benmar blogja

Egyéb
benmar•  2022. szeptember 5. 08:23

Bűnös világ

Bűnös világ


Elveszítettem a világot

vagy lehet, ő hagyott el engem?

Rák-sejt, mi agyakban csírázott

- már régóta - ezen töprengem.


Köröttünk rút háborúk dúlnak,

gyilkosokká lesznek emberek;

Aztán a zombik elindulnak,

zsebeikben atomfegyverek.


Sötétség mocsarába lépve,

eszeveszett módon süllyedünk;

Nincs szükség valós ellenségre,

hisz’ politika csinál nekünk.


Vaj’ miért nem lép Isten közbe,

hiszen az Ő keze messzeér?

Lökné bele pokol-gödörbe

azt, ki az élettel visszaél.


Látni vélek egy földkupacot,

miről ellopták a keresztet;

S az Úr a tolvajra mutatott:

- Ember gyereke ezt te tetted!


Elveszítettem a világot

vagy lehet, ő hagyott el engem?

Vad-sejt, mi agyakban csírázott

- már régóta - ezen töprengem.



benmar•  2022. szeptember 5. 08:18

Itt van az ősz, de még meddig

BenMar: Itt van az ősz, de még meddig

(Petőfi után félig szabadon)


Itt van az ősz, itt van ujra,

S szép, mint mindig, énnekem.

Így rendelte el az Isten,

Évszakokból négy legyen.


Kiülök a dombtetőre,

Innen nézek szerteszét,

S hallgatom a szarvasbikák

Nászra hívó énekét.


Mosolyogva néz a földre

A szelíd nap sugara,

Nem röhögne, hogyha tudná,

Elszállt földiek agya.


És valóban ősszel a Föld

Csak elalszik, nem hal meg;

Súlyos terhet cipel hátán,

S néha bele is remeg


Levetette szép ruháit,

Csendesen levetkezett;

Mezítelen forog tovább,

S szégyenlős lett szerfelett.


Aludjál hát, szép természet,

Csak aludjál reggelig,

S álmodj addíg, ameddig tudsz,

Amíg kincsed elverik.


Én ujjam hegyével halkan

Lantomat megpenditem,

Közben halkan, hogy ne hallják,

Megszakad érted szívem.


Kedvesem, te űlj le mellém,

Űlj itt addig szótlanúl,

Míg ember a természettel

együtt élni megtanul.


Ha megcsókolsz, ajkaimra

Ajkadat szép lassan tedd,

Legyen kedves Föld anyácska

a holnapod sokkal szebb.

benmar•  2020. november 26. 09:43

Csak úgy...

Egy szép, ködfátyolos, novemberi napon történt, úgy az ötvenedik életévem vége felé. Igaz, ami igaz, már jóval korábban, felnőtté válásom mezsgyéjén – az átváltozásom fundamentumait keresve –, a 2000-es évek legelején, létem értelmének kutatásába kezdtem; melyet a sok megválaszolatlan kérdésnek köszönhetően, a „brit tudósokkal” ellentétben a mai napig nem fejeztem be.

No, de nem elkanyarodva az ominózus eseménytől - amiért is „tollat ragadtam” -, éppen a szokásos, esti sétámat tettem barátaim, a körúti platánok ölelkezve őszbe hajló fái szőtte, rőt avarszőnyegen, amikor megpillantottam az utca túloldalán egy hozzám hasonló testalkatú árnyalakot. A félelmetesen fura az volt, hogy nem csupán a testalkata, hanem még a Parkinson-os csetlő-botló, néha csoszogó járása is megegyezett az enyémmel. Kicsit félve, ám kíváncsian közeledtünk egymáshoz, amíg úgy két lépés távolságra kerültem a semmiből előbukkanó, ismeretlen alakhoz.

Azaz, csupán naivan azt gondoltam, hogy nem ismerem, de láss csodát, minden porcikája (még a könnytől csillogó szeme kékje is) és gondolatai is megegyeztek az enyéimmel. Ugyanis az a mesebeli paradicsomból jövő és a pokolba tartó, a múltjában táplálékot kereső és lelő, emberi gyarlóságot és bűnöket is magáénak tudható fickó nem volt más, mint a letűnt ifjúságom, a lelkiismeretem és a betegségem súlya alatt tántorgó, a remény gyakran tovalengő, könnyen szakadó indáiba kapaszkodó, halandó, önnön valóm. Akkor, ott ismét szembe néztem önmagammal s a rideg, kijózanító, szürke valósággal….

Üdv! BenMar

http://benmar-parkinson.blogspot.com/2020/11/csak-ugy.html

benmar•  2019. február 27. 11:28

Angyalbőrben

Angyalbőrben: „Dobbantós kimarcsi”

„Hát ha tényleg kíváncsi vagy rá, először biztos azt szeretnéd tudni, hogy hol születtem, meg hogy milyen volt az én egész tetű gyerekkorom, meg hogy mik voltak a szüleim, mielőtt beszereztek engem, meg minden, szóval hogy egy ilyen Copperfield Dávid-féle marhaságot adjak le, de ehhez nincs kedvem. Először is unom ezt a témát, másodszor a szüleimet sorba megütné a gutman, ha nagyon mélyre találnék túrni a dologban. Az ilyesmire rém érzékiek, főleg az apám. Rendesek is, meg minden, nem mondom, de rém érzékiek. Ebből úgyse lesz itten életírás, vagy mit tudom én, csak azt akarom elmondani…,”

… hogy ez év augusztusában lesz éppen 30 éve, hogy bevonultam a Magyar Honvédség 26. Bottyán János Gépesített Lövészdandárjához Lentibe, ha pontos akarok lenni, Zajdára, hogy lehúzasson velem a Magyar Népköztársaság másfél szájbatekert esztendőt vagy mit tudom én. A történet, amelyet megosztanék veled, e regrutává válásom után egy évvel játszódott.

Egy verőfényes, nyárvégi ünnepnap reggelén, amolyan hosszú hétvégén, vagy ilyesmi, éppen augusztus 20-án, a közös dandár reggeliből visszafele jövet összefutottam a falumbeli Jani barátommal, aki hozzám hasonlóan „öreg rájaként” az utolsó hat hónapját töltötte Zajdán. Jani, akivel a civil életben átéltünk jónéhány felejthetetlen bulit, korábban már leszolgált 1 esztendőt egy másik alakulatnál, de a rossz térde miatt idő előtt leszerelték, aztán mégis úgy döntött a mélyen tisztelt, kedves állam bácsi vagy ilyesmi, hogy ne hogy má' jól érezze magát Jani, ezért visszarángatták a maradék hat hónapra is, amely restanciának, képzelheted, mennyire roppant mód ürült, meg minden.


Mit ad Isten, János honvédnak is ugyanazon pörgött az agya mint az én túlságosan is kipihent agysejtjeim. Mi volna, ha… Annak ellenére, hogy egyikünket sem engedték haza hétvégén eltávra, mégis együtt hánynánk tele a táncparkettet az ilyenkor szokásos,, 20- i gellénházi bálba, ha érted, mire gondolok. Csak volt egy icipici akadálya a tervezett dorbézolásunknak, mégpedig nem más, mint a laktanya őrtornyokkal megtűzdelt roppant kerítése.


Szóval megdumáltuk, nekünk a fonott drót és az éber őrök nem jelenthetnek különösebb akadályt. Egyszerűen, de részletesen elterveztük, hogy a délelőtti látogatás ideje alatt, a CSMO (Csapat Művelődési Otthon) melletti füves részen, ami nagyon közel volt a kerítéshez, a civilekkel elvegyülve, napozást színlelve dobbantunk.


A zseniális forgatókönyvünket követve, csak úgy laza gyakorló öltözetben, ki is feküdtünk a megbeszélt füves placcra, ha emlékezetem nem hagy cserben, olyan 11 óra tájban. A laktanya kerítése tőlünk sac-per-kb 2-3 méterre húzódott. Bennünket csupán egy hatalmasnak azért nem nevezhető, kerítés alatti rés választott el a hőn áhított szabadságtól. Elképzelheted, a rés éppen akkora volt, hogy egy ember hason csúszva át tudott rajta préselődni. A kerítés túloldalán sűrű erdő garantálta az odáig valahogy szerencsésen elvergődő delikvens „láthatatlanságát”, ha érted, mire gondolok. De az őrtorony közelsége miatt, az erdőig eljutni sem volt egyszerű. Nem is beszélve a kerítés alatti átjutás roppant veszélyeiről, és itt elsősorban ne a drót okozta sérülésre gondolj.


Sorsot húzva, Jani barátom volt az első. Egy óvatlan pillanatban, amikor az őr éppen ellenkező irányba nézett, Jani, izmos testalkatát meghazudtolva, hiszed vagy nem, a másodperc tört része alatt kettőt hempergett a kerítés irányába és sutty már kinn is találta magát. Odakinn szintén két gyors fordulat a fűben, és amire a toronyban nagyokat ásító őr tekintete ismét ránk tévedt, Jani már nagyban loholt a rengetegben, a telefonon előre leegyeztetett hely felé, ahol közös barátunk, Csabi már türelmetlenül várta, hogy hazafuvarozhassa a két katonaszökevényt.


Gondolhatod, hogy felgyorsult a szívverésem, amikor rám került a sor. A torkomban éreztem minden dobbanást Lehet, hogy most kiröhögsz, de szó szerint majdnem betojtam. Gondoltam, „jöjjön, aminek jönnie kell”. Két fordulat balra, aztán… - Állj, maga meg mit buzerál ott közel a kerítéshez? – hallottam az őrszem mennydörgő hangját és látni nem, de érezni éreztem AMD-el biztosított, szúrós tekintetét a hátamban. Gondolhatod, akkor ott egy másodpercre megállt bennem az ütőér, végig pörögtek szemeim előtt addigi, gyarló életem filmkockái és biztos voltam benne, hogyha nem lő le, minimum a fogdára kerülök.


No de hogy, hogy sem, a gépből ismét emberré váló őr megkegyelmezett; talán látásból ismerhettük egymást vagy ilyenek. Úgyhogy nem maradt más választásom vesztesként, mint a  meghátrálásos visszavonulás.


Talán mondanom sem kell, hogy hazáját hűen szolgáló öreg bakaként nem dobtam még sutba a kijutás csábító lehetőségét. Pörgött az agyam, mint a többmagos processzor, míg nem arra az elhatározásra jutottam, hogy dobbantok, vagyis kimegyek egyenesen a kapun kimarcsira, hamis aláírással ellátott, le nem adott katonakönyvemmel. A „kopasz” hadnagy főnököm T.B., aláírása éppen megfelelt a célra. Igaz a neve nem szerepelt az aláírásra jogosult tisztek névsorában,, de ez a cseppet sem mellékes tény, mint utóbb kiderült, hála istennek, egy cseppet sem számított.


Szóval, nyomban felmentem a parancsnoki épület második szintjén lévő „hadműveleti rajzolónak” hívott helyiségébe és miután beírtam a kimaradásom adatait, a „világító asztalon” lekopíroztam főnököm szignóját, meg ilyenek. Meg voltam elégedve az eredménnyel. Olyannyira jól sikerült a művem, hogy minden akadály nélkül kijutottam a főkapun.


Aztán az akkori, stoppolásra vonatkozó szigorú szabályokat maradéktalanul betartva, az erdei vasúti átjáróig gyalogoltam, majd egy jó szándékú embertársamnak, helyesebben az autójának köszönhetően, minden gond nélkül én is hazajutottam.


Az esti bál jól sikerült, és a visszaút is zökkenőmentesen lezajlott, eltekintve attól a nem megszokott eseménytől, hogy Jani barátom menet közben, az anyós ülésen ülve, legalább kétszer kidobta a rókát az autó lehúzott ablakán. amitől aztán én is önindítózásba kezdtem, ha érted mire gondolok. Még szerencse, hogy a mellettem lévő jobb oldali ablak fel volt húzva…


Aznap éjjel mindketten győzelem-ittasan hajtottuk fejünket a zöld párnánkra, ami alatt ott lapult a Playboy újság legfrissebb, ám kissé megviselt száma, meg minden. Szóval rövidre zárva a történetet, a foglakozás elértre a célját, ha érted mire gondolok.

(Első bekezdés: Részlet: J. D. Salinger: Zabhegyező)

benmar•  2019. január 15. 18:24

Verhovina

Verhovina 

Úgy 12-13 éves kissrác lehettem; akkoriban vágyaim netovábbja, egy Verhovina kismotor - Molnár néni és Molnár bácsi helyi „Vasboltjában” - várta nagy nyugalomban, hogy valaki haza vigye.

Abba a „Vasboltba” belépve, csak arra a korszakra és boltra jellemző illat csapta - mit csapta, szinte simogatta - meg a delikvens orrát. Azt a varázslatos "új" papír, fém, fa, műanyag, valamint ragasztó egyvelege alkotta illatorgiát soha nem tudom elfelejteni. (Hajdanán szinte minden egyes nagyobb üzlethez, kis bolthoz, sőt még a korabeli kocsmához és a könyvtárhoz is tartozott egy-egy jellegzetes, csak arra a helyre jellemző, különösen ragadós illat, amely alapján még vakon is simán megmondta a letűnt kor embere, hogy éppen melyik kereskedelmi egységben tartózkodik.)

A parányi kitérőt követően visszakanyarodnék főhősünkre, a Verhovinára. Kiskölyökként gyakran előfordult, hogy képzeletben álmaim csúcsával motoroztam: róttam a végtelen köröket a körúton. Volt úgy, a suliban az óra végét jelző csengő hangja hozott vissza a valóságba, a motorral nem rendelkező gyermekek népes táborába. Egyszerűen szólva plátói, kamasz szerelem fűzött a szovjet, egészen pontosan ukrán tűzparipához. Ha tehettem, az isis, nyári szünidőkben „diák munkával” szorgosan gyűjtögettem reá a jó magyar forintot. (Az akkori árára pontosan már nem emlékszem, de, ha minden igaz akkor, úgy két három havi átlagkeresetért már meg lehetett kapni)

Általános iskolásként a nyári szünet túlnyomó részét a nagyszüleimnél (többnyire anyai nagyanyáméknál) töltöttem. Azért (IS) szerettem ott, a kis fatornyos falucskában nyaralni, mert nagyapámnak a nagy motornak számító Danuvián kívül volt egy szintén rendszámos Simson Star-ja is. Utóbbival - és a mindenkori pilótával, papával - gyakran nyakunkba vettük a világot és irány a közeli Nagy-hegy vagy a kicsit távolabbi Makkosnak elnevezett szőlős hegy a maga miliőjével, a borosgazdák által kialakított borospincék – még gyerekként is lenyűgöző - utánozhatatlan hangulatával, testet--lelket gyógyító erdei levegőjével. Úgy érzem, valahol ezeknek az autentikus, jó értelemben vett perifériára szorult, kis zalai szőlős hegyeknek a révén kacsolódik össze telepatikusan és fizikálisan is az ember alkotta világ a természettel, a valóság az álmainkkal és múltunk a jelenünkkel. Hiszen a szorgos őseink kezei által felépített boros pincék egyszerre szívták be az anyatermészet tiszta, valamint az izzadság szagú, pihenésre vágyó falu levegőjét.

Némileg enyhítve végtelen motorozási vágyam - jogosítványom nem lévén és mivel kisgyerekként be sem rúghattam a mocit -, azt találtam ki, hogy feltolom a Simót a közeli, megközelítőleg 1 km-es emelkedőn, majd a nyergébe pattanva legurulok vele a hosszú lejtőn. Az érzés, még a századik alkalom után is - leszámítva a motor zümmögésének aligha elhanyagolható hiányát - leírhatatlan, szabadság illatú volt…. (Aztán persze később megengedte nagyapám a „berúgást is”.)

A bordó Verhovina meg csak várt, és egyre csak várt, míg nem egy szép őszi napon, szertefoszlatva álmaimat, „randa” zöld Romet vette át benzin szagú helyét. Így sajnos, mint annyi más az életemben, ez az álmom is megrekedt a vágyódás szintjén és először 25 éves koromban mondhattam magam – igaz, akkor is csupán nagyon rövid időre - segédmotorkerékpár tulajdonosnak, egy Mini Riga gazdájaként.

Az álmok viszont jó társként nem hagytak el (mint azt a közhely is tartja: az álmokat nem lehet elvenni az embertől, az emberi lelket képtelenség börtönbe zárni), sőt sokasodtak; csupán a tárgyuk változott/változik az életem során. Ha leltároznom kellene, akkor találnék köztük beteljesült, beteljesületlen és mára már sajnos beteljesülhetetlen álmot is…..

Ennyi! Innyi! Jóberúgnyi! Aszt hömbölögnyi!

Üdv! BenMar