Életképek

2024.04.15.

Előző részek tartalmából: "Több se kellett, elkezdtünk újra csetelni, de erről kicsit később." - sztori következik.

Aztán mit ragozzam...a csetelések mindennaposak lettek Tommal...úúúúúújra. Minden reggel egy kicsivel, de tényleg csak egy pindurkával kevesebb agyalással keltem fel. A társasága újfent megszokott lett, sőt idővel "szükségszerű". Akartam, hogy írjon és persze írt is. Mindig. 

Persze fel-fel jöttek kényes témák, szórús tüskék, hirtelen indulatok, de viszonlyag mindig sikerült hamar a "tűzoltás". 

Így odáig fajult a dolog, hogy készen álltam egy találkozóra vele. Hogy legyen mire fogni a 3. első randinkat (-nem randi volt - csak barátként találkoztunk, hogy ne legyünk egyedül - oké, ergo randi volt-), lényegébentehát egy Belga koncertre mentünk el március 2.-án, Kombathelyre. (Mortál már Kombathelyen?) Így van, mindketten szerettünk volna menni Belgára, csak nem volt kivel - sajnáltattuk magunk és elmentünk együtt a koncertre éppúgy, ahogy mindkettőnk tervezte amúgy. 

Én fel érte, megmutatta a kéróját (bezaaaa! most, hogy már nincs velem, megért a különélésre. Ez az én tipikus szerencsém.), de aztán mentünk is az ő autójával a koncertre. A párbeszédek alatt valahogy nem ment a szemkontaktus vele részemről. Valamiért nehéznek éreztem. Feszélyezettnek éreztem magam abban a helyzetben. Magam miatt vagy miatta...passz. Nade helyszín. Pontban kapunyitás előtt elszívtunk egy kedvcsinálót hamá Belga, aztán vártunk 1 órát a bejutásig, tehát jah...Végülis még kellemes volt a kezdés, és különösen megnyugtató érzetet sugárzott a pápa és a panda együttes jelenléte a színpad előtt. Volt nyitó szalagvágás és a pápa is megáldotta a koncertet így kezdték is. Az első 2 dal még visszafogott reakciót váltott ki belőlem. Én fogtam vissza pontosabban. Hangolódtam rá a 'nem érdekel semmi, koncerten vagyok, jól fogom magam érezni szituációra'. Aztán jött is az érzés, hogy ezaz, végre, de jó elengedni magam. Aztán az az érzés jött váratlanul, hogy valaki megfog. Hozzám ér néha, átkarol, közös szelfit készít. Váratlanul....vártam. 

Igggenjó koncert volt, jól elfáradtam és jól felpörögtem és jól nem akartam hazamenni és vágytam arra hogy jól megszexeljenek. 

(ez így még belefér?nem akarok nagyon izé lenni...milyen ez nah...olyan +18-as)

Hogyne vágytam volna, fél éve szűz voltam, ami 35 évesen már aggasztó nekem nah...

De itt ugye azér más vonzata is lehet a dolognak. Mi lesz azután, ha megtörténik? Hova jutnánk? Egymáshoz újra? Jó lenne az? Tudnám szeretni? Vagy egyből belezúgnék újra? Tudnám tiszta lappal kezdeni? Rengeteg tipik női szarság tör fel bennem ilyenkor.

Végül koncert után felmentem a lakására, mert mittudmén. (igen...ennyi agyalás és az eredmény egy mittudomén...igen)

Szokásos vendég dolgok, ital, mosdó, cigi, még ettünk is pár falatot. 

Aztán jött a kérdés, hogy hogyan tovább. Elbúcsúzunk lassan és hazaindulok vagy elszívunk egy rendeset a teraszon.

Kérem én tényleg agyaltam a dolgon. Igyekeztem minden érvet és ellenérvet felsorakoztatni, dehát épp egy Belga koncertről jövök, mit várok el magamtól?

Nem készültem úgy, hogy ott alszok vkinél....

Mit hazudok, dehogyisnem. Fürödtem meg csupaszra toltam magam jópár helyen, ennél kevesebb dolog egyértelműbb, máha van olyan. 

De fáradt is voltam autóba ülni és az őzikés eset óta nem szívesen autózom éjjel. Nem akartam hazamenni. Ennyi. 

Nem vágytam másra, csak valamire. Elég csak egy kis jel, amiből olvashatok, hogy mit akar. Mert azt tudtam, hogy én mit akarok, holott minden erőmmel azon voltam, hogy neeeeem kéneeee.

No, ugye a cigaretta a teraszon nyert, ami végképp = az ott alvással. 

Cigi, fürdő, pizsi, ágy. Ott is voltunk. Gyorsan befeküdtem fehérneműben, magamra húztam az egyszem takarót. Jött Tom is.

Betakarózás után hirtelen nem is törődtem vele, el voltam foglalva azzal, hogy új hely, új környezet, mennyire van világos, milyen alapzajok vannak, hány sarka van a szobának, csak a felső sarkokat kell e számolni, amúgy miért is kell számolni, miféle babona ez. 

Aztán egyszer csak a karomhoz ért a karja. Megszeppentem. 

Mindketten háton. Átfordultam felé, igazgattam a párnákat, fészkelődtem. Tudja, hogy nálam ez így működik, kell még vagy negyed óra amíg minden klappol az elalváshoz, kivéve azokat az eseteket, amikor hulla vagyok vagy jól beszívtam.

Aztán háttal fordultam neki, majd elkészítettem a fészkem. Aztán ahogy feküdtem, bekattant valami. 

Szenvedélyes fantázia képek lepték el tudatmódosult agyam. Pörögtek előttem a film kockák, hogy hányféle képpen érhetne hozzám, hogyan csókolna, hogyan tenne magáévá, hogyan lennénk eggyek. Majd a képek "láttán" kezdett melegem lenni, kb fél perc alatt fagyosból befűtöttem a takaró alatt magam úgy 40 fokra.

Intenzíven kezdtem felizgulni, ami olyan jól sikerült, hogy hihetetlen fájdalmat éreztem már a lábam között. Itt kaptam észbe, hogy eeeezt most kell bejezenem, át kell vennem az irányítást. Úgyis tanulom jógán a relaxációt légzés kontrollal, majd jól alkalmazom aztán megnyugszom és alszok reggelig. 

Oké, neki is estem a folyamatnak, mer igen sűrgős tűzoltásra volt szükségem. Igyekeztem hát higgadtan lélegezni, lassabban, dehát pörgött a szívem mint állat, meg a cigi is megtette hatását.

Elkezdtem hát a számolást, miszerint belégzésnél "Tudom, hogy belélegzem 27." , kilégzésnél pedig "Tudom, hogy kilélegzem 27.".

Na ez így folytatódott valahogy : "TUDOMHOGYBELÉLEGZEM26TUDOMHOGYKILÉLEGZEM26TUDOMHOGYBELÉLEGZEM25TUDOMHOGYKILÉLEGZEM25TUDOMHOGYBELÉLEGZEM24TUDOMHOGYKILÉLEGZEM24TUDOMHOGYBELÉLEGZEM23TUDOMHOGYKILÉLEGZEM23.

Így e...kisefér olyan izgalomba voltam.

Egy belégzés helyett, már a 3.on is túl voltam, nem bírtam olyan gyorsan számolni. Szóval higgadtság, menni fog ez. Amúgy is aludni vagyok itt, nem kell gondolnom semmire, hiszen lehet csak túlreagálom a dolgot. Lehet, az Ő fejébe meg sem fordult semmi ilyesmi, én meg itt fesztiválozok magamban. 

Kimaradt az ellazulás, kezdjük akkor ezzel. Rengeteg izom be van feszülve, ezeket most akkor nyugtassuk meg. - gondoltam.

Nagyon jó, nagyon szép, érzem, hogy lassan olvad le a bőröm, bár nem egyszerű. Oké, akkor folytassuk a számolást, sokkal nagyobb odafigyeléssel.

"TUDOM, HOGY BELÉLEGZEM 22. TUDOM, HOGY KILÉLEGZEM 22." Ezaaaaaaz!

"TUDOM, HOGY BELÉLEGZEM 21. TUDOM, HOGY KILÉLEGZEM 21." Érzem,hogy nyugszik meg a testem, enyhül a fájdalom. Így kell ezt. 

Majd ő is fordul nagykiflibe, még távol tőlem, de átkarol. Tudtam!....Ezaz!....Hogy gondolta?! - vegyes reakciók.

Nincs vége, itt higgadtság van. Lehet, hogy csak hiányzik neki vkit átkarolni, vagy csak úgy rámdobta, hogy "na, ha már itt fekszik mellettem..."

De én ott tartottam, hogy "TUDOM, HOGY BELÉLEGZEM 20. TUDOM, HOGY KILÉLEGZEM 20. TUDOM, HOGY BELÉLEGZEM 19. TUDOM, HOGY KILÉLEGZEM 19."

Oké, de most mit tegyek. Mit reagáljak rá? Ha nem reagálok mi lesz? Ha reagálok mi lesz? TE NYUGHASS ODALENT!!

Oké, a jobb kezem ráteszem az ölelő karjára. De ha ráteszem az egyenes jezlés....mit tegyek?......Oké, ráteszem.

De csak addig jutottam, hogy kinyújtsam a karom. A szívem a torkomban dobogott, a nunim rémesen fájt, vaciláltam. Aztán behajlítottam a kezem, rá az övére. Hosszú idő után az első ilyen érintkezés. Remegve értem hozzá. Imádom a karjait. Fétisem a karok, gyönyörű karja van, feszes, finom bőrű, sima, nem sűrűn szőrös, de férfiasan, meg ha láttam volna még a tetoválásait is abba a tök sötétbe....De bőven elég volt csak tapintani azt a kart.

"TUDOM, HOGY BELÉLEGZEM 18. TUDOM, HOGY KILÉLEGZEM 18." Úgy úgy. Csak nyugodtan. Kellemes ez így.

"TUDOM, HOGY BELÉLEGZEM 17. TUDOM, HOGY KILÉLEGZEM 17." Kicsit közelebb jött. Kicsit simizem a karját válaszul. Csak épphogy, nem feltűnően.

Mert "TUDOM, HOGY BELÉLEGZEM 16. TUDOM, HOGY KILÉLEGZEM 16. TUDOM, HOGY BELÉLEGZEM 15. TUDOM, HOGY KILÉLEGZEM 15."

Igen jól megy, bár baromi erősen kell koncentrálnom. Oké, zsibbad a még takaró alatti bal karom. Ezt onnan ki kell venni. Kiveszem és ezzel fogom ölelni az engem ölelő karját.

ÍÍÍÍgy ni. A másik meg mehet vissza fej alá. Legalább bal kézzel sokkal jobban hozzáférek ahhoz a karhoz. Az én alkarom az ő alkarján, ujjak összekulcsolva. Még közelebb jött. Már néhol érzem, hogy hozzámér.

"TUDOM, HOGY BELÉLEGZEM 14. TUDOM, HOGY KILÉLEGZEM 14. 

TUDOM, HOGY BELÉLEGZEM 13. TUDOM, HOGY KILÉLEGZEM 13."

Fogta a karjainkat és takarón belülre tette. Így ölel át. Nincs köztünk semmi. Mármint se takaró, se távolság. Már teljesen hozzámbújt. Vagyis azt hittem. De én most

"TUDOM, HOGY BELÉGZÉS vagyis BELÉLEGZEM 12. TUDOM, HOGY KILÉLEGZEM 12." Nagyobb odafigyelést kérek.....

Mégjobban hozzám simult! Egészen. Amennyire csak lehetett. Teljesen belém bújt. Érzem a szívdobogását a hátamon. A karjával egyre szorosabban ölel és elkezdett cirógatni az összekulcsolt ujjaival. Bakker ez így átölelve pont a cicimnél történik, szóóóóvaaaal..

"TUDOM, HOGY BELÉLEGZEM 11. TUDOM, HOGY KILÉLEGZEM 11."

Tudom...tudom, hogy nem lesz megállás. Helyes ez? Hova fog ez vezetni? Miért agyalok rajta? És ő vajon agyal rajta éppúgy, mint én? Mit gondol? Mit érez? Mit akar?

"TUDOM, HOGY BELÉLEGZEM 10." végre 10, mindjárt 10 alatt. "TUDOM, HOGY KILÉLEGZEM 10."

Itt van. Itt a vállamnál. Mélyen szívja magába az illatom. Hallom, ahogy átadja magát az illatnak, egyre hosszabban szívja magába. Teljesen rabul ejtette.

"TUDOM, hogy belélegzem 9. TUDOM, hogy kilélegzem 9."

Szorít magához. Érzem az ajkait a vállamon. Csókolgatja a hátam. Mennyire finom. Mennyire érzéki. Mennyire hiányzott ez. Mennyire imádom. Mennyire nem tudok ellenállni. Mennyire nem is akarok. Mennyi is jön? 8?

"TUDOOOOM, hogy belélegzem 8. TUDOOOOM, hogy kilélegzem 8."

A nyakamnál jár. Jesszus, a nyakam. A puha csókoktól minden porcikám libabőrös. Nyúlik a nyakam, a vállam lefele húzom, hogy minnél nagyobb területe legyen a csókok alatt a nyakamnak. Szépen lassan fordul a fejem, nagyon lassan, mert 

"Tudom.......hogy belélegzem...7. Tudom.......hogy kilélegzem....7."

Kéz a combom simítja és lassan halad felfelé, nekem meg egyre jobban fáj megint.

"Tudom.......hogy belélegzem...6. Tudom.......hogy kilélegzem....6."

Tudom, hogy lassan összeér az ajkunk. Tudom, hogy erre vágyunk, tudom, hogy akarjuk, tudom, hogy

"Tudom.......hogy belélegzem...5. Tudom.......hogy kilélegzem....5."

És összeértek az ajkaink és puha puszik és lassan fordulok át a hátamra és puha csókok és átfordultam és végre csókok és csók és csók és csók és csók csak csókolózunk mindenhogyan, ahogyan addig nem, majd nagy sóhaj és

"Tudom hogy belélegzem 4. Tudom hogy kilélegzem 4."

Ölelés. Szemtől szembe nagy ölelés. És most én érezhetem az illatát. Most én szívhatom magamba az illatát. Most én élem magam bele, adom át magam neki. Na most 

"Tudom hogy belélegzem 3. Tudom hogy kilélegzem 3."

Hajba túrás, csókok oda, amit épp érek, aztán csókok, heves csókok, mintha az életünk múlna rajta.

"Tudom hogy belélegzem 2. Tudom hogy kilélegzem 2."

És hát sejthető, hogy szexeltünk, amiről most nem kerül beszámoló, mert hát tudom, hogy belélegzem 1. és tudom, hogy kilélegzem 1. ;)

Jó hát az igazság az az, hogy nem emlékszem rá. Nem feltétlenül azér, mert be voltam tépve, de persze ez is bizonyosan játszik, valamint az is, hogy alap nincs memóriám, mert nem tudom, elszívom vagy öregszem, még nem döntöttem el.

De így van, a vég sztorira nem emlékezem, meg a nagy sztori nekem ez volt, harc az agyammal, vagy "józan" eszemmel; a fokozódó izgalmi állapot élvezete; a tiltott gyümölcs, a "nem szabadna" felcsigázó gondolata, stb. stb. 

Hiszen én úgy voltam velünk, hogy nem akarnék egy 3. kezdetet, mert már nincs mit lerágni a csontról. Ahogy írtam is, teli voltam kérdőjelekkel. Egy lappal, amin mélyen karmolt firka kiradírozott nyomai vannak. Nincs új lap. 

Persze másnap, ama bizonyos éjszaka után volt bennem minden. Kavarogtak bennem az érzelmek. Egyszer mérges voltam magamra, hogy ott aludtam, aztán elengedtem, hogy lesz ami lesz, elvégre jól éreztem magam, jó volt a közelsége, de mégis, mintha bűnt követtem volna el vagy mintha nem a jó úton lennék érzetem volt. 

Aztán rá pár napra elkezdtem beszélgetni egy fiúval, aki idővel kellő löketet adott ahhoz, hogy Tommal rendezzem a kérdőjeleimet és pontot tegyek a dolgaink végére.

folyt.köv.

2024.03.20.

Repülnek a napok, azt kell, hogy mondjam. Itt a tavasz. 

Voltak is történések az év elején, kezdve azzal, hogy szénné égettem (igaz többszöri alápirítással) a lapra vetett félelmeimet.

Jó volt! Ilyet többször kellene csinálni! Tényleg felszabadító volt és tényleg úgy indultam neki az évnek, hogy igen!, zsigereimben érzem a pozitív erőket.

Szerencsére ezt még mindig érzem és már ez a pozitív érzet is olyan megnyugtató, mintha meglennék áldva vagy, mintha....franc tudja miez, a szavakat se találom, mert eddig mindig csak az ellenkezőjét éreztem a lényeg, hogy jó! Nah...

Mint kiderült az idei az én évem, pontosabban a kínai horoszkóp szerint a háziSárkány évét írjuk és én is az vagyok. Így ezt a pozitív érzetet betudom többek között ennek.

Plusz nemrégiben valahol felmerült egy beszélgetésben, hogy az ember élete 7 évenként változik meg. Elkezdtem magamban osztani szorozni, kijött a 35 év, amiben benne vagyok épp, aztán  visszamenőleg átrágtam magam az életemen, 7 évekre leosztva:

Hogy mi történt velem 7 éves koromban, el is engedtem, mittudomén. Ha csak nem az iskolakezdés lesz az, mer akkor igen. 

14 éves korom környékén volt, hogy anyáék elváltak, ott teljes felfordulás, költözés, plusz kilépés a gyerek korból bele a tinibe.

21 éves korom tájékán végeztem a sulival és kezdtem el dolgozni, szintén új világ.

28 évesen mentünk szét Kata apjával, belépés az egyedülálló anyák klubbjába.

35.....na itt tartok. Izgatott vagyok, az én évem is, csak jó dolog történhet. :D 

Tényleg nagyon várom ezt az évet.

A kezdet némiképp hullámvölgyesre sikeredett.

Lendületes évkezdés volt, miszerint új autót veszek. Nekem új, de nyilván használt autót. Elkezdtük bátyámmal a keresgélést. 

Mivel december 23.án nem értem haza a twingómmal barátnőmtől, Győrből, így a következő látogatásom hozzá vonattal történt. Évek óta nem ültem vonaton és örök parám, hogy nem tudom kinyitni a vonatajtót. Se kivülről se belülről. PAFE-ra (Pannónia fesztivál) mentem egyszer vonattal a barátaim után, ott történt, hogy nem bírtam kinyitni a vonat ajtót és kétségbe voltunk esve egy öreg nénivel, hogy fenn ragadunk, de a kétségbeesés plusz erőt adott és sikerült feltépnem az ajtót. 

(jaaaj, régi szép emlékek a paféról, amikor igazolvánnyal kentük a májkrémet a hosszában félbevágott kenyérre.) 

Mit ad Isten most egy modern vonat jött értem, ami egy gombnyomásra nyílik. Azért megvártam fel és leszállásnál is, amíg vki más nyomja meg helyettem, biztos, ami biztos.

Na a kiruccanás során, a netet bújva találtam egy tűzpiros swiftet occsóér az ottani környéken. Tesómnak is tetszett, meg is beszéltük, hogy megnézzük. Feljöttek autóval, meg is néztük, aztán ott is hagytuk, mer annyira mégsem volt gyerebe. 3 órás hazaút majd keresgélés tovább.

Mit ad megint az Isten, a saját falucskámban eladó sorra került egy immáron fekete swift, sokkal felszereltebb, sokkal szebb állapotú. Na azt elhoztuk.

Igen megszerettem, igen megtetszett Katának is, nagyon kényelmes, megy is, meg fekete is. 

Papírokat elintéztem, twingómat meghirdettem, készültünk az első szomszédos városba vele, az első "hosszú" (30km) utunkra.

Sötét volt már, dimbek dombok, kanyargós utak és csatt....kiugrott elénk egy őz...Kata fel se fogta, hogy mi történt, én meg átkapcsoltam vészhelyzet üzemmódba.

Egyből elakadás jelző a mögöttem lévőknek, ha esetleg nem tűnt volna fel nekik, hogy röpülnek le a dolgok az autóról.

Földesútra bekanyar, láthatósági mellény fel, gyors kocsifelmérés, közben már tárcsáztam tesómat. Lökhárító jobb oldala erősen hiányos, ablakmosó tartály darabokban, valamilyen kábel cafog, rendszámtábla hiányzik. Úton a segítség, én meg mondtam Katának, aki akkora már nagyon sírt, hogy maradjon bent a kocsiba, visszasétálok az útra "körül nézni".

Viszem a háromszöget, telefonnal vakuzok és közben imádkozok, hogy ne üssön el senki. Az őz nem élte túl, nagyobb kutya méretű volt. Még viszonylag ez volt a szerencsénk, hogy nem egy hatalmas szarvas volt, bár jobban örültem volna, ha nem is történt volna semmi és nem vetek véget egy őz életének... Összeszedtem a rendszámot, lehúztam az útról az autóalkatrészeket majd vissza Katához egy kicsit megnyugtatni. Nagyon félt, és nagyon sajnálta az új autót is. Igyekeztem vigasztalni, hogy az autó csak egy tárgy, pótolható, de belőlünk csak egy van, az a lényeg, hogy nekünk nem lett semmi bajunk. Közbe megérkezett tesóm, megszakértette az autót, kicsit össze kötegelőzte a lógó alkatrészeket, aztán hazagurultunk.

Mázlimra két napra rá megvették a twingót, így tudtam, hogy mire fogom költeni az árát. Cirka 2 hét alatt összeraktuk az új autót, addig anyámét hajtottam imádkozva, hogy ne alattam menjen szét az is, mert az se százas...

Utolsó napon, amikor még anya kocsiját hajtottam épp szabadságon voltam. Állásinterjúra indultam vele. Az út szintén cirka 30km volt. Hazafele jövet kamion rongyol velem szembe, fel is pattant egy kavics a szélvédőre és hát perszeee...berepedt.    

Nohát ez kapásból 50ezer lett megin....

Mindenesetre tanakodtam, hogy miért vagyok ennyire szerencsétlen mostanság... Elvagyok átkozva? Vagy rossz úton járok? Talán így figyelmzetet valami, hogy "hello, ne erre menj tovább, itt egy őz, hogy észrevedd"...."Nem vette észre, adjunk neki egy kavicsot is"...

Azért gondoltam a rossz úton járásra, mer kérem szilveszterkor ex Tom írt nekem, a végén pedig kérlelt, hogy ne írjak neki vissza, mer fájdalmas lenne. Többször is feltűnt már a színen, hozzászólásban, emailben vagy sms-ben. De aztán eljött a pont, amikor nem tudtam már nem reagálni rá, főleg ha azt kéri, hogy ne írjak...na már csak azért is. Szóval leírtam neki válaszul, hogy nekem éppoly felzaklató, hogy ha ír, miaz hogy én ne tegyem ezt vele. Aztán múltak a hetek, majd kért tőlem egy telefonos beszélgetést, amolyan léleköntés jellegűt, mert eléggé lent volt. Több se kellett, elkezdtünk újra csetelni, de erről kicsit később.

Ez lenne a rossz út? Ezért kapom a figyelmeztetéseket? Jel, te vagy az?

No, de a lényeg, hogy az új kisautó már pipa az éves tervekből.

És akkor volt a gondolat, hogy munkahelyet is váltok. Annyira bennem volt, hogy utálom a jelenlegit, hogy kikészülök tőle, elveszi az összes energiám, az összes lélekerőm, mindent.

Úgy voltam vele, hogy nem érdekelt hirtelen az se, hogy ha több műszak lenne, vagy nem lenne céges busz, vagy nem kapnék annyit, amennyit gondolnék, csak el innen. Ezért is voltam interjún. Nagyon felpezsdítő volt egy idegen cégbe látogatni, az interjú remekül sikerült. Egy másik pozíciót is megmutattak, mondván az még testhez állóbb lenne számomra. Nagyon szimpatikus volt a cég, az emberek is olyanok voltak, hogy éreztem rajtuk, hogy örülnének nekem. Végül vissza kellett utasítanom őket, mert a folyamatos műszakban járást nem tudom kivitelezni anyaként, hiába is vállalnám be amúgy. Így egyenlőre alább hagyott lendületre hivatkozva félre tettem a munkahely váltás gondolatát.

Közben a cégben pedig 2 alkalmas tréninget kaptunk, mivel új vezetőnk lett még ősszel, hogy egy kicsit szokjuk az új embert. Tényleg úgy éreztem néha, hogy kb erről szólt, hogy hogyan legyünk elfogadóbbak az új főnökkel szemben, hogyan dolgozzunk jobban a társosztályokkal, hogyan dolgozzunk csapatként mégjobban, hogyan préseljük ki magunkból a maximumon túli erőinket, hogyan dögöljünk bele mégjobban. Részemről nem biztos, hogy a megfelelő időben kaptuk azt a tréninget....volt hogy inkább vérnyomást kaptam, mint pozitív sugallatot, munkakedvet.

Hogyan legyek proaktívabb....hogyan legyek fejlődő szemléletű...hogy méééég nem tudok örülni a kihívásoknak, de majd....hogy mééééég nem veszem könnyedén az akadályokat, de majd...Pont ezaz, mééééég, mééééég, méééég...semmi nem elég....és ez ugye mééééég mindig a beltenyészet, ahol a dolgok valahogy nem úgy működnek, mint mááááás normális cégnél.

De proaktívan igyekszem túltenni magam ezen és méééégjobban lesz@rni odafogom tenni magam....

Amúgy nem is lett volna olyan rossz ez a tréning, ha nem a beltenyészet berkein belül beszélünk ilyenekről. Voltak jó pillanatok is, megismerhettem a kollegáim eddig ismeretlen oldaluk egy kis részét, és engedtem, hogy ők is lássanak belőlem valamicskét. 

Az utóbbi fél év katasztofális volt, de sejtem, hogy nem fog sok dolog változni, én meg nem akarok kikészülni, szóval tényleg azon leszek, hogy felveszek egy pozitívabb hozzáállást, tényleg igyekszem szép lassan visszarázódni, mintha normális cégnél dolgoznék, normális körülmények között. Éljen...

No, aztán februárban történt, hogy buszoztam is, passzolom hány év után. 

Csodálatos, gratulálok magamnak, hogy a sztori, amit hoztam elég ergya, csak ilyenre futotta, hogy vonatozok meg buszozok meg őzet ütök el és állás ajánlatot mondok vissza...

De pozitív vagyok ugyebár, ezaz én évem lesz, akárhogyis.

Szóval egy kolleganőm felmondott és többek között egy kocsmatúrával leptük meg őt. Rendszerint az van, hogy nem tudok inni semmi alkoholos italt, mert ugye még haza kell vezetnem.

Így kerültem aznap a buszra, amely eszembe jutatta, hogy mennyire csodálatos és egyben félelmetes élményekkel gazdagíthat az a 15-20 perc a buszon.

Aggódtam, hogy a jegy megvétele után ne essek el, amíg hátrasétálok, miközben a busz elindul. Ezen is mindig aggódok. Mer a cél természetesen a leghátsó ülés sor. A pálya szabad, nem ül hátul senki. Rajtam kívül két utas van a buszon. Annak fele értelmiségi, a másik fele meghát nem. Ahogy elsétáltam a másik fele mellett, éreztem, ahogy megnézett magának. Szóval septibe ülés le hátul és mantrálás, hogy neeeeem jössz te ide hozzám, mert kikaratézlak. De persze belül fostam, hogy mégis odajön majd...

Mázlimra megálltunk a puszta közepén, ez mindkettőnk figyelmét elterelte, ugyanis 4 suhanc szállt fel a buszra. A suhanc társaság negyede az utcámban lakik, de persze köszönni nem tudott...tinik...

Megindultak nagy sebbel lobbal a leghátsó ülés irányába, majd csalódottan vették észre, hogy egy királynő elfoglalta mind a 4 ülést. Ez van.

Aztán a félelmetes faszikám elkezd hangosan nevetni, úgy önnön magában. Egyből a Joker jutott eszembe, de még a hangszíne is olyan volt a kacagásának, esküszöm!

Majd felállt és odament a "miaf@sz?"-ozó suhancokhoz. Valamit pofáztak, hogy ki kinek a gyereke, meg bla bla, dehát nem sokat hallottam, mégiscsak egy buszon voltunk.

Ami mellesleg teljesen szétrázta a testem. Nem tudom, hogy az utak lettek e ennyire ramatyok az évek során, vagy a testem veszített e már a rugalmasságából vagy a busz a szar...

Valószínűsíthető hogy mindhárom.

Nem voltam bent sokat duhajkodni, de jól esett kicsit kimozdulni, fröccsözni, csocsózni. 

folyt.köv.

2023.12.31.

Most, hogy a történeteimmel utolértem magam a jelenbe, így végre arról írhatok, ami épp van, vagy legalábbis a közelmúltban történt.

Úgy kezdtem az októbert, hogy véget vetettünk a kapcsolatunknak Tommal, megint.

Aztán szintén hó elején új nagy nagyfőnököt kaptunk a cégben, majd (igaz nem neki köszönhetően) minekokán eléggé elindult a lejtőn az üzlet, így egyre több hírt hallottunk arról, hogy elküldések lesznek. Gyönyörű ősznek álltunk elébe. A cég nekem eddig viszonylag egész stabil pont volt, a magánéletemmel ellentétben... A munkámban mindig úgy éreztem, hogy jó vagyok, ha semmi másban nem is éreztem ennyire biztosan, de a meló mindig egy „megnyugvás” volt számomra. 13 éve vagyok ott, szépen lassan igaz, de folyamatosan léptem fel a lépcsőfokokon. Kicsivel több, mint egy éve pedig felkerültem a mérnökök közé. Igaz technikusi szintre, de őszinte leszek...se papírom, se akaratom nincs ennél többre. Ez még az a szint, amivel elbírok, de nagyobb felelőséget nem áll szándékomban vállalni, van nekem elég gondom ezen kívül, bőven elég az is. De pont ebből a „kicsivel több, mint egy éve” dologtól féltettem az állásom. Viszonylag friss hús voltam a terepen és bár szükség van a melómra, nem éreztem magam biztonságban. Igazából senki ott az irodában, mert egyre jobban tudatosították bennünk, hogy valakiknek menniük kell. Baromi sz@r hetek voltak ezek, mindenki feszült volt, mindenki aggódott, nem tudtunk a melóra koncentrálni, de mindemellett meg készülnünk kellett egy fontos hétre, amikoris megmutatjuk, hogy ez a cég a cégek cége, hogy mennyire baromi jók vagyunk, bla bla. Eléggé feszült volt a helyzet. Eljött a hét, letoltuk, megmutattuk. Aztán a hét péntekén, mit ad Isten 13.-án, amikor már megkönnyebültünk, hogy végre péntek, végre zárhatjuk a hetet, beütött a krach. Még ebéd előtt kiosztották a résztvevőknek a nagylelkű ajándékokat (nem kell nagy dologra gondolni, hátitáska a cég logójával vagy egy mittudomén milyen powerbank, szintén céglogóval, és persze az oklevél). Az egyik kollegám megkapta a backpack-et, kezetrázott vele az új főni és abban a pillanatban közölte is vele, hogy a HR-en várják. Mire visszaért, már egy papír volt nála azonnali távozással. Persze nem volt ilyen „egyszerű” ám ez a sztori sem, legalábbis nem minden esetben. Ahol már hetek óta azt hallják, hogy elküldések lesznek, ott jönnek idővel a pletykák is, hogy na de kit/kiket. Ez meg volt itt is. Volt egy fekete lista is, rajta a nevekkel, aztán amikor elkezdték behívni az embereket (ez még péntek 13 előtti események voltak), akkor ráébredt a kedves HR és a vezetőség, hogy nem minden megy olyan könnyen, mint ők azt gondolták. De ki az aki igent mondana olyan „lehetőségre”, hogy áthelyezik egy 45km-rel odébb lévő céghez vagy közös megeggyezés címén pénz nélkül távozhat. Nem egy ember fordult jogászhoz, így a szerencsétlen napon csak az az opció játszott, hogy legalább megkapják az emberek a pénzüket. Így néztük végig aznap, hogy félóránként lettünk eggyel kevesebben. Nem csak minket csappantottak meg a mérnökségen, még „részt vett” pár társosztály. Kitudja mi alapján ment a szanálás. Francokat...mindenki tudja...pofára ment.

Kiállsz az elveidért, nem hunyászkodsz meg? Szevasz.

Jó vagy a melóba, de nem tetszik a pofád? Viszlát.

Sokszor vagy „indokolatlanul” jókedvű? Sajnáljuk.

Kirúgták a legjobb barátomat, Tinát. Tina jókedvű volt, a pozíciójában viszonylag újonc volt igaz, de elkezdte a fősulit, hogy ne legyen lemaradva tudásban sem. De addigis nagyon sok „szenny” munkát bíztak rá, amivel a „nagyok” már nem akartak foglalkozni. De Tina lelkes volt, mint egy kisgyerek. Bizonyítani akart. Erre kapott egy hívást a főnöktől, hogy menjen be a HR-re. Homeoffice-ból beautókázott a céghez (30-35km), majd a HR-en közölték vele, hogy köszönjük, menjen haza a céges cuccokér és hozza vissza leadni. Újra 2x 30-35km.

Ezeket az embereket olyan hirtelenséggel küldték el, hogy nem volt lehetőség búcsúzásra, vagy leagábbis nem olyan körülmények között, ahogy az ember ilyenkor tenné. Tina telefonon búcsúzott el, Szöszi a dohányzóba ríkatott meg minket, a kollegánk az irodába, egy másik a folyosón, egy harmadik a büfénél, amíg ebédre álltunk sorba. Kár volt, elment az étvágyunk, mire leültünk az asztalhoz.

Tudtuk, hogy ez lesz, hiszen már hetek óta csak ezt halljuk mindenhonnan. Mégis olyan hirtelen volt, lesúlytó és fájdalmas...most is könnyek szöknek a szemembe. A munkahely tényleg olyan, mint a második otthon és mintha családtagot veszítettünk volna el. Mondanám, hogy lehet, hogy csak én vagyok ilyen érzékeny, de azon a napon nem csak az én szemeim voltak könnyesek.

Nade, nem akartam ennyit írni melóról, csak feltörtek az indulatok. Engem nem küldtek el. Természetesen örülök neki. Kényelmes nekem ez a meló, nem miattam, Kata miatt. Innen bármikor kitudok menni, ha hívnak suliból, hogy gáz van. Ha Kata nincs, már én se itt lennék.

Szóval az ősz elég rémültre sikerült. Nem volt nyugalmam se a cégbe, se otthon.

Némiképp összeálltam az egyik ismerős barátnőmmel, aki épp válik. Ő még nálam is mélyebben van. Gondoltuk átsegítjük egymást a nehéz időszakon. Hát...kegyetlenül el van veszve. Anyám szerint engedjem el, rajta nem lehet segíteni. Én hiszek benne, csak a jelenléte annyira lehúz és most erre annyira nincs szükségem. Mindenesetre anyám buzdított minket, hogy menjünk el médiumhoz, egy látóhoz. Érdeklődjük meg tőle, hogy mi várható ránk a jövőben.

Felhívtam az illetőt, kaptunk is időpontot december elejére. Inkább a kiváncsiság hajtott, hogy ugyan mennyire lehet hinni az ilyeneknek, vagy kamu e az egész. Persze érdekelt az is, hogy mit lát a jövőmről, és amit lát, az mennyire fedi az igazságot (mert látja a jelent, múltat is). A találkozó napján írt reggel egy sms-t, hogy biztosan érkezünk e a megbeszélt időpontban. Viccelődtem az ismerős barátnőmnek, hogy hát nem látja? Neki tudnia kellene, hogy megyünk e. Na ő meg teljesen kétségbe esett, de nem tehetek róla, imádok ilyen egyértelmű dolgokra így reagálni.

No akkor nézzük mit jósoltak nekem, csak a lényeget.

Az ismerős barátnőmmel ellentétben én nem készültem kérdésekkel teli listával, úgy mentem oda, hogy leülök vele szembe, aztán majd elmondja mi lesz. Hát rögtönöznöm kellett, mert nem így lett.

Annyit mondott, hogy hívni fogja a segítőmet, tőle lehet majd kérdezni. A segítő egy elhunyt személy, aki mellettünk marad és figyel minket az utunk során. Őszintén én a mamámra számítottam, de nem ő jött el, hanem anyám nagynénje, akinek a házát megvettük végülis. Onnan tudom, hogy ő volt, mert anyai ágról érkezett és amikor kimondtam a nevét, a hölgy azt mondta, hogy igen, ő az.

Első kérdésben azt tettem fel, hogy a segítőm maga, azaz Ilonka néni, hogy van. Válasz: Nagyon jól van, mert szereti a mögöttem töltött időt és azért is választott engem, mert olyan utat járok be, amiben ő sokat fog tanulni és vigyáz arra az útra, hogy jó úton haladjak, a lélek utamon maradjak és ezt élvezi.

Második kérdésem arra irányult, hogy mikor fogom elhagyni azt a házat, amiben élek, mert anyámmal az élet már nem olyan, mint gyerekkoromban. Állítólag erre 2024 őszén már lehetőségem lesz, érdemes lesz nyitott szemmel járnom. Mellesleg Ilonka néni szerint már ideje volna külön menni. Tudom...

Katával kapcsolatban érdeklődtem. Betegséget nem lát, a vele való kapcsolatom egy stabil egyenes vonal. Őszintén szeret engem. Nevelésének nagy részében nem kell változtatnom, viszont keményebbnek kell lennem vele. Igazából ezt is tudom.

Ex: vége kellett hogy szakadjon, hogy bejöhessen az a férfi aki jó lesz. Más értékrendű kapcsolat lesz.

Úúúúúúj kapcsolaaaat: az illető nálam magasabb, cirka ¾ fejjel, sportos testalkatú, magasabb homlok, rövid barna haj, kerek arc, életvidám, mosolygós, jófej. Nem dohányzik. Szorgalmas, dolgos, nem lazsál. Érkezik, ha nem tolom el tovább, akkor 24 tavasz tájékán. Saját háza van, jó anyagi körülmények között él. És jön a meglepetés: elvállt, és van gyereke (azt nem látta, hogy mennyi és hogy fiú e vagy lány). Miért meglepetés ez nekem? Amióta egyedülálló anya vagyok csak olyan kapcsolataim voltak, ahol én voltam az egyedüli szülő. Ez rendszerint problémát okozott. Ha most tényleg egy olyan pasi érkezik, akinek van gyereke, akkor végre én is abba a cipőbe kerülhetek, mint az exeim. Remélhetőleg, mivel már én is anya vagyok, más módon fogok hozzáállni ahhoz a kapcsolathoz, mint ők. Kiváncsi vagyok, lelkes, izgatott. Már most jól akarom csinálni a dolgokat. Már most akarom. Az új férfi elfogja fogadni Katát. Viszont én nem fogom tudni elfogadni a gyerekét, mert türelmetlen vagyok, nem úgy állok hozzá, nem olyannak fogom látni, amilyen ő valójában. Azt mondja ne olyannak lássam, amilyet én kigondolok, hanem olyannak, amilyen ő maga. Először nem fognak jól kijönni egymással a gyerekeink. Kata azt látja, amit én csinálok. Változtatnom kell már az elején és akkor Kata is máshogy áll hozzá. Érdemes kihívás lesz. Érdemes ám, de már most türelmetlen vagyok, de oké lehiggadok. Az ő gyereke elfog fogadni engem. Lesz egy „új” lányom vagy fiam, vagy mindkettő, vagy kitudja J . Az én anyám nem fogja elfogadni a páromat. Vállalom így is, nem érdekel. Az új párom végig kísér egy életen át, ha nem rontom el. Ezt a „ha nem rontom el” dolgot, ezt hozzá kellett fűzni ugye?.... Az ilyen megjegyzések bennem már aggodalmat keltenek. Apropó, félelmek...

Nyílván megkérdeztem a magam testi lelki állapotát is. A testi problémáim már a korommal járnak szerintem, itt ott izületi kopások, a szemem gyengülése, hanyag a tartásom, ezzel foglalkozzak. De nem ezekkel van a gond. Inkább csak félelmeket lát, nem is keveset, felesleges félelmeket generálok. A félelmeket le kell raknom. Nem engedhetem meg magamnak, hogy hullám völgyek legyenek bennem. Kata számít rám. Ha a félelmeimet kizánám egy egész más emberré válhatnék, szárnyalós utakat járhatnék be. Hogyan segítsek magamon: papírlapra írni minden félelmet, bánatot, rosszat. Nem szabad visszaolvasni. Minden papírlapot le kell húzni a wc-n. Ilonka néni tudhatná, ha eldugítom a wc-t, akkor engem itthon megölnek...De lényeg a lényeg...tisztába vagyok azzal, hogy túlaggódom magam, hogy teli vagyok félelmekkel. Ebben a világban, a megélt, megtapasztalt dolgokkal mögöttem nehéz nem félni. De azt is megtapasztaltam, hogy a túlélés sem lehetetlen. Sokkal de sokkal pozitívabbnak kell lennem.

Szóval megfogadom a hölgy tanácsát, leírom minden félelmem egy papírra, majd elégetem. Remélem ez is megteszi, de nem merem lehúzni a wc-n... Ide nem írom le őket, egyrészt elég megterhelő lesz egyszer is leírni, másrészt nem akarom visszaolvasni. Nem azért, mert a hölgy azt mondta, hanem magam miatt. Nem akarom újra és újra életre kelteni őket. Na meg túúúúl hosszú lenne a sztori, így is eléggé az lett és még nem végeztem. (előre bocsánat)

A hölgy még említett olyanokat, hogy legyek nőiesebb, tehát némiképp fel kell áldoznom az eddigi kényelmet, de nem szándékozom nagyon másnak adni magam annál sem, aki vagyok. Továbbá szóba került, hogy születhetne még egy gyermekem (amikor anyám járt nála, akkor neki kettőt is mondott nekem, hát vannak kétségeim), de hogy én ezt már nem igazán akarom (ez viszont így igaz). Aztán, hogy tavasszal (újabb) elküldések lesznek a cégnél; hogy apámmal való kapcsolatom továbbra sem lesz, meg sem érdemelné a szeretetem. Valamint 281 történetbe (életbe) voltam bent eddig, összesen pedig 750-et élek majd meg. Eeeez mondjuk durva lesz, nem biztos, hogy szeretném megélni az emberiség, a világunk pusztulását. Mert ami egyszer létrejött, annak el is kell múlnia. Én legalábbis így vélem.

No ennyit a jövőbe látásról, mindenről fogok úgyis írni, hogy úgy történt e, ahogy megaszonták.

De most itt állok/állunk mindannyian egy új év küszöbén. Nem úgy állok az újévhez ahogy eddig, ahogy a már időm mögötti néhány pár új évemhez, „A következő csak jobb lehet.” alapon. Hiába voltak reményeim ezidáig, hogy jobb életet fogunk élni a hazánkban. Hiába reménykedtem, hogy van egy szerelmem. Hiába voltak álmaim. Az idő múlásával ez a világ már csak a kegyetlenség felé haladhat, legalábbis mi emberek teszünk róla, hogy így legyen. Egyre mélyebbre ássuk magunk. Etetjük a férgeinket, miközben minket is áltatnak. Hazudnak a jövőnkről (itt nem a médiumra gondolok), hazudnak a megélhetésünkről, a családunkról, a szerelmünkről. Mindenhonnan csak illúziókat ültetnek el bennünk. Mindenhol azt látjuk, azt halljuk, hogy milyen szép a világ. Csak a mindennapokban nem ezt tapasztaljuk. Küzdünk, harcolunk, szenvedünk és hazudunk mi magunk is, mert ezekre „kényszerítenek” minket. Hazudunk magunknak, így hazudunk mindenkinek. Pedig ha mindenki azt látná, hogy a világunk, ahova megteremtettek minket vagy ahova „fejlődtünk” az evolúció során (mindenki úgy gondolja, ahogy gondolja), szóval ha mindenki látná, hogy ez a világ valóban mennyire gyönyörű tud lenni, ha mindenki túllátna a ma már szinte belénk nevelt „életen” és látná a valóságot...nem kellene senkinek sem álmodoznia.

Nem tudom Ti, kedves olvasóim, Te, én (egyelőre) egyetlen kislányom, akinek írom az Életképeim, hogy vagytok vele, de én ebbe belefáradtam.

Tenni fogok a „férgeim” ellen, a hazugságaim ellen. Nem fogom magam tovább áltatni, nem fogok tovább álmodozni. Igenis élni fogom őket! Jóslatok ide vagy oda, de nem engedek többet a hazugságoknak. A következő évem igenis jobb lesz! Jobb lesz, mert átveszem az irányítást. Nem fogok sodródni. Azon leszek, hogy minden lépésem céltudatos legyen. Mindenhez adok egy kis pluszt, jobban odateszem magam, pozitívabb leszek, erősebb, elszántabb, életrevalóbb, emberibb, de nem hallgatok kevesebb Rammstein számot! ;)

Az igazság az, hogy már el is kezdtem megalapozni a következő évem, a céljaimat, a stabilitásomat, a jellemem, az „én”-em. Magam.

Első sorban igyekszem a 23-as évből úgy kilépni, hogy minél kevesebb tarztozást vigyek át 24-re. Neeem, nem olyan tartozásaim vannak..hálisten a pénzügyeimre se panaszkodhatok, pontosabban az utóbbi két hónapot sikerült jól kihoznom, plusszos maradtam. Tudom...nyamvadt 2 hónap...de ez nagy öröm, ha az ember a hónapról hónapra éléshez van szokva. Csak el ne kezdje égetni a markom a széf kulcsa, vagy a kocsim ne sz@rjon be, mint egy hete, mer már hozzá kellett nyúlnom a tartalékhoz...

Tegyem félre a pénzügyeket és írjak másról is.

Jelentem ebben az évben 4 könyvet kiolvastam és fogyasztom az ötödiket (na ezt pl átviszem 24-re, annyi baj legyen). Még sose csináltam ilyet. Ez volt életem első éve, hogy ahogy időm engedte, folyamatosan olvastam. Tetszik ez a rendszeresség. Ééééés ezen felül más eredményt is elértem.  Kiraktam a 3ezer db-os Picasso Guernica festményét ábrázoló panoráma kirakómat. Még 2019-ben kaptam Egy-től és 4 éve „dolgoztam” rajta. Most, hogy végre kiraktam, az ő emlékéből is eggyel kevesebb marad. Legalábbis addig, amíg falra nem kerül. De addig még sok-sok emlék kerül a helyére, ahogy eddigis.

És elkezdtem az eredeti Életképek-et is írni vagyis folytatni. A napló változatot, amiből születet ez a blog. Na de ott még lesznek dolgok, csúnya elmaradásaim vannak, még itt is aktívabb voltam az évi pár írásommal, mint a naplóban. De már csinálom.

Továbbá nekiálltam a hasonlóan elhanyagolt, cirka 3 éve készülő, A1-es méretű gőzmozdony rajz életre keltésének utolsó lépéseinek. Egy napon megszállt az ihlet, láttam magam előtt a kész rajzot. Ha kész lesz elajándékozom Kata keresztannyának, aki országunk első két női mozdonyvezetője közül volt az egyik. Biztos vagyok benne, hogy nagyon tetszeni fog neki és a férjének is, aki szintén mozdonyvezető. A rajzaimat mindig elajándékozom. Hihetetlen, hogy ez nekem mekkora örömet tud okozni. Imádom a velük töltött munkát, de még jobban az ajándékozás pillanatát.

Na de nem csak magammal vannak terveim. Anya-lánya programok sora villan fel, amikből a legtöbbet szándékomban is áll megvalósítani. Bátorságot gyűjtök azokhoz a dolgokhoz, amikhez eddig úgy álltam, hogy nem fog menni egyedül.

De ahhoz is bátorságot gyűjtök, hogy ha én nem akarom, akkor ne is legyek egyedül. Kicsit eltávolodtam az emberektől az utóbbi időkben, pedig szerintem nagyon jó társaság vagyok.

Tudom ezek a „célok, beteljesedések” másnak olvasásra se méltóak, de nekem annál többet jelentenek. Beragyognak pár órát az eltelt heteimből.

Ezek fényében várom az új esztendőt.

És most, hogy így felbátorodtam a sztori vége felé, megyek és leírok minden félelmet egy lapra. Aztán jól felgyújtom, olyan Rammstein-esen!

Kívánok mindenkinek félelmektől mentes új évet! Lássátok a világunkat olyannak, amilyen a valóságban!

Lássatok! 

2023.12.19.

Tommal a kapcsolatunkat végig jelek kísérték. Sőt, ez már akkor elkezdődött, amikor még nem is ismertük egymást. Festettem egy képet 2021 nyarán, Tom megismerése előtt. A képet egy késő esti, de kellemes nyári élmény ihlette. Semmi egyéb nem történt, csak fogtam magam, kifeküdtem a két fára rögzített hintaágyba, elszívtam egy cigit, minden bizonnyal zenét is hallgattam. Ringatóztam és éltem a csillagok által nyújtotta csodálatos látványt. A fa ágai csak fekete körvonalak voltak az éjsötét univerzummal mögötte. Két ága között, pont velem szemben ott volt egy hatalmas fénylő csillag. Ringatózott, ahogy ringatóztam a hintaágyban. Megbabonázó volt. Mintha hipnózisba ejtett volna. Az egyik ág árnyékából kibújt, át lendült a másik ág árnyékba, majd vissza. Még aznap éjjel elkezdtem lefesteni. Közepén a fénylő csillaggal. Majd kb egy hónapon belül megismertem Őt. Elmentünk randizni a Szajki tavakhoz. Majd hazafele ott volt az égbolton a Csillag. Azt mondta az a mi a csillagunk lesz onnantól. Ha nem vagyok vele, felnézek és ott lesz, onnan figyel majd. És fordított esetben én is Őt. Érdekes, hogy a rosszabb időszakainkban nem láttam a  csillagot, aggódtam, kerestem, de nem volt az égen. A mai napig, ha felnézek az égre és meglátom a csillagunk, eszembe jut. Ez már így marad. A csillag egy jel volt az égen. A festményt neki ajándékoztam. És hogy teljes legyen a komplexitás: Eszter jelentése mit ad Isten, Csillag.

De jelnek vettem a 2. randinkon történt esetet, amikor mentünk a szelestei arborétumba. Hazafele a kocsiba zene szólt, azt hallgattuk, amikor is így szólt a dal: „Ezer éve vártam már, hogy rám találj. Senki nem volt még ilyen hatással rám.” Természetesen egyből mondta, hogy bocsánat ez csak véletlen. Cuki volt.

Jelnek gondoltam az első közös éjszakánk esetét is, amikor egymásba bújva feküdtünk az ágyon miután már 1x újjászülettünk és ennek hatására neki mindene zsibbadt. Közben ment a tévében a Pillangóhatás c.film, mikor is abban a pillanatban a főszereplők hasonló körülmények között, mint mi, így szóltak:

-      - Jesszus, még a lábujjam is zsibbad.

-      - Gondolod, hogy mi örökre együtt leszünk?

-      - Ez a tervünk, igaz? Történjen bármi.

-      - Persze...ez a tervünk.”

Ez volt a tervünk nekünk is.

De aztán megbuktunk 23 tavaszára. Megbuktunk, vagy feladtuk, vagy kimerültünk, vagy nem is tudom. Nehéz volt. Fájt.

És akkor jött még az a bizonyos Rammstein koncert is, ahol újra egymásra találtunk.

Na innen folytatódik az előző sztori igazából.

A koncert utáni napra megbeszéltünk egy megbeszélést. Eljött értem, beültem mellé. Ismét olyan volt, mint az első alkalommal, izgultam, aktívan vert a szívem. Nem tudtam nem Őt nézni, annyira tetszett amit láttam, ahogy beszélt, az egész autóban csak az Ő illatát éreztem, nem azt az agyonparfümözött illatot. Sose azért voltam oda. Az én női orrom odavolt az ő férfi testének az illatáért. De már ismertem a mellettem ülőt. Már részben tudtam ki ül mellettem, részben tudtam, hogy mi a jó és mi lehet a rossz ebben a kapcsolatban.

(azért írom, hogy részben, mert belegondolva alig tudtam róla valamit. Nem mesélt sokat magáról, csak sztorikat hallottam legfőképp. De magáról az emberről nem engedett sokat megtudni. Ez valahol mindig bántott, de egyszer olyasmit írt, hogy lényegtelen mi történt a múltban, így nem faggattam én sem. Én beszámoltam a múltamról, úgy éreztem ez velem jár.)

Szóval oda mentünk, ahova első randinkon is. Átrágtuk magunkat újból, csak rápihenve a dolgokra. Szerintem tök jó megoldást találtunk ki a „problémánkra”, miszerint hogyanis élhetnénk együtt. Lényegtelen sorokba írnom, nem nyom semmit a latban. Most már.

Kapcsolatunk újrakezdéséhez, fellendítéséhez kivettünk egy nyári hétvégén egy parcellát a már megszokott helyünkön, a Szajki tavak kempingjében. Nagyon vártuk az első meghitt együttlétet, amikor csak mi vagyunk, amikor újra egymásba / egymásnak eshetünk. Cuccok be kocsiba, indulás, odaértünk, eső, naaaagy naaaaagy égszakadás pontosabban. Igen, sátrazni mentünk. Vártunk kicsit a kocsiban, majd az eső egy enyhébb szakaszánál nekiálltunk a sátornak. Na nem lett belőle semmi, mert megint ránk szakadt az ég. Így hát érdeklődtünk faház iránt, ha már van rá lehetőség. 1 éjszakára kaptunk is. Szarrá ázva, nem túl jó kedvel, körülöttünk hatalmas kupival, de elfoglaltuk a faházat. Emlékszem ültünk az ágyon, láttam rajta az aggodalmat, a feszültséget. Kérdeztük egymástól, hogy ez vajon egy jel?

Mert jel lehetett az is, hogy első randink alatt kilopták az indexbúráját Genovából. Hogy első nálam alvása után matricás útra tévedt matrica nélkül, így ment is a csekk. És vagy 100 hasonló jelbe ütköztünk már. Ez az égszakadás egy „netovább” lenne?

Másnap már sokkal szebb napra ébredtünk, felállítottuk a sátrat, helyére raktunk mindent, grilleztünk, ettünk jókat, bicikliztünk egy nagyot (igaz a cél, mint ott kiderült magánterület volt, így nem jutottunk be...- jel, te vagy az?), rengeteget beszéltünk, feküdtünk, szeretkeztünk. A végére úgy gondolnám, hogy leszámítva  a kezdeti nehézségeket, igenis jól sikerült a közös hétvége.

Aztán jött a szeptember, az iskolakezdés és vele visszatértünk a szürke hétköznapokba. Mindenki végezte a dolgát, ahogy kellett, csak ugye megint....külön. Én itt, Ő ott. A Csillag néha figyelt, néha eltűnt. Aztán így voltam Tommal is. Néha találkoztunk, néha eltüntünk. 1 hónap alatt annyira leromlott a kapcsolatunk,  hogy megkérdeztem, mi lesz így velünk?

A választ már valahol tudtuk mindketten.

De a végszóig is történtek dolgok. No nem velünk, velünk semmi nem történt. A dolgok bennem történtek.

Egyre több lett az aggodalom bennem. A „félsz”. Amikor megkérdeztem nyár végén, hogy mikorra tervezi úgy körülbelül az összeköltözést, azt a választ kaptam, hogy 24.szept.1. Nem is értettem, hogy miért pont akkor? Mért nem lehetne nyár elején, amikor ha úgy van, Katát is áttudom iratni suliba ha kell. Miért pont szeptember 1? Miért kell ennyire beosztani az időt? És mi lesz addig? Mi van ha nem leszünk addig? Miért kell várni addig? Ő nem biztos a dolgában? Vagy csak bennünk nem biztos? Bennem nem?

A számomra „negatív” válasz egy teljes lavinát indított meg bennem. De magamba temettem ezt a választ – vagy a válasz temetett engem maga alá.

Nem akartam türelmetlen lenni, nem akartam ezt mutatni, mert már előző körben is visszakaptam. De magammal szembe sem akartam türelmetlen lenni, csak magammal már nehezebben bírtam. Azt hiszem túl sokszor mondtam neki is és magamnak is, hogy rohan az idő, én „öreg” vagyok már ehhez, hogy a napjaim megvannak számlálva, hogy én ennél fiatalabb már nem leszek és hogy Ő túl fiatal hozzám. Annyiszor kántáltam, hogy elkezdtem félni. Félelemből újabb és újabb félelmek lettek. Besokaltam. Nem ezt akartam ezzel a kapcsolattal, hogy félelembe tartson, hogy kételyek közé vigyen, hogy boldogtalan legyek, hogy rossznak érezzem magam, hogy ne önmagam legyek. Nem ez volt a terv.

Annyira besokaltam, annyit pörgött az agyam, hogy elérkezett az átfordulás. Amikor pl annyira éhes vagy, hogy beledöglesz, de jön egy pont, amikor elmúlik az éhség érzete, a holtpont.

Ezen a holtponton ért az utolsó „beszéljük meg”.

Eljött, kisétáltunk a mezőkre. Elejét vettük. Olyan határozottan sétáltam ki, de mintha...nem is tudom, mintha nem is én lettem volna. Vagy végre most tényleg én voltam. Akkor ott voltam én, aki jó ideje lapult, meghúzta magát, tűrte a dolgokat. De ott abban a pillanatban kitörtem a felhúzott falam mögül és nem volt bennem több kétség. Talán ott azon a pontom, már a szívem is kezdte belátni a dolgokat, hogy az eszemnek igaza lehet. Sőt, ott azon ponton már belátta, különben nem lettem volna olyan határozott.

Ő is határozott volt, különben nem hozta volna el a nála lévő cuccaim.

Így lett vége újra 23. szeptember végén.

Mit érzek? Az első szakítás után nehéz volt, mert szerettem. Most is tudnám szeretni, bármikor tudnám. De már nem szeretem. Már nem aggódok azon, hogy mennyi idős vagyok. Nem aggódok azon, hogy velem egy összeköltözés minuszos lenne. Nem félek attól, hogy nem felelek meg neki. Nem rágódom azon, hogy hogyan leszünk egy család. Ha tovább folytattuk volna, akkor rettegnék. Rettegnék azon, amit mondott. Hogy összeköltözés után nem tennék értünk semmit. Minden nap azon aggódnék, hogy eleget teszek e neki, hogy megfelelek e neki minden téren. Nem. Ez már nincs. Nem félek.

Felszabadultam. Sokkal nyugodtabbak a gondolataim, sokkal könnyebb a lelkem.

Nem jutottam előbbre az életben, de magam megismerésében előbbre vagyok. Újra megbizonyosodtam, hogy a megérzéseim jók, ha jeleznek, az nem véletlen.

És újra megbizonyosodtam arról, hogy mennyire igaza lett egy idősebb ismerősömnek. Azt mondta még 2016-ban, miután Kata apjával szétmentünk, hogy mennyire nehéz lesz megtalálni a megfelelő személyt. De arról nem volt szó , hogy kb lehetetlen. Hogy kb lehetetlen egy anyának az újrakezdés, a boldog család lehetősége.

Fárad a hitem.

Emellett , hogy igyekszem megtalálni a megfelelő társat, de folyton elbukok, a félsz is egyre nagyobb lesz. Aggódom, hogy Kata milyen képet lát rólam. 1-2-3 évente „cserélgetem” a „hitem”.

Nem ilyen képet szándékoztam közvetíteni felé.

De nincs mit tenni, még nem vagyok teljesen hite vesztett, így még nem adom fel.

2023.04.12.

A húsvéti nyuszi a magányt hozta el, vagy a szabadságot...nézőpont kérdése.

A végtelen nyaklánc végleg lekerült a nyakról.

Másfél év sztorija következik Tom Hardy-val, a "görög szexisten"-nel, aaaa"az úristen micsoda teste van"-nal, a "p..francba, sose lesz több ilyen jó f@szim"-al.

Kicsit csalódott vagyok, hogy rendszerint akkor "jut időm" írni, ha valami rendkívüli történik, legyen az jó avagy ebben az esetben...nem is tudom, a szó amit keresek 1 perce a szomorú talán,de nem jut eszembe jobb a sz@r-nál.

Szóóóóval a 24. fejezetben valami csodálatos dolog, kapcsolat volt kibontakozó félben.

Istenemre mondom sosenem éreztem ennyire a szerelmet magaménak, nekünk valónak. 

Persze mindig azt mondjuk, hogy én ennyire még soha senkit, de ez nem a szokásos duma...én ennyire még tényleg soha senkit.

A rengeteg sz@arakodás után, a sok elpazarolt év után, a számtalanszor összetört és összetixózott szívem után végre boldog voltam. 

Gusztustalanul boldog és undorítóan szerelmes - pont ahogy szeretem.

Őszintén aggódtam, hogy mikor jön el a pillanat, amikor érzem, észre veszem, hogy a rózsaszín köd ülepszik le.

Ez nálam átlag a 3.-4.hónapban szokott jelentkezni, túl az első veszekedéseken, túl az első olyan észrevételeken, amikor olyat látok, amit nem szeretnék, ami kiábrándít és elkezdi oszlatni a ködöt. 

Eddigi példák: semmiből előkerülő szakadt alsógatya, ami még persze használható a tulaj szerint; nem véletlenül eleresztett galambok pózok bemutatásában, mert az úgy sokkal "viccesebb"; az igényesség lejjebb adása, mondván már úgyis enyém a csaj; az elkényelmesedés; a minek már udvariasnak lenni; és a személyes kendvencem, amikor a böfi akkor sem kellemetlen NEKI, ha épp orális kielégítésben részesít a "Kedves". 

teatyaúristen, miért nem születtem inkább kavicsnak...

Na de Tom, Tom mindig figyelt rám, Tom mindig ép gatyát hordott, Tom sose pukizott előttem, Tom sose volt igénytelen, mert neki a köntös is szexin állt zokni-papucs kombóval, Tom mindig udvarias volt és sosem böfögött bele a puncimba. (kérlek ne told fel az oldalnak, hogy 18+-os a szöveg, bűnhődtem már eleget, mint olvashatod...)

Jöhet a kérdés a komoly olvasóknak, hogy akkor mi történt, mi volt a gond, hogy mégis tönkrementünk?

Hát ezek után én is úgy gondolom, hogy akkor kizárásos alapon velem lehetett a baj...

De nézzük csak mi történt kb pontosan 1 éve.(április nem a mi hónapunk, de többé nem is lesz)

Szóval 2022 áprilisában, amikor a kapcsolatunk 8 hónaposra ért, eljött az első veszekedés ideje.

Maga a veszekedés története tökre lényegtelen, ami fontos, hogyha éhes vagy egyél, különben nyügös éhes démonná válsz.

Az utána lévő "beszéljük át" napon jöttek szóba olyan dolgok, amik miatt elindultunk a lejtőn.

Nos. Én úgy érzem, gondolom, már elég nagy vagyok ahhoz, hogy ellásak egy saját háztartást, hogy karbantartsak egy saját családot.

Minden bizonnyal Tomnak is hasonló vágyai vannak férfi kivitelben.

A bökkenő itt a "hol" volt. 

Az én kis házam két szobás, egyikbe anyám haszonélvezeteskedik, a másikba Kata kislányommal nyomorgunk ketten.

A helyzet kaotikus így is, így én semmiképp nem akarnám itt elkezdeni a közös életet Tommal.

A helyzet hasonlóan kaotikus nála is. Anyukája és mamája társaságában él.

A ház nagyobb a miénknél, szóval egy kis átalakítással megoldható lett volna, hogy mi cuccoljunk hozzá, de.

De itt jön az én önzőségem vagy nevezzük ezt bárminek is.

Képtelen lettem volna egy olyan házba költözni a lányommal, ahol mi "vendégek" vagyunk, ahol nekünk mindig vigyáznunk kellett volna más jól megszokott életére, házára, értékeire.

Őszintén szólva a saját házamból is sokszor menekülnék anyám hóbortjai elől. Megvisel, hogy nem tudok saját akaratomból érvényesülni a házban, hogy nincs egy lyuk, ahol csak az van és úgy, ahogy én azt szeretném.

Kizártnak tartottam már az elejétől kezdve, hogy én odaköltözzek Tomékhoz, hogy 4, azaz néééégy!!444! nő legyen a házba, 4 nő legyen a házvezető.

Botrányos lett volna. Full káosz. Totális veszedelem, folytonos csatatér, folytonos egymásra mutogatás, hogy te ezt miért nem csiáltad meg, vagy miért csináltad meg, hova tetted, mér nem oda raktad, mér pakoltad máshova, stb stb.

Ezt állítása szerint meg is értette, elhitte, miért nem akarok csöbörből vödörbe kerülni.

Tehát kihúzhattuk a listáról azt, hogy ő ide és azt is, hogy mi oda.

Ő viszont ragaszkodott az otthoni léthez, az anyja közelségéhez.

Oké, sorra vettük a lehetőségeket, amikre hamar fény derült, hogy kb nincs.

Albérlet: kizárt, nem költözik panelba.

Ház vásárlás a közelükben: eladó ház van, fölös lóvé nincs. 

Hitel felvétele közös házvásárlás céljából: kizárva, mer nincs önerő. (én még nyögöm az enyémre a hitelt jó pár évig..)

Házuk kibővítése külön konyha, fürdő és bejárat lehetőséggel: Elnézést épp az előbb taglaltam azt a bizonyos csöbör-vödör dolgot, nekem ez még így is túl közel van, max az utca lehet közös, de a házszám nem, meg úgysincs lóvé erre sem.

Használt mobilház vétele is szóbakerült, igaz ez már csak nálam, de én tényleg szerettem volna, ha együtt...

Szóval az aznapi beszélgetés lezárása az volt,és ez így volt, erre határozottan emlékezem:

Vagy oda költözök Katával vagy vége lesz a kapcsolatnak.

Hát egy ilyen beszélgetést nehéz semmissé tenni az agyamnak és elfelejteni.

De folytattuk tovább az életünket együtt mégis külön, hiszen szerelmesek voltunk, a szíveink együtt dobogtak tovább, ha az elménk már nem is egy úton járt.

Csalódott voltam. Annyira jól ment minden, bíztam abban is, hogy az együttélés kérdése is megoldódik majd, hogy megteszünk mindent.

De igazából nem tettünk semmit. Jártunk. Hol ő jött hozzám, hol én hozzá. Jártunk.

Ezek a gondolatok, hogy eddig tartott a mi létránk, hogy nincs több lépcsőfok....ríni tudtam volna és ríttam is.

Mert tudtam, hogy ha felérünk a létra tetejére, nincs már hova, csak lefele.

Hát így kezdődött.

Teltek a napok, hónapok, szerelemben, boldogságban, aztán egyre sűrűsödő egymás utáni hiányban, majd nézeteltérésekben, bizalmatlankodásban s végére nem maradt más, mint az üresség és a csend. Amit csak azért törtünk meg, mert muszáj volt, mert még egy párt alkottunk, mert még nem mondtuk ki, hogy igazából ez ennyi volt. 

Hát ennyi volt. 

És ott vagyok, hogy képtelen vagyok mesélni, mennyi szépet, mennyi örömöt éltünk meg az első komoly beszélgetésünkig.

Agyalok, csak pörögnek a gondolatok, hogy mi volt, miért volt, mit hibáztam, mit kellett volna máshogy tennem.

Hogy csak addig szerettük egymást igazán, amíg meg nem ismertük egymás valódi énét vajon?

Vagy már ismertük egymást, csak önzetlenek voltunk még addig az áprilisi pontig?

Közbe szólt az érdek? Ez rontott el mindent?

Istenem, miért kell embernek lenni? 

Tom, tudom, hogy olvasni fogod. Ha nem is most egyszerre, de idővel biztosan.

Sosem anyud személyével volt a bajom. Sosem a házzal volt bajom.

Magammal van.

És amiben kételkedtél az utóbbi időnkben....én hű voltam hozzád. 

Sajnálom, hogy sosem hitted.

Gyere magány! Tépj szét! Gyere szabadság és repítsd el szívem darabjait szerte a világon!

Hogy aztán újra összeragaszthassam és odaadhassam a végtelenségbe, de nem tovább.

Mert te szív, mindig itt maradsz nekem. 

folyt.köv.