Csak úgy...

Egy szép, ködfátyolos, novemberi napon történt, úgy az ötvenedik életévem vége felé. Igaz, ami igaz, már jóval korábban, felnőtté válásom mezsgyéjén – az átváltozásom fundamentumait keresve –, a 2000-es évek legelején, létem értelmének kutatásába kezdtem; melyet a sok megválaszolatlan kérdésnek köszönhetően, a „brit tudósokkal” ellentétben a mai napig nem fejeztem be.

No, de nem elkanyarodva az ominózus eseménytől - amiért is „tollat ragadtam” -, éppen a szokásos, esti sétámat tettem barátaim, a körúti platánok ölelkezve őszbe hajló fái szőtte, rőt avarszőnyegen, amikor megpillantottam az utca túloldalán egy hozzám hasonló testalkatú árnyalakot. A félelmetesen fura az volt, hogy nem csupán a testalkata, hanem még a Parkinson-os csetlő-botló, néha csoszogó járása is megegyezett az enyémmel. Kicsit félve, ám kíváncsian közeledtünk egymáshoz, amíg úgy két lépés távolságra kerültem a semmiből előbukkanó, ismeretlen alakhoz.

Azaz, csupán naivan azt gondoltam, hogy nem ismerem, de láss csodát, minden porcikája (még a könnytől csillogó szeme kékje is) és gondolatai is megegyeztek az enyéimmel. Ugyanis az a mesebeli paradicsomból jövő és a pokolba tartó, a múltjában táplálékot kereső és lelő, emberi gyarlóságot és bűnöket is magáénak tudható fickó nem volt más, mint a letűnt ifjúságom, a lelkiismeretem és a betegségem súlya alatt tántorgó, a remény gyakran tovalengő, könnyen szakadó indáiba kapaszkodó, halandó, önnön valóm. Akkor, ott ismét szembe néztem önmagammal s a rideg, kijózanító, szürke valósággal….

Üdv! BenMar

http://benmar-parkinson.blogspot.com/2020/11/csak-ugy.html