Magamtól magamnak

A minap felszálltam a szokásos autóbuszra, mely hazafelé szokott vinni. Örömmel nyugtáztam, hogy a leghátsó utolsó ülések üressek és én boldogan huppantam le a megszokott, eldugott kis helyre, mely elrejt minden szempár elől.

 Kellemes meleg volt és én boldogan tekintettem ki a havas decemberi tájra. Mint mindig az elsuhanó kopár fákat néztem és szerettem volna ha, ebben a nekem szánt 25 percben magával ragadna a három együttható, mely kirepít a valóságnak hitt világból. Miközben a fülesem próbáltam előkeresni a női táska titokzatos barlangi alagútjából letekintettem a busz padlójára.

  Ahogy lenéztem megláttam egy kóbor katicabogarat, mely nagyon kereste a kiutat abból a számára furcsa rendszerből, melyben akarata ellenére kellett részt venni. Egy darabig figyeltem, ahogy próbál az ülések magasítóján felkapaszkodni, de egy nagyobb fékezés, vagy hirtelen megállás miatt folyton leesett.

 Már nem érdekelt sem a zene, sem a táj szépsége, sem pedig az utazás öröme. Egyre inkább csak azon járt az eszem, hogy ne tapossák el. Félve tekintettem a földre keresve a piros kis testét, hogy a frissen felszállók vajon nem e tapossák el, hisz kit érdekel manapság mi van az ember lába alatt.

 Ahogy figyeltem a kis eltévedt jövevényt az jutott eszembe, talán Isten pont így figyel minket. Három kérdés fogalmazódott meg bennem, melyre próbáltam magam számára ésszerű megoldást találni.

 Talán Isten, aki fentről figyel bennünk és látja, hogy nem ott vagyunk, ahová tartozunk ránk bízza e a sorsunkat és hagyja, hogy a körülmények magával ragadjanak. Nézi, látja, hogy a rossz úton, rosszkor vagyunk rossz helyen, de nem tesz semmit, mert ez az élet körforgása.

 Vagy talán ad egy-két esélyt és lábával kicsit odébb toll, hogy a biztonságot adó út szélén próbáljunk meg kijutni a magunk okozta mederből. Életünket kicsit a sorsunkra bízva, ami akár meg van írva akár nem, alakul, ahogy alakulni fog. És ha minden jól megy és nem szól közbe a vég, még a kiutat is megtaláljuk.

  Mi van akkor, ha csupán csak közbe lép és a számára oly kedves lelkeket egyszerűen csak kiemeli sorsa ösvényéről és biztonságba helyezi.

  Akkor ott abban a pillanatban úgy éreztem Istennek sokkal nehezebb dolga van a döntések hozatalában, mint most nekem.

  De most rajtam múlt a katica sorsa, mert a jövőjét egy zsúfolt bkv buszon nem igazán láttam.

 Úgy éreztem nekem kell döntenem. Megmentem, vagy sorsára hagyom és csak reménykedem benne, hogy megtalálja a kiutat anélkül, hogy eltapossák, akik észre sem veszik.

  Nem tudtam mi lenne számára a legjobb. Hisz kint már hideg volt és a megállóm lassan következett.

  A kétségbeesés, ami eluralkodott rajtam annak a tudatában, hogy felelős vagyok valamiért és a döntésemen múlik akár egy élet sorsa is elhatalmasodott rajtam. Úgy éreztem, ha nem teszek semmit egy életen át bánni fogom, még akkor is ha az amit tenni fogok, sokan furcsálni, kinevetni, kigúnyolni, videóra venni (és sorolhatnám az emberi reakciók sokszínű negatív fajtáját) fogják.

  Felálltam a székről és a katicához hajoltam. Elővettem egy papír zsebkendőt, melyre próbáltam óvatosan felcsalogatni kisebb-nagyobb sikerrel.

  Igazat megvallva nem néztem fel, mert éreztem a tekintetek megrohamozott sokaságát. Ekkor fékezett a busz és én a térdemre estem… De a katica már a tenyeremben volt és már nem érdekelt ki mit gondolt és tesz.

  A világ újra csodaszép lett számomra és sietve szálltam le a buszról, hogy egy bokor közelébe vigyem, ahol óvatosan megpróbáltam egy levélre rakni. Sajnos lepottyant róla, mert nem kapaszkodott erősen, de biztos voltam benne, hogy otthonra lel a hideg decemberben.

  Rose nem tartotta magát különösebben szép nőnek, de azon a reggelen eltökélt szándéka volt, hogy ma mégis szép lesz. Szebbnek és boldogabbnak szeretett volna kinézni, mint az utóbbi hónapokban. Hosszasan készülődött, hosszabban, mint eddig bármikor, ha hivatalos volt valahová, vagy ha épp egy kis bulizáshoz volt kedve barátai társaságában.

  Lassan kente fel egyik arcpakolást a másik után, mintha csak halogatná az időt, mintha csak késni szeretne, mintha várni kellene rá.

  Igazság szerint ő maga sem tudta mire és hova készül… Csak készült, mert készülnie kellett. Úgy érezte talán ez lesz… a mai…, a tökéletes nap, hogy talán pont ma kell a legboldogabbnak és a legszebbnek lennie.

  Mindent, mint az utóbbi napokban alaposan elrendezett. A lakás tiszta volt és ragyogott. A gyerekek és férje ruhái gondosan összehajtva lapultak a szekrényben, a szennyes tartóban sem volt mosásra váró dolog. Az előre csomagolt karácsonyi ajándékok is gondos eldugásra kerültek a szekrény egyik sötét zugába, melyet csak ő és férje ismert.

  Az otthonuk csendes és nyugodt volt. Iskolába és óvodába lévő gyermekeit biztonságba tudta. Párját is a megszokott reggeli időben hívta, mint mindig, hogy tudja, minden rendben van vele is.

  Rose igazából nem készült semmire. Talán csak a véletlenek furcsa sorozata volt, hogy minden pont aznap nem váratott magára. Sem rendetlenség, sem mosás, sem semmi… Ezért döntött így, hogy ma szép lesz.

   Szép lett! Minden olyan tökéletesre sikeredett, mint amire mindig is vágyott, bár mostanában igazság szerint már nem vágyott semmire. A „SEMMI” volt az ő társa és párja az utóbbi hónapokban. A semmi kísértette és kísérgette napjaiba és az éjszakák alatt is. Az a semmi mikor azt érzi az ember, hogy a teste nem bírja tovább és minden erejével azon harcol, hogy kilökje magából a lelket, ami benne van.

  Mintha csak összeférhetetlenség lenne kettőjük között és szabadulni szeretnének egymástól. Mintha már egyik sem kívánna tovább maradni és az akarat, mely mindkettő ellen harcolni próbál, csak fájdalmat okoz mindkét félnek.

  Mintha a saját sejtjei minden egyes atomjai a létezés ellen harcolna. Az elméjében elburjánzott és lassan uralma alá hajtó „Semmi” mindennap apránként ölte ki belőle azt, ami, aki volt. A létezése „miért”-jében már semmi ésszerűt és értelmet nem talált.

  Ettől a semmi érzéstől valójában nem várt sokat és ahogy élte napjait már semmitől és senkitől nem várt semmit. Igazából csak egy mosolygó test volt, aki a hétköznapi dolgokat, mint a többi ember megpróbálta a tőle telhető lehető legjobban teljesíteni.

  A kívül és közelállók ebből az egészből nem vettek észre semmit. Az egyetlen ember, aki tudta mindennapi küzdelmét a férje volt, aki bár mindent megtett annak érdekében, hogy kizökkentse, megóvja, megvédje, átsegítse a nehéz napokon mégis örökös kudarcba ütközött. Nem az ő hibája volt…

  Rose sosem kért segítséget, sosem mondta és sosem mutatta lelke azon részét senkinek, melyben végbement egy olyan kémiai, biológiai, érzelmi folyamat, mely felemészti a boldogság érzetét, maga mögött hagyva egy üres bábot.

  Szerette, imádta gyermekeit, férjét, szüleit, szerette a napsütést a nyarat, a meleget, a művészetet és talán az életet is. Egykor… De a szeretetet, mely állítólag a legerősebb a világon, mégis legyőzte az üresség. Tisztában volt vele, hogy mit jelent anyának lenni, de jelen állapotában (melyet gyermekei sem vettek észre) már nem tudott örülni annak az életnek, melyről mások csak álmodnak.

   Egykoron tudta, hogy az ami, körbeveszi oly keveseknek adatott meg. Szerencsésnek és boldognak érezte magát. És ebben az örömben élte élete napjait. Míg egyszer…

    Egyszer csak jöttek… az egyre hosszabb éjszakák, melytől idővel rettegni kezdett. Eleinte észre sem vette, hogy lassan felemésztette a kikapcsolhatatlan elméje, melyre nem hatott semmi.

  Hiába próbálta sporttal, altatóval, homeopátiás gyógyszerekkel, az agya egyszerűen nem akart pihenni. Olyan volt, mint egy örökké futó program, mely képtelen leállni, de soha nem annyira túlterhelt ahhoz, hogy kikapcsoljon. Ha becsukta a szemét a gondolatok még erősebbek lettek. Szinte üvöltve ordítottak, hogy itt vagyok és hallanod kell. Úgy érezte, hogy már nem ő irányít, mintha kettészakadt volna az elméje és az egyik fele képtelen leállni, míg a másik érzi, hogy ez így nem jó.

  Két rész élt benne. Egyikük örökösen pörgött a háttérben, és szabadulni akart a testből, mely fogva tartja, míg a másik szenvedve vegetált az idő mezsgyéjén.

  A még megmaradt részéből is lassan, de biztosan kihunyt, ami eddig maradásra bírta és maga mögött hagyta létezése utolsó szikráját is.

  „Semmi” nem maradt benne!!!

  Rose hetek óta mást sem kívánt, mint kilépni ebből a valóságból, úgy érezte elméje nem bírja tovább az insomnia okozta terhet.

  Nem kívánt már aludni sem. A sok gondolat közül, melyek üstökösként csapódtak elméjébe, egyikük lett folyton visszatérő, mely lassan átvette az uralmat és társként szegődve hozzá, mindennap ostorozta. Ez a gondolat volt az egyetlen, ami egy vágyra késztette: „létezése atomjaira való hullására.”

 Minden reggel „arra” a napra készült, mikor éri utol az ésszerűtlen gondolkodás állapota és tesz olyat, ami végleg lezárná az üresség okozta fájdalmakat.

  Készült ma is, hogy szép legyen, hogy aki lássa ne egy megtört üres bábot vegyen észre, hanem egy vidám, színes pillangót, hogy ha az utolsó lépést teszi meg, kedvesen emlékezzenek rá, mintha csak egy figyelmetlenségből adódó, tragikus, közútra való lelépés lenne a villamos elé.

   Lélek maga sem értette, hogy került oda. Csak feküdt az üres terembe és nézte a fehér átlátszó falak mögött az elsuhanó lelkeket, melyek tudomást sem vettek róla. Tudta, hogy vége... Ahogy azt is, hogy nem teljesen, de emlékeit hiába kereste, blokkolva voltak. Nagyon furcsa érzés volt számára, hogy bár túl van mindenen, úgy érzi, valami még hátra van.

   Erőt véve magán lassan felemelkedett és mint egy könnyű nyári szellő kilebbent az átlátszó falak közül, melyre visszatekintve már sehol sem voltak.

   A tudata mely igazából most nem létezett felcserélődött az egyetlen ösztönnel, mely születő létezése pillanatában keletkezett. Azzal az ösztönnel, mely megmagyarázhatatlan helyre viszi, melyet nem ismer, de mégis tudja, hogy létezik, hogy van. Egy hely, ahol soha nem járt, de lépései lebegésében mintha csak tudná, hogy jó felé halad.

   Ilyenkor már nincsenek vágyak, álmok, csak egy út mely a félig elért célhoz vezet.

   Lassan siklott tova, mintha a félelem, mely egész életében elkísérte most is uralkodna rajta.

     -Már vártalak! -hangzott egy szívbőljövő üdvözlés mely nem is hang volt igazán.

   Ha Lélek letudta volna írni valaha is a leírhatatlant valószínűleg így hangzott volna:

      „Mintha a világ minden szeretete ölelt volna körbe, mely nem fogható és látható. A porcikáimba melyek nem léteztek és én sem léteztem igazán, úgy szivárogtak és simultak bele abba a parányi mikroszkopikus porszembe, melynek éreztem magam, mintha a világmindenség egész szeretete egy atomrobbanás lenne, mely a legparányibb részecskére szakít, hogy annak minden egyes atomjai még nagyobb és nagyobb robbanást hozva létre megtöbbszörözzék sejtjeim, míg újra össze nem áll azzá, aki vagyok.”

     - Látom még nagyon zavart vagy!  - Lélek egész mindenségében érezte a hangot mely megértéséhez nem volt szükség érzékszervekre. Az egyetlen, ami önmagából maradt az Ő saját maga lelke volt.

   -Lássuk,…mennyi creditet gyűjtöttél össze! - suttogta a hang atomjaiban.

  Lélek, mintha csak egy álomból ébredt volna fel. A millió évek alatt szerzett emlékek, gondolatok úgy rontottak át lelkén, mint egy üstökös mely elől nem térhet ki. Rengeteg érzést érzett egyszerre, melyre földi halandó élete során képtelen volt. Mintha csak egy vízesésből ömlött volna rá a millió évekből rátörő emlékek megélt napjai.

   Tisztábban emlékezett mindenre, mint életében bármikor. És ha zokogni tudott volna ebben a légtelen valóságában, akkor bátran megtette volna.

  Most mégis szomorú volt, hisz elrontotta.

  Emlékezett arra a napra... Oly tisztán látta maga előtt, mit választott. Hisz előre meg volt írva a neheze. Azt hitte már van olyan erős, hogy az elé gördülő problémákat legyőzze.

  Az ez előtti élete boldog volt. Békésen ment el... Csak a credit volt a legkisebb. Túl jó élet kisebbért. A nehezebb sorsú életért többet számolnak el. Éppen ezért ezt választotta. Azt hitte működni fog, hogy sikerülni fog, hogy a kísértést, mely meghatározó szereplője volt ennek az életnek gond nélkül legyőzi, hisz annyi sok mindent átélt.

  Annyi mindent látott és érzett az évmilliók alatt. Oly sok életet élt, hogy testbe zárt emberi ésszel fel sem tudná fogni. De földi időben mérve 34 évvel ezelőtt úgy érezte készen áll arra, hogy megpróbáljon egy olyan utat, ami gazdagon jutalmazott creditekből áll, ami magasabb szintekre emeli. Olyan szintekre, mely túlmutat a földi léten és lelke végleg megpihenhet azok között, akik szeretetükkel körbeveszik a világot.

   Harry-t választotta a nehéz sorsú kisgyermeket, melynek egész életét e kísértés úgy követte, mint az árnyéka.

   Lélek emlékezett még rá, hogy nagy döntése előtt mennyire próbált emlékezni arra, ami születésünk pillanatában még bennünk él. Mindenre.... Arra, hogy milyen jónak lenni és szeretni, arra, hogy az életünk nehéz lesz, de csak szeretetben lehet túljutni a nehézségeken. Most még emlékezett arra is, hogy, hogy sírt mikor megszületett, mert nem akarta elfelejteni sorsa valódi küldetését: “Úgy élni, hogy ne felejtse el, mit jelent a szeretet”.

  Emlékezett arra a pillanatra is, mikor kitörlődött minden, mikor már nem volt több, mint egy sírós kisbaba, akit születése után a kórházba hagytak.

   Ismerte a feltételeket. Tudta mikor választott, hogy sorsát és cselekedeteit egyedül kizárólag ő maga befolyásolja. Tudta, hogy a legnagyobb ajándék, melyet kaphat Istentől, Allahtól, Buddhától (nevezze a világ bárhogyan is az egy igaz Mindenhatót), földi élete során a szabad akarat, mely nem elveszthető, mely nem befolyásolható, ami az egyetlen döntéseink során, amivel mi magunk rendelkezünk. Az élet melyet ajándékba kapunk lehet jól és rosszul is megírva, de a problémák megoldásának kulcsa adott. Csak jól kell dönteni.

   Lélek most értette meg igazán, hogy lelke még nem állt készen Harry életét választva, hogy erős legyen a földi nyomorból való kilábalásra. Hogy akkor, mikor minden kilátástalannak tűnik is létezik kiút. Hogy önmagunk vagyunk az egyetlenek halandó életünkben, akik annak a kísértésnek, gonoszságnak útjába állhatunk, amely nyomot hagyhat lelkünkben.

   Harry életét élve most látta igazán önmaga hibáit és azt, amit úgy hívnak " mi lett volna ha”...

   Ha akkor nemet mond, ha akkor nem fogadja el, ha akkor a testvérére hallgat, ha akkor ott és annyi heroint nem önt magába. Ha csupán csak másképp dönt...

     Nem volt benne harag, sem csalódottság. Érezte minden rezdülésében a Mindenható szeretetét és békéjét, mely új útjához elengedhetetlen lesz. Ugyan a creditet amit az egyszerű halandók így neveznének nem gyűjtötte össze a továbblépésre, de tudta, hogy nem adja fel. Ha más lelkeknek sikerült neki is menni fog. Az élet önmagába is ajándéknak számít.

  -Még egy utazás?-kérdezte a Mindenható.

  -Vágjunk bele-felete Lélek és a fény felé suhant.

Különleges és egyben hátborzongató az a nap, mikor felfedezzük életünkbe a másik felünk. Mikor rátalálunk lelkünk azon darabjára, melyet eddig talán nem is kerestünk, de valahol mindig éreztük, hogy nélküle nem vagyunk teljesek. Mikor kilépünk abból a valóságból, amiben élünk és eddigi életünk ismert érzései helyét felváltja egy új ismeretlen, megfoghatatlan fekete anyag.

Rájönni, ráébredni, hogy itt ebben a földi világban megtaláltuk nem hétköznapi eset. Talán egy a milliárdból, ha az ember érezheti ezt a különleges érzést.

Olyankor minden értelmet nyer. Minden, ami eddig rejtve volt megnyílik. A esőcseppeknek zenéje lesz, a napsütés már nem csak egy fizikai megnyilvánulás lesz, hanem maga a napsütés te magad leszel. A hétköznapok attól is szebbé válnak, hogy tudod, már nem csak te vagy idegen ebben a hatalmas más világban, ahová nem érzed magad valónak, mert már nem vagy egyedül.

Mert azon a napon, hogy egy ilyen csoda megtörtént veled már nem a földön jársz. Minden gondolat, mely mások számára értelmetlen és őrült volt ismét megrohamozza az elméd, hogy önmagad add, önmagadnak.
Mintha a sok millió kis kapu melyet évek alatt be kellett zárnod mások előtt és időközben fekete lyukká vált volna, mely elnyeli és magba szívja a társadalom hétköznapi dolgait, hogy ne tűnj ki a tömegből, hírtelen apró csillagokká válna, mely újra megnyílik és akkor abban a térben és időben, mikor a lelked darabjai találkoznak megszűnik a világ. Minden apró rezdülésre emlékezni fogsz, az idő megáll és a földtől oly messze kerülsz, amit fel sem bírsz fogni, mégis olyan, mintha álomba csöppennél, mert nem hiszed, hogy mindez valóság lehet.

Ott ül veled szemben. Látod, hallod, érzed. És mégis a megfoghatatlan ott lebeg körülöttetek. Miközben a szemébe nézel tudod, hogy már milliószor megtetted ezt... valahol... egy másik életben. Érzed a lelkét, a kérdések felhalmozott sokaságát, melyre választ keresnétek az univerzum erői között.

Az elméletek sokasága olyan gyorsasággal rohamozza meg eddig bezárt elméd kapuit, melyet néha nem tudsz megfékezni és csak a végtelen kimerültség álmatlan éjszakáit hozza magával.
Miközben a plafont bámulod az éjszaka közepén azon tűnődve, hogy miért kell az univerzum titokzatos ösvényén most megállni és visszafordulni a valóságba rájössz, hogy már képtelen vagy. Már nem tudsz, mert a kapuknak idő kell újra bezárulni. Sajnos nem megy olyan gyorsan, hisz hosszú-hosszú évekbe telt bezárni, azt aki valójában vagy. Talán te magad sem hitted el, hogy újra nyitható, hogy van még ösvény oda, hogy létezik erő, mely erre képes, hogy talán még egyszer utoljára életedben te önmagad légy.

Megállsz az út közepén és az eddigi magányod, az űr, amivel eddig együtt tudtál élni most még nagyobb lett. A fájdalom melynek nincsenek szavai némán üvöltenek belül azt várva, hogy újra érezd a másik felednek épp úgy szüksége van rád, mint neked rá. De te csak ülsz az út közepén hátad mögött a valóság ( ha az élet az), előtted a titkok kapui melyek csak arra várnak, hogy elméleteket és megfoghatatlan érzelmeket, érzéseket tárj fel.

De már egyedül vagy nem mehetsz tovább, mert aki elkísérne nem folytatja veled az utat. Bezárta lelke azon darabját, melyet megtaláltál benne. A megfoghatatlan zárt valóságot, melyre a választ kerestétek egykor.

A fájdalom melyről eddig nem tudtál, hogy létezik, túl nagy ahhoz, hogy elviseld. Megoldásként próbálod benne felfedezni a hibákat. Kiábrándulni abból, amit eddig adott. Felfedezni azt, hogy nem lehet számodra több egy egyszerű embernél. Csak egy tömegben álló arcnál, aki gúnyosan kineveti világod. Csak vársz és vársz, hogy egyszer talán eljön az a pillanat. Pusztán csak azért, mert képtelenségnek tartod, hogy lehet ilyen ember feletti kötelék két lélek között. Mert félsz attól , amit nem ismersz. És ezt az érzést nem ismered. Nincsenek rá fogalmak, jelzők, szavak. Nincs rá ésszerű magyarázat. Nincs más, csak ez...az érzés maga.

Önmagad adtad....Talán a legnagyobb hibát követted el életedben, hogy megtetted...

Csaba csak ült és szomorúan nézte játszó fiait. A nagyobb, aki alig múlt még 9 éves épp az öccsének segített felmászni a csúszdára. Édesanyjuk mindig arra tanította őket, hogy védjék és szeressék egymást. A nagyobb testvérbe ez szinte beleégett. Ő volt talán a három gyerek közül, aki leginkább hasonlított édesanyjukra. Tele érzelmek, szeretet és kíváncsiság sokaságával a világ felé. Féltve, óvón segítette fel 5 éves öccsét a csúszdára.

Csak pár nap van még hátra és itt egy újabb évforduló, melyben nem a létet és egy újabb együtt töltött boldog évet ünnepelnek. Már négy éve annak, hogy szerelme és élete párja elhagyta a földi világot. Csaba csak nézte játszó fiait, akik itt maradtak anya nélkül. Bár nekik nehezebb volt ő mégis magát sajnálta. Egyedül, magányosan, élete társától megfosztva. Az igazi örömtől, nevetéstől, kacajtól immár négy éve oly távol került, mint az univerzum észre nem vehető bolygójához vezető hosszú-hosszú út.

Ahogy ott ült és nézte őket emlékek sokasága rohamozta meg. Ha tehette volna kitörölte volna azt a 15 évet, mely számára a mennyország létezéséről szólt, hogy ne fájjon az emléke se. Sajnos nem tehette... Nem szeretett emlékezni, mert a szívét marcangoló képek bármilyen édesek is voltak már csak emlékek voltak, mely ha meglátogatta csak még jobban perzselte amúgy is szénné égett lelkét. Sem valóság, sem jövő nem lehet belőle. És ezt az ő szíve nehezen viselte.

Mégis egy emlék oly akaratosan küzdött a felidézése végett, hogy Csaba kénytelen volt rá gondolni. Talán a négy éves évforduló miatt lehetett, melyről egyszer felesége beszélt neki.

Felesége, aki oly törékeny és tiszta volt. Tele kérdések millióival, mely mindennap ott tündökölt a szemébe. Imádott beszélni a lét értelméről, a lélek titokzatos világáról, arról, hogy hivatottak vagyunk e valami különleges, csodálatos dologra itt a földi létben. Hogy ha meghalunk a lelkünk mivé lesz és hova tűnik? Milyen testben és hol születünk vajon ujjá? Találkozhat e két ember újra egy másik időben új testben? Utazhat e a lélek világok és dimenziók között? Itt marad e egy kicsit a halál után vagy már új testbe kerül? A kérdései szinte soha nem fogytak el. Csak a válasz maradt mindig megválaszolatlanul.

Olyan tiszta és valami természetfeletti képességgel bíró módon beszélt ezekről a dolgokról, hogy Csaba szemébe néha könny gyűlt. Akkor is azon a napon, amire most hiába nem akart emlékezni, de oly görcsösen kínozta az elméjét maga az emlék, hogy tisztán látta maga előtt azt a bizonyos jelenetet.

"Ő az ágyon feküdt és felesége mellette ült. Mint oly sokszor Bea az élet és a földi lét lélekről való elméleteit firtatta. A lélek kielemzését, vándorlását, tovább lépését. Most oly tisztán csendült fel emlékeibe az a bizonyos párbeszéd, melyre emlékezni sem akart, mintha csak maga is visszacsöppent volna abba a múltbéli emlékbe és kívülállóként nézné magát és imádott párját. Majd jött a kérdés, amitől ott akkor, abban az időben Csaba kissé ledermedt.
Bea egyszer csak felé fordult és a lehető legtermészetesebben kislányos huncutságával megkérdezte tőle:

-Csabiii - (kezdte hosszan húzva az I- betűt, mikor valami nem oda illő dologról próbált beszélni férjével )- mi lenne, ha meghalnék és halálom után mindig beszélnél hozzám, mert azt gondolnád, hogy a lelkem még itt van. És egy nap kint a játszótéren 3-4 évvel azután, hogy már nem élek ott ülnél a padon és oda menne hozzád egy 3-4 év körüli kislány, aki elkezdene veled beszélgetni és olyan szép kislányos gyerek hangon mondana olyat, hogy: "képzeld elvesztettem a szívecskés nyakláncot, amit tőled kaptam." És olyan zagyvaságos, butaságos dolgokról kezdene fecsegni a maga kislányos énjébe, amiről te meg én tudtunk csak, mert én abban a kislányba születtem ujjá. És még kicsit emlékeznék a régi életemre. De csak egy kicsit. És rájönnél, hogy mikor elveszítettél én már abban a pillanatban tovább léptem. Mond mit tennél?"

-Nagyon szomorú lennék.- súgta Csaba a játszótéri boldog gyerek hangok zajába, mintha csak ismét feleségének mondaná, mint akkor évvekkel ezelőtti emlékébe és szemében ugyan úgy könny gyűlt, mint akkor.

Látta maga előtt Bea arcát, aki ott akkor nem is firtatta tovább a beszélgetést. Talán a végtelen szomorúság és könnybe lábadt szemek, amit Csaba arcán látott akkor döbbentette rá, hogy férje mennyire szereti őt.

Egy hangos visítás zökkentette ki Csabát a feltörő emlékek viharából. Gyerekek hangos, boldog sikongatása volt. Egy pillanatra elmosolyodott. Az ő fiai meghitt szeretetben játszadoztak a fa árnyékába.

Hirtelen a semmiből ott állt mellette egy kislány. Hosszú göndör barna fürtjeivel a szél játszadozott. 3-4 év körüli lehetett. Nagy sötét barna szeme maga volt a végtelen univerzum kérdések millióival. Fehér egyszerű pántos, térdig érő ruhácskája csak úgy szikrázott a napsütésben. Ott állt mezítláb Csaba előtt és őt nézte.

- Sia - mondta enyhén pöszén és Csabára mosolygott.

Csaba az ijedségtől ledermedt. Mint akin villám hasít át egyszerre állt meg és kezdett hevesen verni a szíve. Félelem fogta el, olyat, amit eddig még sohasem érzett. Az elvesztéstől való félelem. Csak ült a padon és nézte az előtte álló angyal arcú kislányt, aki épp úgy kapargatta a körmét, mint egykor szerelme, ha ideges volt.

Beléhasított a gondolat, mi van, ha az előbbi emlék nem csupán emlék lesz, hanem valósággá válik. Ha mindez nem csak véletlen és az emlék azért került felszínre, hogy felkészítse a legrosszabbra. Mi történik, ha mindaz igaz, mit párja teóriaként emlegetett. Mi lesz ha az eddigi 4 év a semmibe vész. Ha az ő jelenlétének hitt érzések, ha a jelek, melyek oly valóságosnak tűntek és az álmok melyek útmutatóként szolgáltak az mind-mind csak egy beképzelt valóság volt. Ha az arcán érzett halvány remegések lefekvés előtt nem Bea apró ajkának finom áttetsző érintése volt. Ha az esti bizsergés a mellkasán nem Bea lágyan ölbe omló haja. Ha az utóbbi 4 év minden szava, amit a feleségének suttogott a félhomályba az egyedül eltöltött esténként csak a semmibe szálltak.

Nem tudott mit tenni válaszolni kellett.

-Szia. - mondta remegő hangon a lehető leghalkabban és várt. A kislány csak nézte angyali arcával majd megszólalt:

- Képzeld kaptam új biciklit. - és mosolyogva mutatott arra a pad felé ahová édesanyja letelepedett a rózsaszín kis bicajjal.

Csaba szívét elöntötte a melegség. Olyan boldog biztonságot érzett, ami áthatolt egész testén. Egy pillanatra arcát kezébe temette, hogy kicsorduló könnye, ne legyen észrevehető. Az elmúlt 4 év megrendülésébe vetett hitte egy röpke másodperc alatt visszatért.

Nem is hallotta a kislány szavait, mely ott akkor csak neki szóltak. A rózsaszín kis bicikliről mely oly sok utat megtett külföldről, hogy édesapja átadja neki. Melyen a legszebb rózsaszín kis tartó van, melyre kiskutyás matricákat lehet felrakni. Mely a leggyorsabb, hisz még az édesanyját is lehagyja.

Csaba mosolygó arccal helyeselt és bólogatott. Párszor még vissza-vissza kérdezett, hogy a beszélgetés ne legyen egyoldalú, de gondolatai igazából a feleségén jártak, aki ha most itt ülne mellette sokkal odafigyelőbb lenne a kislányra és az új rózsaszín biciklijére, mint ő maga.

Telefoncsörgés szakította félbe a csevejt. Csaba nagylánya hívta édesapját, hogy nemsokára hazaérnek barátjával.

- Gyertek fiúk indulunk- szólt homokvárat építő gyerekeinek.

A kislány még mindig ott állt. Csaba kézen fogta két fiát és elindultak.

Illedelmesen elköszöntek a játszótéren lévőktől. Csaba oda biccentett egy köszönést a kislány édesanyjának is, aki mosolyogva viszonozta.

Pár lépést megtettek, mikor hátra nézett. A barna hajú kislány még mindig ott állt. Csaba integetett neki, de a kislány csak nézte, nézte szomorúan a távolodó anya nélküli családot.

Csaba visszafordult, hogy haza térjenek abba az otthonba, mely egykor a mennyországot jelentette számára.

Már nem hallhatta a kislányt, aki csöndben, pöszén, szomorúan súgta bele a játszótéri hangok boldog zajába búcsú köszönését:

-Sia Cabi.