A credit

   Lélek maga sem értette, hogy került oda. Csak feküdt az üres terembe és nézte a fehér átlátszó falak mögött az elsuhanó lelkeket, melyek tudomást sem vettek róla. Tudta, hogy vége... Ahogy azt is, hogy nem teljesen, de emlékeit hiába kereste, blokkolva voltak. Nagyon furcsa érzés volt számára, hogy bár túl van mindenen, úgy érzi, valami még hátra van.

   Erőt véve magán lassan felemelkedett és mint egy könnyű nyári szellő kilebbent az átlátszó falak közül, melyre visszatekintve már sehol sem voltak.

   A tudata mely igazából most nem létezett felcserélődött az egyetlen ösztönnel, mely születő létezése pillanatában keletkezett. Azzal az ösztönnel, mely megmagyarázhatatlan helyre viszi, melyet nem ismer, de mégis tudja, hogy létezik, hogy van. Egy hely, ahol soha nem járt, de lépései lebegésében mintha csak tudná, hogy jó felé halad.

   Ilyenkor már nincsenek vágyak, álmok, csak egy út mely a félig elért célhoz vezet.

   Lassan siklott tova, mintha a félelem, mely egész életében elkísérte most is uralkodna rajta.

     -Már vártalak! -hangzott egy szívbőljövő üdvözlés mely nem is hang volt igazán.

   Ha Lélek letudta volna írni valaha is a leírhatatlant valószínűleg így hangzott volna:

      „Mintha a világ minden szeretete ölelt volna körbe, mely nem fogható és látható. A porcikáimba melyek nem léteztek és én sem léteztem igazán, úgy szivárogtak és simultak bele abba a parányi mikroszkopikus porszembe, melynek éreztem magam, mintha a világmindenség egész szeretete egy atomrobbanás lenne, mely a legparányibb részecskére szakít, hogy annak minden egyes atomjai még nagyobb és nagyobb robbanást hozva létre megtöbbszörözzék sejtjeim, míg újra össze nem áll azzá, aki vagyok.”

     - Látom még nagyon zavart vagy!  - Lélek egész mindenségében érezte a hangot mely megértéséhez nem volt szükség érzékszervekre. Az egyetlen, ami önmagából maradt az Ő saját maga lelke volt.

   -Lássuk,…mennyi creditet gyűjtöttél össze! - suttogta a hang atomjaiban.

  Lélek, mintha csak egy álomból ébredt volna fel. A millió évek alatt szerzett emlékek, gondolatok úgy rontottak át lelkén, mint egy üstökös mely elől nem térhet ki. Rengeteg érzést érzett egyszerre, melyre földi halandó élete során képtelen volt. Mintha csak egy vízesésből ömlött volna rá a millió évekből rátörő emlékek megélt napjai.

   Tisztábban emlékezett mindenre, mint életében bármikor. És ha zokogni tudott volna ebben a légtelen valóságában, akkor bátran megtette volna.

  Most mégis szomorú volt, hisz elrontotta.

  Emlékezett arra a napra... Oly tisztán látta maga előtt, mit választott. Hisz előre meg volt írva a neheze. Azt hitte már van olyan erős, hogy az elé gördülő problémákat legyőzze.

  Az ez előtti élete boldog volt. Békésen ment el... Csak a credit volt a legkisebb. Túl jó élet kisebbért. A nehezebb sorsú életért többet számolnak el. Éppen ezért ezt választotta. Azt hitte működni fog, hogy sikerülni fog, hogy a kísértést, mely meghatározó szereplője volt ennek az életnek gond nélkül legyőzi, hisz annyi sok mindent átélt.

  Annyi mindent látott és érzett az évmilliók alatt. Oly sok életet élt, hogy testbe zárt emberi ésszel fel sem tudná fogni. De földi időben mérve 34 évvel ezelőtt úgy érezte készen áll arra, hogy megpróbáljon egy olyan utat, ami gazdagon jutalmazott creditekből áll, ami magasabb szintekre emeli. Olyan szintekre, mely túlmutat a földi léten és lelke végleg megpihenhet azok között, akik szeretetükkel körbeveszik a világot.

   Harry-t választotta a nehéz sorsú kisgyermeket, melynek egész életét e kísértés úgy követte, mint az árnyéka.

   Lélek emlékezett még rá, hogy nagy döntése előtt mennyire próbált emlékezni arra, ami születésünk pillanatában még bennünk él. Mindenre.... Arra, hogy milyen jónak lenni és szeretni, arra, hogy az életünk nehéz lesz, de csak szeretetben lehet túljutni a nehézségeken. Most még emlékezett arra is, hogy, hogy sírt mikor megszületett, mert nem akarta elfelejteni sorsa valódi küldetését: “Úgy élni, hogy ne felejtse el, mit jelent a szeretet”.

  Emlékezett arra a pillanatra is, mikor kitörlődött minden, mikor már nem volt több, mint egy sírós kisbaba, akit születése után a kórházba hagytak.

   Ismerte a feltételeket. Tudta mikor választott, hogy sorsát és cselekedeteit egyedül kizárólag ő maga befolyásolja. Tudta, hogy a legnagyobb ajándék, melyet kaphat Istentől, Allahtól, Buddhától (nevezze a világ bárhogyan is az egy igaz Mindenhatót), földi élete során a szabad akarat, mely nem elveszthető, mely nem befolyásolható, ami az egyetlen döntéseink során, amivel mi magunk rendelkezünk. Az élet melyet ajándékba kapunk lehet jól és rosszul is megírva, de a problémák megoldásának kulcsa adott. Csak jól kell dönteni.

   Lélek most értette meg igazán, hogy lelke még nem állt készen Harry életét választva, hogy erős legyen a földi nyomorból való kilábalásra. Hogy akkor, mikor minden kilátástalannak tűnik is létezik kiút. Hogy önmagunk vagyunk az egyetlenek halandó életünkben, akik annak a kísértésnek, gonoszságnak útjába állhatunk, amely nyomot hagyhat lelkünkben.

   Harry életét élve most látta igazán önmaga hibáit és azt, amit úgy hívnak " mi lett volna ha”...

   Ha akkor nemet mond, ha akkor nem fogadja el, ha akkor a testvérére hallgat, ha akkor ott és annyi heroint nem önt magába. Ha csupán csak másképp dönt...

     Nem volt benne harag, sem csalódottság. Érezte minden rezdülésében a Mindenható szeretetét és békéjét, mely új útjához elengedhetetlen lesz. Ugyan a creditet amit az egyszerű halandók így neveznének nem gyűjtötte össze a továbblépésre, de tudta, hogy nem adja fel. Ha más lelkeknek sikerült neki is menni fog. Az élet önmagába is ajándéknak számít.

  -Még egy utazás?-kérdezte a Mindenható.

  -Vágjunk bele-felete Lélek és a fény felé suhant.