Verhovina

Verhovina 

Úgy 12-13 éves kissrác lehettem; akkoriban vágyaim netovábbja, egy Verhovina kismotor - Molnár néni és Molnár bácsi helyi „Vasboltjában” - várta nagy nyugalomban, hogy valaki haza vigye.

Abba a „Vasboltba” belépve, csak arra a korszakra és boltra jellemző illat csapta - mit csapta, szinte simogatta - meg a delikvens orrát. Azt a varázslatos "új" papír, fém, fa, műanyag, valamint ragasztó egyvelege alkotta illatorgiát soha nem tudom elfelejteni. (Hajdanán szinte minden egyes nagyobb üzlethez, kis bolthoz, sőt még a korabeli kocsmához és a könyvtárhoz is tartozott egy-egy jellegzetes, csak arra a helyre jellemző, különösen ragadós illat, amely alapján még vakon is simán megmondta a letűnt kor embere, hogy éppen melyik kereskedelmi egységben tartózkodik.)

A parányi kitérőt követően visszakanyarodnék főhősünkre, a Verhovinára. Kiskölyökként gyakran előfordult, hogy képzeletben álmaim csúcsával motoroztam: róttam a végtelen köröket a körúton. Volt úgy, a suliban az óra végét jelző csengő hangja hozott vissza a valóságba, a motorral nem rendelkező gyermekek népes táborába. Egyszerűen szólva plátói, kamasz szerelem fűzött a szovjet, egészen pontosan ukrán tűzparipához. Ha tehettem, az isis, nyári szünidőkben „diák munkával” szorgosan gyűjtögettem reá a jó magyar forintot. (Az akkori árára pontosan már nem emlékszem, de, ha minden igaz akkor, úgy két három havi átlagkeresetért már meg lehetett kapni)

Általános iskolásként a nyári szünet túlnyomó részét a nagyszüleimnél (többnyire anyai nagyanyáméknál) töltöttem. Azért (IS) szerettem ott, a kis fatornyos falucskában nyaralni, mert nagyapámnak a nagy motornak számító Danuvián kívül volt egy szintén rendszámos Simson Star-ja is. Utóbbival - és a mindenkori pilótával, papával - gyakran nyakunkba vettük a világot és irány a közeli Nagy-hegy vagy a kicsit távolabbi Makkosnak elnevezett szőlős hegy a maga miliőjével, a borosgazdák által kialakított borospincék – még gyerekként is lenyűgöző - utánozhatatlan hangulatával, testet--lelket gyógyító erdei levegőjével. Úgy érzem, valahol ezeknek az autentikus, jó értelemben vett perifériára szorult, kis zalai szőlős hegyeknek a révén kacsolódik össze telepatikusan és fizikálisan is az ember alkotta világ a természettel, a valóság az álmainkkal és múltunk a jelenünkkel. Hiszen a szorgos őseink kezei által felépített boros pincék egyszerre szívták be az anyatermészet tiszta, valamint az izzadság szagú, pihenésre vágyó falu levegőjét.

Némileg enyhítve végtelen motorozási vágyam - jogosítványom nem lévén és mivel kisgyerekként be sem rúghattam a mocit -, azt találtam ki, hogy feltolom a Simót a közeli, megközelítőleg 1 km-es emelkedőn, majd a nyergébe pattanva legurulok vele a hosszú lejtőn. Az érzés, még a századik alkalom után is - leszámítva a motor zümmögésének aligha elhanyagolható hiányát - leírhatatlan, szabadság illatú volt…. (Aztán persze később megengedte nagyapám a „berúgást is”.)

A bordó Verhovina meg csak várt, és egyre csak várt, míg nem egy szép őszi napon, szertefoszlatva álmaimat, „randa” zöld Romet vette át benzin szagú helyét. Így sajnos, mint annyi más az életemben, ez az álmom is megrekedt a vágyódás szintjén és először 25 éves koromban mondhattam magam – igaz, akkor is csupán nagyon rövid időre - segédmotorkerékpár tulajdonosnak, egy Mini Riga gazdájaként.

Az álmok viszont jó társként nem hagytak el (mint azt a közhely is tartja: az álmokat nem lehet elvenni az embertől, az emberi lelket képtelenség börtönbe zárni), sőt sokasodtak; csupán a tárgyuk változott/változik az életem során. Ha leltároznom kellene, akkor találnék köztük beteljesült, beteljesületlen és mára már sajnos beteljesülhetetlen álmot is…..

Ennyi! Innyi! Jóberúgnyi! Aszt hömbölögnyi!

Üdv! BenMar