nem tudom kinyitni a vonatajtót. Se kivülről se belülről. PAFE-ra (Pannónia fesztivál) mentem egyszer vonattal a barátaim után, ott történt, hogy nem bírtam kinyitni a vonat ajtót és kétségbe voltunk esve egy öreg nénivel, hogy fenn ragadunk, de a kétségbeesés plusz erőt adott és sikerült feltépnem az ajtót. 

(jaaaj, régi szép emlékek a paféról, amikor igazolvánnyal kentük a májkrémet a hosszában félbevágott kenyérre.) 

Mit ad Isten most egy modern vonat jött értem, ami egy gombnyomásra nyílik. Azért megvártam fel és leszállásnál is, amíg vki más nyomja meg helyettem, biztos, ami biztos.

Na a kiruccanás során, a netet bújva találtam egy tűzpiros swiftet occsóér az ottani környéken. Tesómnak is tetszett, meg is beszéltük, hogy megnézzük. Feljöttek autóval, meg is néztük, aztán ott is hagytuk, mer annyira mégsem volt gyerebe. 3 órás hazaút majd keresgélés tovább.

Mit ad megint az Isten, a saját falucskámban eladó sorra került egy immáron fekete swift, sokkal felszereltebb, sokkal szebb állapotú. Na azt elhoztuk.

Igen megszerettem, igen megtetszett Katának is, nagyon kényelmes, megy is, meg fekete is. 

Papírokat elintéztem, twingómat meghirdettem, készültünk az első szomszédos városba vele, az első "hosszú" (30km) utunkra.

Sötét volt már, dimbek dombok, kanyargós utak és csatt....kiugrott elénk egy őz...Kata fel se fogta, hogy mi történt, én meg átkapcsoltam vészhelyzet üzemmódba.

Egyből elakadás jelző a mögöttem lévőknek, ha esetleg nem tűnt volna fel nekik, hogy röpülnek le a dolgok az autóról.

Földesútra bekanyar, láthatósági mellény fel, gyors kocsifelmérés, közben már tárcsáztam tesómat. Lökhárító jobb oldala erősen hiányos, ablakmosó tartály darabokban, valamilyen kábel cafog, rendszámtábla hiányzik. Úton a segítség, én meg mondtam Katának, aki akkora már nagyon sírt, hogy maradjon bent a kocsiba, visszasétálok az útra "körül nézni".

Viszem a háromszöget, telefonnal vakuzok és közben imádkozok, hogy ne üssön el senki. Az őz nem élte túl, nagyobb kutya méretű volt. Még viszonylag ez volt a szerencsénk, hogy nem egy hatalmas szarvas volt, bár jobban örültem volna, ha nem is történt volna semmi és nem vetek véget egy őz életének... Összeszedtem a rendszámot, lehúztam az útról az autóalkatrészeket majd vissza Katához egy kicsit megnyugtatni. Nagyon félt, és nagyon sajnálta az új autót is. Igyekeztem vigasztalni, hogy az autó csak egy tárgy, pótolható, de belőlünk csak egy van, az a lényeg, hogy nekünk nem lett semmi bajunk. Közbe megérkezett tesóm, megszakértette az autót, kicsit össze kötegelőzte a lógó alkatrészeket, aztán hazagurultunk.

Mázlimra két napra rá megvették a twingót, így tudtam, hogy mire fogom költeni az árát. Cirka 2 hét alatt összeraktuk az új autót, addig anyámét hajtottam imádkozva, hogy ne alattam menjen szét az is, mert az se százas...

Utolsó napon, amikor még anya kocsiját hajtottam épp szabadságon voltam. Állásinterjúra indultam vele. Az út szintén cirka 30km volt. Hazafele jövet kamion rongyol velem szembe, fel is pattant egy kavics a szélvédőre és hát perszeee...berepedt.    

Nohát ez kapásból 50ezer lett megin....

Mindenesetre tanakodtam, hogy miért vagyok ennyire szerencsétlen mostanság... Elvagyok átkozva? Vagy rossz úton járok? Talán így figyelmzetet valami, hogy "hello, ne erre menj tovább, itt egy őz, hogy észrevedd"...."Nem vette észre, adjunk neki egy kavicsot is"...

Azért gondoltam a rossz úton járásra, mer kérem szilveszterkor ex Tom írt nekem, a végén pedig kérlelt, hogy ne írjak neki vissza, mer fájdalmas lenne. Többször is feltűnt már a színen, hozzászólásban, emailben vagy sms-ben. De aztán eljött a pont, amikor nem tudtam már nem reagálni rá, főleg ha azt kéri, hogy ne írjak...na már csak azért is. Szóval leírtam neki válaszul, hogy nekem éppoly felzaklató, hogy ha ír, miaz hogy én ne tegyem ezt vele. Aztán múltak a hetek, majd kért tőlem egy telefonos beszélgetést, amolyan léleköntés jellegűt, mert eléggé lent volt. Több se kellett, elkezdtünk újra csetelni, de erről kicsit később.

Ez lenne a rossz út? Ezért kapom a figyelmeztetéseket? Jel, te vagy az?

No, de a lényeg, hogy az új kisautó már pipa az éves tervekből.

És akkor volt a gondolat, hogy munkahelyet is váltok. Annyira bennem volt, hogy utálom a jelenlegit, hogy kikészülök tőle, elveszi az összes energiám, az összes lélekerőm, mindent.

Úgy voltam vele, hogy nem érdekelt hirtelen az se, hogy ha több műszak lenne, vagy nem lenne céges busz, vagy nem kapnék annyit, amennyit gondolnék, csak el innen. Ezért is voltam interjún. Nagyon felpezsdítő volt egy idegen cégbe látogatni, az interjú remekül sikerült. Egy másik pozíciót is megmutattak, mondván az még testhez állóbb lenne számomra. Nagyon szimpatikus volt a cég, az emberek is olyanok voltak, hogy éreztem rajtuk, hogy örülnének nekem. Végül vissza kellett utasítanom őket, mert a folyamatos műszakban járást nem tudom kivitelezni anyaként, hiába is vállalnám be amúgy. Így egyenlőre alább hagyott lendületre hivatkozva félre tettem a munkahely váltás gondolatát.

Közben a cégben pedig 2 alkalmas tréninget kaptunk, mivel új vezetőnk lett még ősszel, hogy egy kicsit szokjuk az új embert. Tényleg úgy éreztem néha, hogy kb erről szólt, hogy hogyan legyünk elfogadóbbak az új főnökkel szemben, hogyan dolgozzunk jobban a társosztályokkal, hogyan dolgozzunk csapatként mégjobban, hogyan préseljük ki magunkból a maximumon túli erőinket, hogyan dögöljünk bele mégjobban. Részemről nem biztos, hogy a megfelelő időben kaptuk azt a tréninget....volt hogy inkább vérnyomást kaptam, mint pozitív sugallatot, munkakedvet.

Hogyan legyek proaktívabb....hogyan legyek fejlődő szemléletű...hogy méééég nem tudok örülni a kihívásoknak, de majd....hogy mééééég nem veszem könnyedén az akadályokat, de majd...Pont ezaz, mééééég, mééééég, méééég...semmi nem elég....és ez ugye mééééég mindig a beltenyészet, ahol a dolgok valahogy nem úgy működnek, mint mááááás normális cégnél.

De proaktívan igyekszem túltenni magam ezen és méééégjobban lesz@rni odafogom tenni magam....

Amúgy nem is lett volna olyan rossz ez a tréning, ha nem a beltenyészet berkein belül beszélünk ilyenekről. Voltak jó pillanatok is, megismerhettem a kollegáim eddig ismeretlen oldaluk egy kis részét, és engedtem, hogy ők is lássanak belőlem valamicskét. 

Az utóbbi fél év katasztofális volt, de sejtem, hogy nem fog sok dolog változni, én meg nem akarok kikészülni, szóval tényleg azon leszek, hogy felveszek egy pozitívabb hozzáállást, tényleg igyekszem szép lassan visszarázódni, mintha normális cégnél dolgoznék, normális körülmények között. Éljen...

No, aztán februárban történt, hogy buszoztam is, passzolom hány év után. 

Csodálatos, gratulálok magamnak, hogy a sztori, amit hoztam elég ergya, csak ilyenre futotta, hogy vonatozok meg buszozok meg őzet ütök el és állás ajánlatot mondok vissza...

De pozitív vagyok ugyebár, ezaz én évem lesz, akárhogyis.

Szóval egy kolleganőm felmondott és többek között egy kocsmatúrával leptük meg őt. Rendszerint az van, hogy nem tudok inni semmi alkoholos italt, mert ugye még haza kell vezetnem.

Így kerültem aznap a buszra, amely eszembe jutatta, hogy mennyire csodálatos és egyben félelmetes élményekkel gazdagíthat az a 15-20 perc a buszon.

Aggódtam, hogy a jegy megvétele után ne essek el, amíg hátrasétálok, miközben a busz elindul. Ezen is mindig aggódok. Mer a cél természetesen a leghátsó ülés sor. A pálya szabad, nem ül hátul senki. Rajtam kívül két utas van a buszon. Annak fele értelmiségi, a másik fele meghát nem. Ahogy elsétáltam a másik fele mellett, éreztem, ahogy megnézett magának. Szóval septibe ülés le hátul és mantrálás, hogy neeeeem jössz te ide hozzám, mert kikaratézlak. De persze belül fostam, hogy mégis odajön majd...

Mázlimra megálltunk a puszta közepén, ez mindkettőnk figyelmét elterelte, ugyanis 4 suhanc szállt fel a buszra. A suhanc társaság negyede az utcámban lakik, de persze köszönni nem tudott...tinik...

Megindultak nagy sebbel lobbal a leghátsó ülés irányába, majd csalódottan vették észre, hogy egy királynő elfoglalta mind a 4 ülést. Ez van.

Aztán a félelmetes faszikám elkezd hangosan nevetni, úgy önnön magában. Egyből a Joker jutott eszembe, de még a hangszíne is olyan volt a kacagásának, esküszöm!

Majd felállt és odament a "miaf@sz?"-ozó suhancokhoz. Valamit pofáztak, hogy ki kinek a gyereke, meg bla bla, dehát nem sokat hallottam, mégiscsak egy buszon voltunk.

Ami mellesleg teljesen szétrázta a testem. Nem tudom, hogy az utak lettek e ennyire ramatyok az évek során, vagy a testem veszített e már a rugalmasságából vagy a busz a szar...

Valószínűsíthető hogy mindhárom.

Nem voltam bent sokat duhajkodni, de jól esett kicsit kimozdulni, fröccsözni, csocsózni. 

folyt.köv.

2023.12.31.

Most, hogy a történeteimmel utolértem magam a jelenbe, így végre arról írhatok, ami épp van, vagy legalábbis a közelmúltban történt.

Úgy kezdtem az októbert, hogy véget vetettünk a kapcsolatunknak Tommal, megint.

Aztán szintén hó elején új nagy nagyfőnököt kaptunk a cégben, majd (igaz nem neki köszönhetően) minekokán eléggé elindult a lejtőn az üzlet, így egyre több hírt hallottunk arról, hogy elküldések lesznek. Gyönyörű ősznek álltunk elébe. A cég nekem eddig viszonylag egész stabil pont volt, a magánéletemmel ellentétben... A munkámban mindig úgy éreztem, hogy jó vagyok, ha semmi másban nem is éreztem ennyire biztosan, de a meló mindig egy „megnyugvás” volt számomra. 13 éve vagyok ott, szépen lassan igaz, de folyamatosan léptem fel a lépcsőfokokon. Kicsivel több, mint egy éve pedig felkerültem a mérnökök közé. Igaz technikusi szintre, de őszinte leszek...se papírom, se akaratom nincs ennél többre. Ez még az a szint, amivel elbírok, de nagyobb felelőséget nem áll szándékomban vállalni, van nekem elég gondom ezen kívül, bőven elég az is. De pont ebből a „kicsivel több, mint egy éve” dologtól féltettem az állásom. Viszonylag friss hús voltam a terepen és bár szükség van a melómra, nem éreztem magam biztonságban. Igazából senki ott az irodában, mert egyre jobban tudatosították bennünk, hogy valakiknek menniük kell. Baromi sz@r hetek voltak ezek, mindenki feszült volt, mindenki aggódott, nem tudtunk a melóra koncentrálni, de mindemellett meg készülnünk kellett egy fontos hétre, amikoris megmutatjuk, hogy ez a cég a cégek cége, hogy mennyire baromi jók vagyunk, bla bla. Eléggé feszült volt a helyzet. Eljött a hét, letoltuk, megmutattuk. Aztán a hét péntekén, mit ad Isten 13.-án, amikor már megkönnyebültünk, hogy végre péntek, végre zárhatjuk a hetet, beütött a krach. Még ebéd előtt kiosztották a résztvevőknek a nagylelkű ajándékokat (nem kell nagy dologra gondolni, hátitáska a cég logójával vagy egy mittudomén milyen powerbank, szintén céglogóval, és persze az oklevél). Az egyik kollegám megkapta a backpack-et, kezetrázott vele az új főni és abban a pillanatban közölte is vele, hogy a HR-en várják. Mire visszaért, már egy papír volt nála azonnali távozással. Persze nem volt ilyen „egyszerű” ám ez a sztori sem, legalábbis nem minden esetben. Ahol már hetek óta azt hallják, hogy elküldések lesznek, ott jönnek idővel a pletykák is, hogy na de kit/kiket. Ez meg volt itt is. Volt egy fekete lista is, rajta a nevekkel, aztán amikor elkezdték behívni az embereket (ez még péntek 13 előtti események voltak), akkor ráébredt a kedves HR és a vezetőség, hogy nem minden megy olyan könnyen, mint ők azt gondolták. De ki az aki igent mondana olyan „lehetőségre”, hogy áthelyezik egy 45km-rel odébb lévő céghez vagy közös megeggyezés címén pénz nélkül távozhat. Nem egy ember fordult jogászhoz, így a szerencsétlen napon csak az az opció játszott, hogy legalább megkapják az emberek a pénzüket. Így néztük végig aznap, hogy félóránként lettünk eggyel kevesebben. Nem csak minket csappantottak meg a mérnökségen, még „részt vett” pár társosztály. Kitudja mi alapján ment a szanálás. Francokat...mindenki tudja...pofára ment.

Kiállsz az elveidért, nem hunyászkodsz meg? Szevasz.

Jó vagy a melóba, de nem tetszik a pofád? Viszlát.

Sokszor vagy „indokolatlanul” jókedvű? Sajnáljuk.

Kirúgták a legjobb barátomat, Tinát. Tina jókedvű volt, a pozíciójában viszonylag újonc volt igaz, de elkezdte a fősulit, hogy ne legyen lemaradva tudásban sem. De addigis nagyon sok „szenny” munkát bíztak rá, amivel a „nagyok” már nem akartak foglalkozni. De Tina lelkes volt, mint egy kisgyerek. Bizonyítani akart. Erre kapott egy hívást a főnöktől, hogy menjen be a HR-re. Homeoffice-ból beautókázott a céghez (30-35km), majd a HR-en közölték vele, hogy köszönjük, menjen haza a céges cuccokér és hozza vissza leadni. Újra 2x 30-35km.

Ezeket az embereket olyan hirtelenséggel küldték el, hogy nem volt lehetőség búcsúzásra, vagy leagábbis nem olyan körülmények között, ahogy az ember ilyenkor tenné. Tina telefonon búcsúzott el, Szöszi a dohányzóba ríkatott meg minket, a kollegánk az irodába, egy másik a folyosón, egy harmadik a büfénél, amíg ebédre álltunk sorba. Kár volt, elment az étvágyunk, mire leültünk az asztalhoz.

Tudtuk, hogy ez lesz, hiszen már hetek óta csak ezt halljuk mindenhonnan. Mégis olyan hirtelen volt, lesúlytó és fájdalmas...most is könnyek szöknek a szemembe. A munkahely tényleg olyan, mint a második otthon és mintha családtagot veszítettünk volna el. Mondanám, hogy lehet, hogy csak én vagyok ilyen érzékeny, de azon a napon nem csak az én szemeim voltak könnyesek.

Nade, nem akartam ennyit írni melóról, csak feltörtek az indulatok. Engem nem küldtek el. Természetesen örülök neki. Kényelmes nekem ez a meló, nem miattam, Kata miatt. Innen bármikor kitudok menni, ha hívnak suliból, hogy gáz van. Ha Kata nincs, már én se itt lennék.

Szóval az ősz elég rémültre sikerült. Nem volt nyugalmam se a cégbe, se otthon.

Némiképp összeálltam az egyik ismerős barátnőmmel, aki épp válik. Ő még nálam is mélyebben van. Gondoltuk átsegítjük egymást a nehéz időszakon. Hát...kegyetlenül el van veszve. Anyám szerint engedjem el, rajta nem lehet segíteni. Én hiszek benne, csak a jelenléte annyira lehúz és most erre annyira nincs szükségem. Mindenesetre anyám buzdított minket, hogy menjünk el médiumhoz, egy látóhoz. Érdeklődjük meg tőle, hogy mi várható ránk a jövőben.

Felhívtam az illetőt, kaptunk is időpontot december elejére. Inkább a kiváncsiság hajtott, hogy ugyan mennyire lehet hinni az ilyeneknek, vagy kamu e az egész. Persze érdekelt az is, hogy mit lát a jövőmről, és amit lát, az mennyire fedi az igazságot (mert látja a jelent, múltat is). A találkozó napján írt reggel egy sms-t, hogy biztosan érkezünk e a megbeszélt időpontban. Viccelődtem az ismerős barátnőmnek, hogy hát nem látja? Neki tudnia kellene, hogy megyünk e. Na ő meg teljesen kétségbe esett, de nem tehetek róla, imádok ilyen egyértelmű dolgokra így reagálni.

No akkor nézzük mit jósoltak nekem, csak a lényeget.

Az ismerős barátnőmmel ellentétben én nem készültem kérdésekkel teli listával, úgy mentem oda, hogy leülök vele szembe, aztán majd elmondja mi lesz. Hát rögtönöznöm kellett, mert nem így lett.

Annyit mondott, hogy hívni fogja a segítőmet, tőle lehet majd kérdezni. A segítő egy elhunyt személy, aki mellettünk marad és figyel minket az utunk során. Őszintén én a mamámra számítottam, de nem ő jött el, hanem anyám nagynénje, akinek a házát megvettük végülis. Onnan tudom, hogy ő volt, mert anyai ágról érkezett és amikor kimondtam a nevét, a hölgy azt mondta, hogy igen, ő az.

Első kérdésben azt tettem fel, hogy a segítőm maga, azaz Ilonka néni, hogy van. Válasz: Nagyon jól van, mert szereti a mögöttem töltött időt és azért is választott engem, mert olyan utat járok be, amiben ő sokat fog tanulni és vigyáz arra az útra, hogy jó úton haladjak, a lélek utamon maradjak és ezt élvezi.

Második kérdésem arra irányult, hogy mikor fogom elhagyni azt a házat, amiben élek, mert anyámmal az élet már nem olyan, mint gyerekkoromban. Állítólag erre 2024 őszén már lehetőségem lesz, érdemes lesz nyitott szemmel járnom. Mellesleg Ilonka néni szerint már ideje volna külön menni. Tudom...

Katával kapcsolatban érdeklődtem. Betegséget nem lát, a vele való kapcsolatom egy stabil egyenes vonal. Őszintén szeret engem. Nevelésének nagy részében nem kell változtatnom, viszont keményebbnek kell lennem vele. Igazából ezt is tudom.

Ex: vége kellett hogy szakadjon, hogy bejöhessen az a férfi aki jó lesz. Más értékrendű kapcsolat lesz.

Úúúúúúj kapcsolaaaat: az illető nálam magasabb, cirka ¾ fejjel, sportos testalkatú, magasabb homlok, rövid barna haj, kerek arc, életvidám, mosolygós, jófej. Nem dohányzik. Szorgalmas, dolgos, nem lazsál. Érkezik, ha nem tolom el tovább, akkor 24 tavasz tájékán. Saját háza van, jó anyagi körülmények között él. És jön a meglepetés: elvállt, és van gyereke (azt nem látta, hogy mennyi és hogy fiú e vagy lány). Miért meglepetés ez nekem? Amióta egyedülálló anya vagyok csak olyan kapcsolataim voltak, ahol én voltam az egyedüli szülő. Ez rendszerint problémát okozott. Ha most tényleg egy olyan pasi érkezik, akinek van gyereke, akkor végre én is abba a cipőbe kerülhetek, mint az exeim. Remélhetőleg, mivel már én is anya vagyok, más módon fogok hozzáállni ahhoz a kapcsolathoz, mint ők. Kiváncsi vagyok, lelkes, izgatott. Már most jól akarom csinálni a dolgokat. Már most akarom. Az új férfi elfogja fogadni Katát. Viszont én nem fogom tudni elfogadni a gyerekét, mert türelmetlen vagyok, nem úgy állok hozzá, nem olyannak fogom látni, amilyen ő valójában. Azt mondja ne olyannak lássam, amilyet én kigondolok, hanem olyannak, amilyen ő maga. Először nem fognak jól kijönni egymással a gyerekeink. Kata azt látja, amit én csinálok. Változtatnom kell már az elején és akkor Kata is máshogy áll hozzá. Érdemes kihívás lesz. Érdemes ám, de már most türelmetlen vagyok, de oké lehiggadok. Az ő gyereke elfog fogadni engem. Lesz egy „új” lányom vagy fiam, vagy mindkettő, vagy kitudja J . Az én anyám nem fogja elfogadni a páromat. Vállalom így is, nem érdekel. Az új párom végig kísér egy életen át, ha nem rontom el. Ezt a „ha nem rontom el” dolgot, ezt hozzá kellett fűzni ugye?.... Az ilyen megjegyzések bennem már aggodalmat keltenek. Apropó, félelmek...

Nyílván megkérdeztem a magam testi lelki állapotát is. A testi problémáim már a korommal járnak szerintem, itt ott izületi kopások, a szemem gyengülése, hanyag a tartásom, ezzel foglalkozzak. De nem ezekkel van a gond. Inkább csak félelmeket lát, nem is keveset, felesleges félelmeket generálok. A félelmeket le kell raknom. Nem engedhetem meg magamnak, hogy hullám völgyek legyenek bennem. Kata számít rám. Ha a félelmeimet kizánám egy egész más emberré válhatnék, szárnyalós utakat járhatnék be. Hogyan segítsek magamon: papírlapra írni minden félelmet, bánatot, rosszat. Nem szabad visszaolvasni. Minden papírlapot le kell húzni a wc-n. Ilonka néni tudhatná, ha eldugítom a wc-t, akkor engem itthon megölnek...De lényeg a lényeg...tisztába vagyok azzal, hogy túlaggódom magam, hogy teli vagyok félelmekkel. Ebben a világban, a megélt, megtapasztalt dolgokkal mögöttem nehéz nem félni. De azt is megtapasztaltam, hogy a túlélés sem lehetetlen. Sokkal de sokkal pozitívabbnak kell lennem.

Szóval megfogadom a hölgy tanácsát, leírom minden félelmem egy papírra, majd elégetem. Remélem ez is megteszi, de nem merem lehúzni a wc-n... Ide nem írom le őket, egyrészt elég megterhelő lesz egyszer is leírni, másrészt nem akarom visszaolvasni. Nem azért, mert a hölgy azt mondta, hanem magam miatt. Nem akarom újra és újra életre kelteni őket. Na meg túúúúl hosszú lenne a sztori, így is eléggé az lett és még nem végeztem. (előre bocsánat)

A hölgy még említett olyanokat, hogy legyek nőiesebb, tehát némiképp fel kell áldoznom az eddigi kényelmet, de nem szándékozom nagyon másnak adni magam annál sem, aki vagyok. Továbbá szóba került, hogy születhetne még egy gyermekem (amikor anyám járt nála, akkor neki kettőt is mondott nekem, hát vannak kétségeim), de hogy én ezt már nem igazán akarom (ez viszont így igaz). Aztán, hogy tavasszal (újabb) elküldések lesznek a cégnél; hogy apámmal való kapcsolatom továbbra sem lesz, meg sem érdemelné a szeretetem. Valamint 281 történetbe (életbe) voltam bent eddig, összesen pedig 750-et élek majd meg. Eeeez mondjuk durva lesz, nem biztos, hogy szeretném megélni az emberiség, a világunk pusztulását. Mert ami egyszer létrejött, annak el is kell múlnia. Én legalábbis így vélem.

No ennyit a jövőbe látásról, mindenről fogok úgyis írni, hogy úgy történt e, ahogy megaszonták.

De most itt állok/állunk mindannyian egy új év küszöbén. Nem úgy állok az újévhez ahogy eddig, ahogy a már időm mögötti néhány pár új évemhez, „A következő csak jobb lehet.” alapon. Hiába voltak reményeim ezidáig, hogy jobb életet fogunk élni a hazánkban. Hiába reménykedtem, hogy van egy szerelmem. Hiába voltak álmaim. Az idő múlásával ez a világ már csak a kegyetlenség felé haladhat, legalábbis mi emberek teszünk róla, hogy így legyen. Egyre mélyebbre ássuk magunk. Etetjük a férgeinket, miközben minket is áltatnak. Hazudnak a jövőnkről (itt nem a médiumra gondolok), hazudnak a megélhetésünkről, a családunkról, a szerelmünkről. Mindenhonnan csak illúziókat ültetnek el bennünk. Mindenhol azt látjuk, azt halljuk, hogy milyen szép a világ. Csak a mindennapokban nem ezt tapasztaljuk. Küzdünk, harcolunk, szenvedünk és hazudunk mi magunk is, mert ezekre „kényszerítenek” minket. Hazudunk magunknak, így hazudunk mindenkinek. Pedig ha mindenki azt látná, hogy a világunk, ahova megteremtettek minket vagy ahova „fejlődtünk” az evolúció során (mindenki úgy gondolja, ahogy gondolja), szóval ha mindenki látná, hogy ez a világ valóban mennyire gyönyörű tud lenni, ha mindenki túllátna a ma már szinte belénk nevelt „életen” és látná a valóságot...nem kellene senkinek sem álmodoznia.

Nem tudom Ti, kedves olvasóim, Te, én (egyelőre) egyetlen kislányom, akinek írom az Életképeim, hogy vagytok vele, de én ebbe belefáradtam.

Tenni fogok a „férgeim” ellen, a hazugságaim ellen. Nem fogom magam tovább áltatni, nem fogok tovább álmodozni. Igenis élni fogom őket! Jóslatok ide vagy oda, de nem engedek többet a hazugságoknak. A következő évem igenis jobb lesz! Jobb lesz, mert átveszem az irányítást. Nem fogok sodródni. Azon leszek, hogy minden lépésem céltudatos legyen. Mindenhez adok egy kis pluszt, jobban odateszem magam, pozitívabb leszek, erősebb, elszántabb, életrevalóbb, emberibb, de nem hallgatok kevesebb Rammstein számot! ;)

Az igazság az, hogy már el is kezdtem megalapozni a következő évem, a céljaimat, a stabilitásomat, a jellemem, az „én”-em. Magam.

Első sorban igyekszem a 23-as évből úgy kilépni, hogy minél kevesebb tarztozást vigyek át 24-re. Neeem, nem olyan tartozásaim vannak..hálisten a pénzügyeimre se panaszkodhatok, pontosabban az utóbbi két hónapot sikerült jól kihoznom, plusszos maradtam. Tudom...nyamvadt 2 hónap...de ez nagy öröm, ha az ember a hónapról hónapra éléshez van szokva. Csak el ne kezdje égetni a markom a széf kulcsa, vagy a kocsim ne sz@rjon be, mint egy hete, mer már hozzá kellett nyúlnom a tartalékhoz...

Tegyem félre a pénzügyeket és írjak másról is.

Jelentem ebben az évben 4 könyvet kiolvastam és fogyasztom az ötödiket (na ezt pl átviszem 24-re, annyi baj legyen). Még sose csináltam ilyet. Ez volt életem első éve, hogy ahogy időm engedte, folyamatosan olvastam. Tetszik ez a rendszeresség. Ééééés ezen felül más eredményt is elértem.  Kiraktam a 3ezer db-os Picasso Guernica festményét ábrázoló panoráma kirakómat. Még 2019-ben kaptam Egy-től és 4 éve „dolgoztam” rajta. Most, hogy végre kiraktam, az ő emlékéből is eggyel kevesebb marad. Legalábbis addig, amíg falra nem kerül. De addig még sok-sok emlék kerül a helyére, ahogy eddigis.

És elkezdtem az eredeti Életképek-et is írni vagyis folytatni. A napló változatot, amiből születet ez a blog. Na de ott még lesznek dolgok, csúnya elmaradásaim vannak, még itt is aktívabb voltam az évi pár írásommal, mint a naplóban. De már csinálom.

Továbbá nekiálltam a hasonlóan elhanyagolt, cirka 3 éve készülő, A1-es méretű gőzmozdony rajz életre keltésének utolsó lépéseinek. Egy napon megszállt az ihlet, láttam magam előtt a kész rajzot. Ha kész lesz elajándékozom Kata keresztannyának, aki országunk első két női mozdonyvezetője közül volt az egyik. Biztos vagyok benne, hogy nagyon tetszeni fog neki és a férjének is, aki szintén mozdonyvezető. A rajzaimat mindig elajándékozom. Hihetetlen, hogy ez nekem mekkora örömet tud okozni. Imádom a velük töltött munkát, de még jobban az ajándékozás pillanatát.

Na de nem csak magammal vannak terveim. Anya-lánya programok sora villan fel, amikből a legtöbbet szándékomban is áll megvalósítani. Bátorságot gyűjtök azokhoz a dolgokhoz, amikhez eddig úgy álltam, hogy nem fog menni egyedül.

De ahhoz is bátorságot gyűjtök, hogy ha én nem akarom, akkor ne is legyek egyedül. Kicsit eltávolodtam az emberektől az utóbbi időkben, pedig szerintem nagyon jó társaság vagyok.

Tudom ezek a „célok, beteljesedések” másnak olvasásra se méltóak, de nekem annál többet jelentenek. Beragyognak pár órát az eltelt heteimből.

Ezek fényében várom az új esztendőt.

És most, hogy így felbátorodtam a sztori vége felé, megyek és leírok minden félelmet egy lapra. Aztán jól felgyújtom, olyan Rammstein-esen!

Kívánok mindenkinek félelmektől mentes új évet! Lássátok a világunkat olyannak, amilyen a valóságban!

Lássatok! 

2023.12.19.

Tommal a kapcsolatunkat végig jelek kísérték. Sőt, ez már akkor elkezdődött, amikor még nem is ismertük egymást. Festettem egy képet 2021 nyarán, Tom megismerése előtt. A képet egy késő esti, de kellemes nyári élmény ihlette. Semmi egyéb nem történt, csak fogtam magam, kifeküdtem a két fára rögzített hintaágyba, elszívtam egy cigit, minden bizonnyal zenét is hallgattam. Ringatóztam és éltem a csillagok által nyújtotta csodálatos látványt. A fa ágai csak fekete körvonalak voltak az éjsötét univerzummal mögötte. Két ága között, pont velem szemben ott volt egy hatalmas fénylő csillag. Ringatózott, ahogy ringatóztam a hintaágyban. Megbabonázó volt. Mintha hipnózisba ejtett volna. Az egyik ág árnyékából kibújt, át lendült a másik ág árnyékba, majd vissza. Még aznap éjjel elkezdtem lefesteni. Közepén a fénylő csillaggal. Majd kb egy hónapon belül megismertem Őt. Elmentünk randizni a Szajki tavakhoz. Majd hazafele ott volt az égbolton a Csillag. Azt mondta az a mi a csillagunk lesz onnantól. Ha nem vagyok vele, felnézek és ott lesz, onnan figyel majd. És fordított esetben én is Őt. Érdekes, hogy a rosszabb időszakainkban nem láttam a  csillagot, aggódtam, kerestem, de nem volt az égen. A mai napig, ha felnézek az égre és meglátom a csillagunk, eszembe jut. Ez már így marad. A csillag egy jel volt az égen. A festményt neki ajándékoztam. És hogy teljes legyen a komplexitás: Eszter jelentése mit ad Isten, Csillag.

De jelnek vettem a 2. randinkon történt esetet, amikor mentünk a szelestei arborétumba. Hazafele a kocsiba zene szólt, azt hallgattuk, amikor is így szólt a dal: „Ezer éve vártam már, hogy rám találj. Senki nem volt még ilyen hatással rám.” Természetesen egyből mondta, hogy bocsánat ez csak véletlen. Cuki volt.

Jelnek gondoltam az első közös éjszakánk esetét is, amikor egymásba bújva feküdtünk az ágyon miután már 1x újjászülettünk és ennek hatására neki mindene zsibbadt. Közben ment a tévében a Pillangóhatás c.film, mikor is abban a pillanatban a főszereplők hasonló körülmények között, mint mi, így szóltak:

-      - Jesszus, még a lábujjam is zsibbad.

-      - Gondolod, hogy mi örökre együtt leszünk?

-      - Ez a tervünk, igaz? Történjen bármi.

-      - Persze...ez a tervünk.”

Ez volt a tervünk nekünk is.

De aztán megbuktunk 23 tavaszára. Megbuktunk, vagy feladtuk, vagy kimerültünk, vagy nem is tudom. Nehéz volt. Fájt.

És akkor jött még az a bizonyos Rammstein koncert is, ahol újra egymásra találtunk.

Na innen folytatódik az előző sztori igazából.

A koncert utáni napra megbeszéltünk egy megbeszélést. Eljött értem, beültem mellé. Ismét olyan volt, mint az első alkalommal, izgultam, aktívan vert a szívem. Nem tudtam nem Őt nézni, annyira tetszett amit láttam, ahogy beszélt, az egész autóban csak az Ő illatát éreztem, nem azt az agyonparfümözött illatot. Sose azért voltam oda. Az én női orrom odavolt az ő férfi testének az illatáért. De már ismertem a mellettem ülőt. Már részben tudtam ki ül mellettem, részben tudtam, hogy mi a jó és mi lehet a rossz ebben a kapcsolatban.

(azért írom, hogy részben, mert belegondolva alig tudtam róla valamit. Nem mesélt sokat magáról, csak sztorikat hallottam legfőképp. De magáról az emberről nem engedett sokat megtudni. Ez valahol mindig bántott, de egyszer olyasmit írt, hogy lényegtelen mi történt a múltban, így nem faggattam én sem. Én beszámoltam a múltamról, úgy éreztem ez velem jár.)

Szóval oda mentünk, ahova első randinkon is. Átrágtuk magunkat újból, csak rápihenve a dolgokra. Szerintem tök jó megoldást találtunk ki a „problémánkra”, miszerint hogyanis élhetnénk együtt. Lényegtelen sorokba írnom, nem nyom semmit a latban. Most már.

Kapcsolatunk újrakezdéséhez, fellendítéséhez kivettünk egy nyári hétvégén egy parcellát a már megszokott helyünkön, a Szajki tavak kempingjében. Nagyon vártuk az első meghitt együttlétet, amikor csak mi vagyunk, amikor újra egymásba / egymásnak eshetünk. Cuccok be kocsiba, indulás, odaértünk, eső, naaaagy naaaaagy égszakadás pontosabban. Igen, sátrazni mentünk. Vártunk kicsit a kocsiban, majd az eső egy enyhébb szakaszánál nekiálltunk a sátornak. Na nem lett belőle semmi, mert megint ránk szakadt az ég. Így hát érdeklődtünk faház iránt, ha már van rá lehetőség. 1 éjszakára kaptunk is. Szarrá ázva, nem túl jó kedvel, körülöttünk hatalmas kupival, de elfoglaltuk a faházat. Emlékszem ültünk az ágyon, láttam rajta az aggodalmat, a feszültséget. Kérdeztük egymástól, hogy ez vajon egy jel?

Mert jel lehetett az is, hogy első randink alatt kilopták az indexbúráját Genovából. Hogy első nálam alvása után matricás útra tévedt matrica nélkül, így ment is a csekk. És vagy 100 hasonló jelbe ütköztünk már. Ez az égszakadás egy „netovább” lenne?

Másnap már sokkal szebb napra ébredtünk, felállítottuk a sátrat, helyére raktunk mindent, grilleztünk, ettünk jókat, bicikliztünk egy nagyot (igaz a cél, mint ott kiderült magánterület volt, így nem jutottunk be...- jel, te vagy az?), rengeteget beszéltünk, feküdtünk, szeretkeztünk. A végére úgy gondolnám, hogy leszámítva  a kezdeti nehézségeket, igenis jól sikerült a közös hétvége.

Aztán jött a szeptember, az iskolakezdés és vele visszatértünk a szürke hétköznapokba. Mindenki végezte a dolgát, ahogy kellett, csak ugye megint....külön. Én itt, Ő ott. A Csillag néha figyelt, néha eltűnt. Aztán így voltam Tommal is. Néha találkoztunk, néha eltüntünk. 1 hónap alatt annyira leromlott a kapcsolatunk,  hogy megkérdeztem, mi lesz így velünk?

A választ már valahol tudtuk mindketten.

De a végszóig is történtek dolgok. No nem velünk, velünk semmi nem történt. A dolgok bennem történtek.

Egyre több lett az aggodalom bennem. A „félsz”. Amikor megkérdeztem nyár végén, hogy mikorra tervezi úgy körülbelül az összeköltözést, azt a választ kaptam, hogy 24.szept.1. Nem is értettem, hogy miért pont akkor? Mért nem lehetne nyár elején, amikor ha úgy van, Katát is áttudom iratni suliba ha kell. Miért pont szeptember 1? Miért kell ennyire beosztani az időt? És mi lesz addig? Mi van ha nem leszünk addig? Miért kell várni addig? Ő nem biztos a dolgában? Vagy csak bennünk nem biztos? Bennem nem?

A számomra „negatív” válasz egy teljes lavinát indított meg bennem. De magamba temettem ezt a választ – vagy a válasz temetett engem maga alá.

Nem akartam türelmetlen lenni, nem akartam ezt mutatni, mert már előző körben is visszakaptam. De magammal szembe sem akartam türelmetlen lenni, csak magammal már nehezebben bírtam. Azt hiszem túl sokszor mondtam neki is és magamnak is, hogy rohan az idő, én „öreg” vagyok már ehhez, hogy a napjaim megvannak számlálva, hogy én ennél fiatalabb már nem leszek és hogy Ő túl fiatal hozzám. Annyiszor kántáltam, hogy elkezdtem félni. Félelemből újabb és újabb félelmek lettek. Besokaltam. Nem ezt akartam ezzel a kapcsolattal, hogy félelembe tartson, hogy kételyek közé vigyen, hogy boldogtalan legyek, hogy rossznak érezzem magam, hogy ne önmagam legyek. Nem ez volt a terv.

Annyira besokaltam, annyit pörgött az agyam, hogy elérkezett az átfordulás. Amikor pl annyira éhes vagy, hogy beledöglesz, de jön egy pont, amikor elmúlik az éhség érzete, a holtpont.

Ezen a holtponton ért az utolsó „beszéljük meg”.

Eljött, kisétáltunk a mezőkre. Elejét vettük. Olyan határozottan sétáltam ki, de mintha...nem is tudom, mintha nem is én lettem volna. Vagy végre most tényleg én voltam. Akkor ott voltam én, aki jó ideje lapult, meghúzta magát, tűrte a dolgokat. De ott abban a pillanatban kitörtem a felhúzott falam mögül és nem volt bennem több kétség. Talán ott azon a pontom, már a szívem is kezdte belátni a dolgokat, hogy az eszemnek igaza lehet. Sőt, ott azon ponton már belátta, különben nem lettem volna olyan határozott.

Ő is határozott volt, különben nem hozta volna el a nála lévő cuccaim.

Így lett vége újra 23. szeptember végén.

Mit érzek? Az első szakítás után nehéz volt, mert szerettem. Most is tudnám szeretni, bármikor tudnám. De már nem szeretem. Már nem aggódok azon, hogy mennyi idős vagyok. Nem aggódok azon, hogy velem egy összeköltözés minuszos lenne. Nem félek attól, hogy nem felelek meg neki. Nem rágódom azon, hogy hogyan leszünk egy család. Ha tovább folytattuk volna, akkor rettegnék. Rettegnék azon, amit mondott. Hogy összeköltözés után nem tennék értünk semmit. Minden nap azon aggódnék, hogy eleget teszek e neki, hogy megfelelek e neki minden téren. Nem. Ez már nincs. Nem félek.

Felszabadultam. Sokkal nyugodtabbak a gondolataim, sokkal könnyebb a lelkem.

Nem jutottam előbbre az életben, de magam megismerésében előbbre vagyok. Újra megbizonyosodtam, hogy a megérzéseim jók, ha jeleznek, az nem véletlen.

És újra megbizonyosodtam arról, hogy mennyire igaza lett egy idősebb ismerősömnek. Azt mondta még 2016-ban, miután Kata apjával szétmentünk, hogy mennyire nehéz lesz megtalálni a megfelelő személyt. De arról nem volt szó , hogy kb lehetetlen. Hogy kb lehetetlen egy anyának az újrakezdés, a boldog család lehetősége.

Fárad a hitem.

Emellett , hogy igyekszem megtalálni a megfelelő társat, de folyton elbukok, a félsz is egyre nagyobb lesz. Aggódom, hogy Kata milyen képet lát rólam. 1-2-3 évente „cserélgetem” a „hitem”.

Nem ilyen képet szándékoztam közvetíteni felé.

De nincs mit tenni, még nem vagyok teljesen hite vesztett, így még nem adom fel.

2023.11.17.

Pár ismerősöm azt mondta, hogy ne hagyjam abba az írást. Volt, aki azt mondta, jók a sztorik, jó a közlésmód, ecetera.

Van, aki várta a következő részt. Igaz, csak kiváncsiságból, azért, hogy mit olvashat majd magáról. Nem az érdekli, hogy velem mi van, hogy én hogy vagyok, csak az hogy olvashat e magáról.

Nem szándékoztam abba hagyni az írást. Sőt, szerintem minden nap gondolok rá. Jó lenne minden nap kiírni magamból a történéseket. Bár lennének üres napok. De egyre többet gondolok arra, hogy nem csak akkor kellene írnom, ha történik valami. Akkor is kellene ha épp nincs nagy durranás.

Mindezek ellenére most egy nagy durranással kezdek, sőt, mit egy durranás...

Na de kezdjem.

Lényegében, tehát....túl éltem idén egy húsvéti szívrablást. Majd erre felbuzdulva szívtelenül neki indultam az útnak, hogy aztán egy lazának cseppet se mondható Rammstein koncerten végre újra érezhessem a szív dobbanást azt irdatlan erős ritmusokra. (na pl., azon a napon kár, hogy nem írtam le a sztorit egyből)

Úgy kezdődött, hogy gyújtsunk fel mindent a pics@’ba!!!!

JA, neeeeeem....ezzel végződött, bocsánat.

Szóval, 2023. július 11.

A több, mint fél éve várt, „tesóm szülinapi ajándéka” nap volt.

Végre eljutottunk odáig, hogy együtt, egy nagy koncertre, ami ráadásul még Rammstein is.

Igen ám, de a szülinapi jegy vásárlásánál én még erősen kapcsolatba voltam Tom Hardy-val, így 3 stück koncert jegy került a kosaramba.

Nem akartam bunkó lenni, így megkérdeztem akkor Tomot, az irgalmatlanul szexi és jóképű faszim, hogy el akar e jönni avagy sem. Igent mondott (bezzeg ha mást kérdeztem volna...).

Na most leszek bunkó...szívem szerint csak két jegyet vettem volna.

Szimplán azért, mert ez fontos nap volt nekem. Tesóm meg én, együtt állunk egy hatalmas élmény előtt, végre kettesben, végre viszonylag sokáig, egyáltalán végre együtt és nem, nem vagyok perverz!

Csak szeretem a tesómat. Gyerekkoromban Ő volt a legjobb barátom majd Ő lett a példaképem. Aztán jöttek a felnőtt évek és már nem ragaszkodtunk egymáshoz annyira, mint régen. Mára már csak tesók vagyunk.

Szóval ragaszkodtam ahhoz, hogy az úton, a fő-fő vármegyébe menet beszélgessünk, úgy mint rég, őszintén, gátlások nélkül, beszéljük ki magunk.

Nade. 3 jegy, 1 szakítás.

Ebben a felállásban kerestük fel egymást Tommal, közeledve a koncert napjához. Beszéljük meg ki hogyan jut fel, hol találkozzunk, már ha talákozunk előtte ésatöbbi.

Az eredeti terv az volt, hogy kocsiba ülünk hárman, felmegyünk a nagy Pestre. Majd koncert után haza ugyanígy.

A koncert előtti napokban kiderült, hogy tesóm hozná magával a nőjét és annak hugát. Szóval amúgy is bukott volna a tesós tervem, így ezt el is engedtem.

(Ez amúgy nagy szomorúság volt nekem. Változtak az idők, már nem én vagyok tesóm bizalmasa, már nem velem osztja meg a sztorijait, már nem tőlem kér tanácsot vagy segítséget. Én már csak tesó vagyok. L )

De ugye ment az agyalás, hogy Tom majd vonattal megy fel, aztán majd találkozunk a helyszínen. Majd erre jött tesómék ötlete, hogy ők még koncert fele menet megállnának itt is ott is útközben. Én meg csak ott akartam lenni időben. Nem akartam kerülővel menni. Én csak ott akartam már lenni. Ha még más dolog is közbejön, akkor felborul a rend, ráparázok, agyalok, hogy oké, akkor változott a terv, ehhez mérten újra fel kell mérnem a dolgokat.

Tudniillik én az a túlgondolós fajta vagyok: Érjünk fel időbe, ne tévedjünk el a városba, találjuk meg az aránét, talájuk meg a bejáratot, találjuk meg a WC-t, büfét meg a helyünket, mivan ha elkésünk, mivan ha eltévedünk és mellesleg annyira jó lenne megnézni a Salvador Dalí kiállítást, hamá egyszer Pestre megyünk, de akkor hogy legyen, hogy menjek fel, el ne felejtesek vizet vinni az útra meg pisilni előtte, a direkt az erre a napra vett vagány kontaktlencsém otthon ne hagyjam, de jajj hol fogom én ezt útközben berakni, vagy inkább már itthon kéne, de egyáltalán amúgy hogy fogom berakni, amikor sose csináltam még ilyet? Úristen, megint agyalok és pánikolok éééés várjunk, valamit elfelejtettem! De mi volt az! Biztosan valami nagyon fontos dolog volt, miért nem írtam fel......

na ez vagyok én. Időterv, hogy mikor merre, meddig. Cucc lista, hogy mit kell vinnem. Pénzügyek átrágása, mennyit költhetek max.

Botrányos vagyok, botrányos. (mellesleg úgy vettem észre, hogy az idő múlásával eeeez csak egyre rosszabb lesz)

Ilyenkor szoktam eljutni arra a pontra, hogy elég volt, már nem bírok az agyammal, döntsön helyettem valaki más... Tehát első kérdés, hogy jutok fel.... nyissunk egy napi horoszkópot aztán nézzük meg mit mondd:

2023.július 11. „Az Ikrek jegyének uralkodó bolygója, a Merkúr az Oroszlán jegyébe lép a mai napon. (horoszkópos maszlag, kiérti...) Ettől még inkább felerősödik a kaland- és szabadságvágyad. Ma mindenképp tegyél valamit, amivel picit eltérhetsz a megszokottól, a napi rutintól. (végülis szabadságon vagyok, ráadásul szabad akaratomból és nem a cég kötelezett rá, szóval már alap eltértem a rutintól...) És találkozz barátokkal, élvezd az életet!”

Eldöntetett, vonattal megyek, nem várok tesómékra.

Szóval szóltam Tomnak, hogy vele tartok a vonattal, ő el is jött értem, kocsival ki vasútra, megvettük IC-re a hely jegyet, majd felültünk azt go.

Kicsit furcsa volt a szituáció, igaz az előtte lévő napot már végig csevegtük, hogy ki mit hogyan készül a napra. Nem tudom milyen érzés volt bennem. Valahol jó, mintha kivágtak volna egy 3 hónapos részt a kapcsolatunkból és most mintha misem történt volna, ott ültünk egymás mellett és beszélgettünk, néztük egymást, szekálóztunk, csinált közös képet is. Valahol meg furcsa volt, mert nem adhattam csókot, amikor amúgy adtam volna, vagy nem foghattam meg a kezét vagy érhettem hozzá csak úgy. A véletlen érintkezéseknél is ment a sűrű bocsánat kérés.

Szóval nüansznyi macerával, de felértünk Pestre. Viszonylag korán, közel is, mert a Keletibe szálltunk le, a Puskás aréna meg volt a cél.

Nem császkáltunk sokat, egyrészt egyikünk sem jártas a fővárosban, másrészt minnyá koncert. Oké, x helyen megittunk egy sört, y helyen elszívtunk egy cigit, közben előkerült a kontakt lencse, amit ahogy illik némi bénázás után leejtettem az ujjamról a fűbe. Szevasz 6 ezer forint, üdvözöllek parkinzon kór.

Tesómék még csak Veszprémbe jártak, ráadásul megálltak mekizni. Én ha velük mentem volna már a hajamat téptem volna, hogy el fogunk késni.

Na de Tommal megindultunk a cél féle, amerre özönlött a legtöbb ember, arra mentünk mi is.

Megkerestük a kapunkat, megkerestük a büfét, WC-t, a helyünket, letettük a popsinkat és rá nem sokkal kezdett is az „előzenekar”, ami a zongorás csajokból állt, akik Rammstein dalokban is szoktak zongorán játszani. Előadtak pár R. dalt zongorán.

Nekem a zongora a kedvenc hangszerem. Egyszerűen lenyűgöz. Tomtól karácsonyi ajándéknak kaptam egy szintit, amin tudok gyakorolni. Életem eddigi legjobb ajándéka (természetesen, csak Vilma után, Ő a leghűbb plüss vizilovam, 4 évesen kaptam anyutól). Nyílván szívem szerint tanárhoz járnék, profi módon nyomnám a billentyűket és az összes pénzemből vennék egy zongorát, ami a nem létező gyönyörű házam nappalijának ékköve lenne. Csak leülnék és zongoráznék a néma csendben.

Szóval nekem már ez élmény volt, hogy R dalokat hallhattam zongora verzióban élőben.

Mindemellett kezdtem aggódni, hogy tesóm hogy jut be, hogy talál meg minket, meg hogy úgy egyáltalán odaérjen időbe, mert ha lekési a szülinapi meglepijét én megverem.

Az előzenekarról lecsúszott, de a nagy kezdetre már odaért.

No és akkor nézzük, hogy a „ Felgyújtottak egy babakocsit a Rammstein budapesti koncertjén, egy embert kondérban főztek meg.” cikk főcím mit is takar valójában.

Már azt meg kell jegyeznem, hogy az a színpad, amit a R. emberei húztak fel, az nem színpad volt. Az egy hatalmas erőd volt az arénán belül. Két oldalán óriási kivetítővel, mindenütt hatalmas reflektor hegyekkel, közepén a magasba nyúló, kb echte szauron tornya, ami természetesen lifttel felszerelt, és ugyebár egy hatalmas kivetítő ismételten, ami naná, hogy liftezik is a színpad és a torony csúcsa között. A nézőtéren 4 db, hasonló magasságokkal rendelkező, selytelmes tornyocska, szintén lámpákkal felszerelve. Valamint egy „kis színpad” külön a tömeg mögött, mellett kicsivel. Itt voltak a zongorás csajok.

Világos volt még az égbolt kezdetben.

No, vetítő fel a toronycsúcsba, majd Till fénylő szájából kilépve mán ott is volt az ember, jött le a vetőítő alól lifttel. Olyan volt mint..., mintha maga a pápa szórná ránk az áldását tárt karokkal, lefele jövet isteni imát szavalva. De aztán leért. Ott érezhető volt, hogy ez nem lesz egy vatikáni rendezvény, ez inkább pokoli történet lesz. Füst hegyek, sejtelmes fények, többi banda tag előlép, tömeg újong, aztán rotty.

Na kéremszépen az első 2 percben halálfélelmem volt. Zsigeremig hatolt az irgalmatlan ritmus, a szívemnek esélye sem volt saját ritmusában dobogni. Aki ezt nem fogadja el, az valszeg ott meg is hal. Még levegőt vennem is nehéz volt, mert a tüdőm is beremegett. Rázott a hideg, de nekik erre is volt „gyógymóduk”, erről majdan később. Néha még azt is éreztem, hogy az egész lelátó imbolyog, ahogy a tömeg egy ritmusban mozog a zenére. Tényleg úgy éreztem végem.

Az első számuk már egy kisebb tüzijátékkal végződött, nagy durranások közepette. Minden daluknál más fényekben, de teljes mértékben a dal ritmusára igazítva a fények, amiket sztem néha még az űrből is ki lehetett volna szúrni...

Szokásos Rammstein-es megjelenés, a basszer kb heggesztő pajzsban; egyik gitáros talpig fehérben; a másik feketében; a szintis tag aranyszínű csillogós szerkóban két szinti között és természetesen futópadon sétálva tolta az állat; a dobos meg kitudja mibe volt a dobok mögött...

Nem vagyok az a rendszeres koncertre járós embör, nagy koncerten meg nem is tudom, hogy mikor voltam legutolján, lehet, hogy a híres novarock-os esetem óta nem is voltam, de ha jobban belegondolok ott se láttam színpadot ugyebár.

Szóval nekem kellett úgy 4-5 szám, mire újraéledtem, felfogtam, hogy hova kerültem és elkezdtem átlényegülni. De nem voltam ezzel egyedül, a tömeg nagyrészének kellett egy kis idő.

Ahogy kezdtünk belemelegedni, úgy kezdett a zenekar is durvulni. Emelett szépen sötétedett is és a fények egyre jobban adták ki magukat. 22.percben, amikor kezdték a Mein herz brennt-t, nah ott kezdődött a gyújtogatás. A lángcsóvák a színpad több szintjén törtek ki, alul,felül,elől hátul,mindenhonnan. Till mellkasából kitépte égő szívét, majd füstbe borult az aréna. Ezután jött a babakocsis szereplés a Puppe előadásában. Két és fél méter lehetett a babakocsi és hát igen, lángolt. Pont. A dal végére beborították az egész tömeget konfettivel, így született pár konfetti angyal és természetesen pöcs „rajz” is. Aztán jött a Zeit. Sejtelmes kékbe borult az aréna. Telefon vakuk, öngyújtúk ezrei égtek. Lehengerlő volt. Aztán Deutschland egy kis techno felvezetésben, amikor a lift átváltozott DJ pultá pár percre. Itt kaptunk is egy kis táncos bemutatót a fiúktól, csak olyan fiúsan, inkább szédelgés volt, mint tánc, de hát így imádtuk. Majd az origi Deutschland következett. A toronyból, akár sauron szeme, egy refi fénycsík páztázta a tömeget, majd elszabadult Németország. Ezután került elő a Mein teil és a kondér. Kondérba a szintis csávó. Ő szereti, ha alápirítanak szerintem. Lángszóró nem volt elég, egy rendes konyhai gázpalackos pörkölés sem ártott neki, így a színpad alól előkerült egy hogyismondjam...gáz tűz ágyú vagy minek nevezzem. Na azzal már lehetett pirítani rendesen. Aztán mi jöttünk. Du hast. Ezt az egy dalt, ha mást nem is, de ezt tuti mindenki hallotta már. Azt a du hast-ozást, amit ott közel 50 ezer ember együtt kántált....most is ráz a hideg. Majd a kántálás végén Till kilőtt az ég felé pár rakétát,  azt másik kettő követte, célbavéve két tornyot a nézőtérről, amik hatalmas lángcsóvát küldtek az égbe majd a 4 toronyból a színpad felé vissza még 4 rakéta és a színpadot elérve páfffff egy tüzijáték ment az égbe. Hát ezt leírni sem lehet, nem még felfogni, aztadurva mi volt az jézusom. Én elröhögtem magam, hogy bazki, ilyen nincs, miez, hol vagyok, hova kerültem, t e a t y a é g.

Hadd említsem meg, hogy az a pillanatnyi lángcsóva, ami az előttünk lévő tornyoskából kibüffent, és ami azér nem volt olyan közel hozzánk, nah annál durvább, égetőbb, eszméletlenebb élményt adott. Innetől már inkább izzadtam, és „aggódtam” a hajam, arcom, mindenem épségéért, mert kéremszépen tűzben égtem, lángoltam, most ahogy írok róla is égek az emléktől, égek a vágytól, hogy megint akarom, ott akarok lenni, mennyünk má vagy legalább hadd gyújtsak fel vmit. De a minimum hogy egy cigit elszívok most, ha többre nem is futja.

No, most, hogy egy kicsit lehiggadtam, akkor folytassuk a koncertet, miszerint a Sonne következik. Sonne, Sonnnnnneeeee....Nem égett le az arcom, áááá... Brutális látványvilággal mutatták meg nekünk milyen ereje van a Napnak. 10 méter, de lehet keveset mondok magasan, a színpad összes szintjéről törtek föl ritmusra a lángnyelvek, plusz a 4 tornyocskából is kaptuk rendesen, levezetve a mennyekig érő fénysugarakkal, amik megvilágították azt a brutál füstöt, amit ontott ki magából az arána. Kémény volt, nem tudom finomabban, mert hazudnék, egy kib@szott kémény volt a Puskás aréna. (elnézést a csúnya beszédért, minden bizonnyal most jobban bennem van az állat, mint amúgy, és bennem van a greenpeace oldalam is, mert pfff, én szégyellem magam azért, amit ott műveltek és még fizettem is érte, sajnálom, nagyon sajnálom). Szóval tényleg lehozták nekünk a Napot.

Hadd jegyezzem meg, ha még eddig nem sikerült átadnom, hogy ez mennyire meg volt szervezve, mennyire össze volt rakva, akkor tudni kell, hogy itthon, a készült képeket tüzesen, még leégett arccal bámulva vettem észre, hogy amikor e dal alatt a lángcsóváké volt a főszerep, akkor minden más lámpát, reflektort, bármit, ami fényt ad ki magából azt lekapcsolták a színpadon. Tökéletes elkapott pillanat, amikor tök sötét minden, csak a lángok adják a stadion fényét. Huuuh.

Ezután kiállt a banda egy sorba, meghajoltak, de közelsem volt még vége, csak egy kis pihi következett.

Pár pecig a tömegből mutattak az óriás kivetítőn rajongókat, köztük egy kiscsávót, aki simán vitte a legtöbb újjongást, így Őt többször is vetítőre tették. Aranyos volt, élvezte a közönség is.

Ez idő alatt a banda átsétált a kisszínpadra ott bent a tömeg mögött, mellett kicsivel. Jött egy lájtosabb dal az Engel, zongora verzióban. Mindenki vakuzott megint. Gyönyörű volt a szememnek, mint az égbolton a csillagok. Majd a dal lezárása ként gumicsónakba vissza „eveztek” a banda tagjai a közönségen a nagyszínpadhoz.Till kivételével, gondolom félő volt, h őt leráncigálták volna a csónakból, de készségesen kisegítette a barátait a színpadra.

Toltak még pár dalt, volt még némi tüzes produkció, pl, a gitárosok is lángoltak, Till pedig egy háti lángszórót kapott magára a Rammstein dal alatt, amivel kb 5 méter magasan a háta mögött megtestesített egy pávát kb, tűűűűzpávává vált kérem. Majd az Adieu dallal búcsúztak, benne kaptunk egy „Egészségedre!”-t Tilltől, s mindennek a végén felgyújtották sauron tornyát a picsába, már elnézést, de így volt. Nagy tüzek, nagy füstök, nagy konfettik és a végén egy robbanás.

Hát így történt. Aki nem hiszi, járjon utána.

Mindezek után már nem akartunk semmi mást, csak gyújtogatni, és közben Rammsteint hallgatni.

Én részemről azóta is ezt teszem, de nyugi, max csak cigit gyújtok meg. ;)

Na de azért még nincs vége a sztorinak ezzel.

Mivel Tommal ha úgy nézzük együtt töltöttük a napot, szóba kerültek a régi dolgok és szóba kerültek az áprilisi szakításunk utáni dolgok is. Nem merültünk bele a témában, mert az a nap nem arról szólt, így igazából a vége az lett, hogy megbeszéltünk másnapra egy találkozót.

Na akkor majd a következőkben ezzel folytatom a történetem.

.

.

.

Tesóm amúgy azt mondta, hogy ez a koncert volt élete legjobb szülinapi ajándéka, és azóta is várunk valami közeli koncertet, ahová lehet menni újra megőrülni. :)