benmar blogja
SzemélyesAngyalbőrben
Angyalbőrben: „Dobbantós kimarcsi”
„Hát ha tényleg kíváncsi vagy rá, először biztos azt szeretnéd tudni, hogy hol születtem, meg hogy milyen volt az én egész tetű gyerekkorom, meg hogy mik voltak a szüleim, mielőtt beszereztek engem, meg minden, szóval hogy egy ilyen Copperfield Dávid-féle marhaságot adjak le, de ehhez nincs kedvem. Először is unom ezt a témát, másodszor a szüleimet sorba megütné a gutman, ha nagyon mélyre találnék túrni a dologban. Az ilyesmire rém érzékiek, főleg az apám. Rendesek is, meg minden, nem mondom, de rém érzékiek. Ebből úgyse lesz itten életírás, vagy mit tudom én, csak azt akarom elmondani…,”
… hogy ez év augusztusában lesz éppen 30 éve, hogy bevonultam a Magyar Honvédség 26. Bottyán János Gépesített Lövészdandárjához Lentibe, ha pontos akarok lenni, Zajdára, hogy lehúzasson velem a Magyar Népköztársaság másfél szájbatekert esztendőt vagy mit tudom én. A történet, amelyet megosztanék veled, e regrutává válásom után egy évvel játszódott.
Egy verőfényes, nyárvégi ünnepnap reggelén, amolyan hosszú hétvégén, vagy ilyesmi, éppen augusztus 20-án, a közös dandár reggeliből visszafele jövet összefutottam a falumbeli Jani barátommal, aki hozzám hasonlóan „öreg rájaként” az utolsó hat hónapját töltötte Zajdán. Jani, akivel a civil életben átéltünk jónéhány felejthetetlen bulit, korábban már leszolgált 1 esztendőt egy másik alakulatnál, de a rossz térde miatt idő előtt leszerelték, aztán mégis úgy döntött a mélyen tisztelt, kedves állam bácsi vagy ilyesmi, hogy ne hogy má' jól érezze magát Jani, ezért visszarángatták a maradék hat hónapra is, amely restanciának, képzelheted, mennyire roppant mód ürült, meg minden.
Mit ad Isten, János honvédnak is ugyanazon pörgött az agya mint az én túlságosan is kipihent agysejtjeim. Mi volna, ha… Annak ellenére, hogy egyikünket sem engedték haza hétvégén eltávra, mégis együtt hánynánk tele a táncparkettet az ilyenkor szokásos,, 20- i gellénházi bálba, ha érted, mire gondolok. Csak volt egy icipici akadálya a tervezett dorbézolásunknak, mégpedig nem más, mint a laktanya őrtornyokkal megtűzdelt roppant kerítése.
Szóval megdumáltuk, nekünk a fonott drót és az éber őrök nem jelenthetnek különösebb akadályt. Egyszerűen, de részletesen elterveztük, hogy a délelőtti látogatás ideje alatt, a CSMO (Csapat Művelődési Otthon) melletti füves részen, ami nagyon közel volt a kerítéshez, a civilekkel elvegyülve, napozást színlelve dobbantunk.
A zseniális forgatókönyvünket követve, csak úgy laza gyakorló öltözetben, ki is feküdtünk a megbeszélt füves placcra, ha emlékezetem nem hagy cserben, olyan 11 óra tájban. A laktanya kerítése tőlünk sac-per-kb 2-3 méterre húzódott. Bennünket csupán egy hatalmasnak azért nem nevezhető, kerítés alatti rés választott el a hőn áhított szabadságtól. Elképzelheted, a rés éppen akkora volt, hogy egy ember hason csúszva át tudott rajta préselődni. A kerítés túloldalán sűrű erdő garantálta az odáig valahogy szerencsésen elvergődő delikvens „láthatatlanságát”, ha érted, mire gondolok. De az őrtorony közelsége miatt, az erdőig eljutni sem volt egyszerű. Nem is beszélve a kerítés alatti átjutás roppant veszélyeiről, és itt elsősorban ne a drót okozta sérülésre gondolj.
Sorsot húzva, Jani barátom volt az első. Egy óvatlan pillanatban, amikor az őr éppen ellenkező irányba nézett, Jani, izmos testalkatát meghazudtolva, hiszed vagy nem, a másodperc tört része alatt kettőt hempergett a kerítés irányába és sutty már kinn is találta magát. Odakinn szintén két gyors fordulat a fűben, és amire a toronyban nagyokat ásító őr tekintete ismét ránk tévedt, Jani már nagyban loholt a rengetegben, a telefonon előre leegyeztetett hely felé, ahol közös barátunk, Csabi már türelmetlenül várta, hogy hazafuvarozhassa a két katonaszökevényt.
Gondolhatod, hogy felgyorsult a szívverésem, amikor rám került a sor. A torkomban éreztem minden dobbanást Lehet, hogy most kiröhögsz, de szó szerint majdnem betojtam. Gondoltam, „jöjjön, aminek jönnie kell”. Két fordulat balra, aztán… - Állj, maga meg mit buzerál ott közel a kerítéshez? – hallottam az őrszem mennydörgő hangját és látni nem, de érezni éreztem AMD-el biztosított, szúrós tekintetét a hátamban. Gondolhatod, akkor ott egy másodpercre megállt bennem az ütőér, végig pörögtek szemeim előtt addigi, gyarló életem filmkockái és biztos voltam benne, hogyha nem lő le, minimum a fogdára kerülök.
No de hogy, hogy sem, a gépből ismét emberré váló őr megkegyelmezett; talán látásból ismerhettük egymást vagy ilyenek. Úgyhogy nem maradt más választásom vesztesként, mint a meghátrálásos visszavonulás.
Talán mondanom sem kell, hogy hazáját hűen szolgáló öreg bakaként nem dobtam még sutba a kijutás csábító lehetőségét. Pörgött az agyam, mint a többmagos processzor, míg nem arra az elhatározásra jutottam, hogy dobbantok, vagyis kimegyek egyenesen a kapun kimarcsira, hamis aláírással ellátott, le nem adott katonakönyvemmel. A „kopasz” hadnagy főnököm T.B., aláírása éppen megfelelt a célra. Igaz a neve nem szerepelt az aláírásra jogosult tisztek névsorában,, de ez a cseppet sem mellékes tény, mint utóbb kiderült, hála istennek, egy cseppet sem számított.
Szóval, nyomban felmentem a parancsnoki épület második szintjén lévő „hadműveleti rajzolónak” hívott helyiségébe és miután beírtam a kimaradásom adatait, a „világító asztalon” lekopíroztam főnököm szignóját, meg ilyenek. Meg voltam elégedve az eredménnyel. Olyannyira jól sikerült a művem, hogy minden akadály nélkül kijutottam a főkapun.
Aztán az akkori, stoppolásra vonatkozó szigorú szabályokat maradéktalanul betartva, az erdei vasúti átjáróig gyalogoltam, majd egy jó szándékú embertársamnak, helyesebben az autójának köszönhetően, minden gond nélkül én is hazajutottam.
Az esti bál jól sikerült, és a visszaút is zökkenőmentesen lezajlott, eltekintve attól a nem megszokott eseménytől, hogy Jani barátom menet közben, az anyós ülésen ülve, legalább kétszer kidobta a rókát az autó lehúzott ablakán. amitől aztán én is önindítózásba kezdtem, ha érted mire gondolok. Még szerencse, hogy a mellettem lévő jobb oldali ablak fel volt húzva…
Aznap éjjel mindketten győzelem-ittasan hajtottuk fejünket a zöld párnánkra, ami alatt ott lapult a Playboy újság legfrissebb, ám kissé megviselt száma, meg minden. Szóval rövidre zárva a történetet, a foglakozás elértre a célját, ha érted mire gondolok.
(Első bekezdés: Részlet: J. D. Salinger: Zabhegyező)
Verhovina
Verhovina
Úgy 12-13 éves kissrác lehettem; akkoriban vágyaim netovábbja, egy Verhovina kismotor - Molnár néni és Molnár bácsi helyi „Vasboltjában” - várta nagy nyugalomban, hogy valaki haza vigye.
Abba a „Vasboltba” belépve, csak arra a korszakra és boltra jellemző illat csapta - mit csapta, szinte simogatta - meg a delikvens orrát. Azt a varázslatos "új" papír, fém, fa, műanyag, valamint ragasztó egyvelege alkotta illatorgiát soha nem tudom elfelejteni. (Hajdanán szinte minden egyes nagyobb üzlethez, kis bolthoz, sőt még a korabeli kocsmához és a könyvtárhoz is tartozott egy-egy jellegzetes, csak arra a helyre jellemző, különösen ragadós illat, amely alapján még vakon is simán megmondta a letűnt kor embere, hogy éppen melyik kereskedelmi egységben tartózkodik.)
A parányi kitérőt követően visszakanyarodnék főhősünkre, a Verhovinára. Kiskölyökként gyakran előfordult, hogy képzeletben álmaim csúcsával motoroztam: róttam a végtelen köröket a körúton. Volt úgy, a suliban az óra végét jelző csengő hangja hozott vissza a valóságba, a motorral nem rendelkező gyermekek népes táborába. Egyszerűen szólva plátói, kamasz szerelem fűzött a szovjet, egészen pontosan ukrán tűzparipához. Ha tehettem, az isis, nyári szünidőkben „diák munkával” szorgosan gyűjtögettem reá a jó magyar forintot. (Az akkori árára pontosan már nem emlékszem, de, ha minden igaz akkor, úgy két három havi átlagkeresetért már meg lehetett kapni)
Általános iskolásként a nyári szünet túlnyomó részét a nagyszüleimnél (többnyire anyai nagyanyáméknál) töltöttem. Azért (IS) szerettem ott, a kis fatornyos falucskában nyaralni, mert nagyapámnak a nagy motornak számító Danuvián kívül volt egy szintén rendszámos Simson Star-ja is. Utóbbival - és a mindenkori pilótával, papával - gyakran nyakunkba vettük a világot és irány a közeli Nagy-hegy vagy a kicsit távolabbi Makkosnak elnevezett szőlős hegy a maga miliőjével, a borosgazdák által kialakított borospincék – még gyerekként is lenyűgöző - utánozhatatlan hangulatával, testet--lelket gyógyító erdei levegőjével. Úgy érzem, valahol ezeknek az autentikus, jó értelemben vett perifériára szorult, kis zalai szőlős hegyeknek a révén kacsolódik össze telepatikusan és fizikálisan is az ember alkotta világ a természettel, a valóság az álmainkkal és múltunk a jelenünkkel. Hiszen a szorgos őseink kezei által felépített boros pincék egyszerre szívták be az anyatermészet tiszta, valamint az izzadság szagú, pihenésre vágyó falu levegőjét.
Némileg enyhítve végtelen motorozási vágyam - jogosítványom nem lévén és mivel kisgyerekként be sem rúghattam a mocit -, azt találtam ki, hogy feltolom a Simót a közeli, megközelítőleg 1 km-es emelkedőn, majd a nyergébe pattanva legurulok vele a hosszú lejtőn. Az érzés, még a századik alkalom után is - leszámítva a motor zümmögésének aligha elhanyagolható hiányát - leírhatatlan, szabadság illatú volt…. (Aztán persze később megengedte nagyapám a „berúgást is”.)
A bordó Verhovina meg csak várt, és egyre csak várt, míg nem egy szép őszi napon, szertefoszlatva álmaimat, „randa” zöld Romet vette át benzin szagú helyét. Így sajnos, mint annyi más az életemben, ez az álmom is megrekedt a vágyódás szintjén és először 25 éves koromban mondhattam magam – igaz, akkor is csupán nagyon rövid időre - segédmotorkerékpár tulajdonosnak, egy Mini Riga gazdájaként.
Az álmok viszont jó társként nem hagytak el (mint azt a közhely is tartja: az álmokat nem lehet elvenni az embertől, az emberi lelket képtelenség börtönbe zárni), sőt sokasodtak; csupán a tárgyuk változott/változik az életem során. Ha leltároznom kellene, akkor találnék köztük beteljesült, beteljesületlen és mára már sajnos beteljesülhetetlen álmot is…..
Ennyi! Innyi! Jóberúgnyi! Aszt hömbölögnyi!
Üdv! BenMar
Mind-közül a legutolsó
Mind-közül a legutolsó
E földi harcot feladom,
a küzdelmem véget ért.
Számomra ultra-maraton,
loholni az életért.
Irgalmatlan vessző-futás
versenyezni a kórral.
Nem vagyok más, csupán mutáns,
mustjába fulladt bor-dal;
Mereven merengő zombi,
ki elbukik, ha szalad
s múltjába jár időt lopni,
hisz’ ott és akkor: szabad.
Evolúciós zsákutca,
selejtes melléktermék,
láncszem, ami lecsúszna, ha
társai elengednék.
Néhány erőtlen, néma szó,
mit kiköpött már Isten:
„A csatát megnyerni, gyarló
ember, tán’ sanszod sincsen!”
Himnusz az apákért
Himnusz az Apákért
Isten áldd meg Apáinkat
igaz magyar hittel!
Dolga végezetlen Uram
egyiket se vidd el!
Lelküket faragd nemessé
Golgotai fából;
Ne inogjon meg súly alatt,
szögezd oda hát jól!
Szívüket is rakd helyére,
színezd szerelemre;
Családjáért dobbanó szív
milyen más lehetne?
Tégy’ erőt a karjaikba,
ne essen ki gyermek;
Minden magot növessz nagyra,
amit Apa elvet!
Ne karddal vértezd fel őket,
gyilkos fegyver nem kell!
Könnyeiket cseréljed le
vidám szeretettel!
Azokról se feledkezz meg,
akik értünk haltak;
Adj helyet nékik melletted,
s jelet hantjaiknak!
Atyám áldd meg Apáinkat
szentelt-kereszt-vízzel!
Dolga végezetlen kérlek,
egyiket se vidd el!
A határ ON
A határON….
sétálok sötét tó partON
rám ütött Órám és szólt: - PardON!
gyermek vagyOK újra érzem
eszemBetör a régi: Én-Nem!
álmaim égi spin-OFF-ja
fényeit víz alatt ki-oltja
le-nyom engem is rút mélyre
fuldoklom ám ő még mesélNe!
üvöltöm: HúzzON ki vala"KI"
nem szeretnék tovább maradni!
fel-dob mint mérgezett halat
él tán de sokáig nem marad.
hattyú dalol-vad háttér-"BE"
meghal még mi előtt át-érne
horgász dülöng-él bot-végen
dög szagú szél fújja most végem!