Magamtól magamnak

Különleges és egyben hátborzongató az a nap, mikor felfedezzük életünkbe a másik felünk. Mikor rátalálunk lelkünk azon darabjára, melyet eddig talán nem is kerestünk, de valahol mindig éreztük, hogy nélküle nem vagyunk teljesek. Mikor kilépünk abból a valóságból, amiben élünk és eddigi életünk ismert érzései helyét felváltja egy új ismeretlen, megfoghatatlan fekete anyag.

Rájönni, ráébredni, hogy itt ebben a földi világban megtaláltuk nem hétköznapi eset. Talán egy a milliárdból, ha az ember érezheti ezt a különleges érzést.

Olyankor minden értelmet nyer. Minden, ami eddig rejtve volt megnyílik. A esőcseppeknek zenéje lesz, a napsütés már nem csak egy fizikai megnyilvánulás lesz, hanem maga a napsütés te magad leszel. A hétköznapok attól is szebbé válnak, hogy tudod, már nem csak te vagy idegen ebben a hatalmas más világban, ahová nem érzed magad valónak, mert már nem vagy egyedül.

Mert azon a napon, hogy egy ilyen csoda megtörtént veled már nem a földön jársz. Minden gondolat, mely mások számára értelmetlen és őrült volt ismét megrohamozza az elméd, hogy önmagad add, önmagadnak.
Mintha a sok millió kis kapu melyet évek alatt be kellett zárnod mások előtt és időközben fekete lyukká vált volna, mely elnyeli és magba szívja a társadalom hétköznapi dolgait, hogy ne tűnj ki a tömegből, hírtelen apró csillagokká válna, mely újra megnyílik és akkor abban a térben és időben, mikor a lelked darabjai találkoznak megszűnik a világ. Minden apró rezdülésre emlékezni fogsz, az idő megáll és a földtől oly messze kerülsz, amit fel sem bírsz fogni, mégis olyan, mintha álomba csöppennél, mert nem hiszed, hogy mindez valóság lehet.

Ott ül veled szemben. Látod, hallod, érzed. És mégis a megfoghatatlan ott lebeg körülöttetek. Miközben a szemébe nézel tudod, hogy már milliószor megtetted ezt... valahol... egy másik életben. Érzed a lelkét, a kérdések felhalmozott sokaságát, melyre választ keresnétek az univerzum erői között.

Az elméletek sokasága olyan gyorsasággal rohamozza meg eddig bezárt elméd kapuit, melyet néha nem tudsz megfékezni és csak a végtelen kimerültség álmatlan éjszakáit hozza magával.
Miközben a plafont bámulod az éjszaka közepén azon tűnődve, hogy miért kell az univerzum titokzatos ösvényén most megállni és visszafordulni a valóságba rájössz, hogy már képtelen vagy. Már nem tudsz, mert a kapuknak idő kell újra bezárulni. Sajnos nem megy olyan gyorsan, hisz hosszú-hosszú évekbe telt bezárni, azt aki valójában vagy. Talán te magad sem hitted el, hogy újra nyitható, hogy van még ösvény oda, hogy létezik erő, mely erre képes, hogy talán még egyszer utoljára életedben te önmagad légy.

Megállsz az út közepén és az eddigi magányod, az űr, amivel eddig együtt tudtál élni most még nagyobb lett. A fájdalom melynek nincsenek szavai némán üvöltenek belül azt várva, hogy újra érezd a másik felednek épp úgy szüksége van rád, mint neked rá. De te csak ülsz az út közepén hátad mögött a valóság ( ha az élet az), előtted a titkok kapui melyek csak arra várnak, hogy elméleteket és megfoghatatlan érzelmeket, érzéseket tárj fel.

De már egyedül vagy nem mehetsz tovább, mert aki elkísérne nem folytatja veled az utat. Bezárta lelke azon darabját, melyet megtaláltál benne. A megfoghatatlan zárt valóságot, melyre a választ kerestétek egykor.

A fájdalom melyről eddig nem tudtál, hogy létezik, túl nagy ahhoz, hogy elviseld. Megoldásként próbálod benne felfedezni a hibákat. Kiábrándulni abból, amit eddig adott. Felfedezni azt, hogy nem lehet számodra több egy egyszerű embernél. Csak egy tömegben álló arcnál, aki gúnyosan kineveti világod. Csak vársz és vársz, hogy egyszer talán eljön az a pillanat. Pusztán csak azért, mert képtelenségnek tartod, hogy lehet ilyen ember feletti kötelék két lélek között. Mert félsz attól , amit nem ismersz. És ezt az érzést nem ismered. Nincsenek rá fogalmak, jelzők, szavak. Nincs rá ésszerű magyarázat. Nincs más, csak ez...az érzés maga.

Önmagad adtad....Talán a legnagyobb hibát követted el életedben, hogy megtetted...