amatorpike blogja

amatorpike•  2022. december 24. 07:58

Egy fenyő élete

 

Történetem messze innen, a zajos városokon túl, egy vadregényes pagonyban kezdődött. Ott születtem, cseperedtem egy fenyőerdő közepén, sok örökzöld tűlevelű fa társaságában. Nagyon szép gyermekkorom volt, s ahogy tüleveleim sokasodtak, vastagodott a törzsem is. Mint minden fenyő, én is törekedtem a fény felé, így gyorsan nőttem növögettem, s közben gyűjtögettem a túléléshez szükséges tapasztalatokat. S hamarosan szép sudár arányos, fává cseperedtem. Minél magasabb lettem, annál messzebb elláttam és egyre jobban megismertem a világot, amibe beleszülettem.

 

Megtanultam, hogy valahol, talán a nagy hegy túloldalán élnek más fák is. Nekik nem tüskéik, hanem leveleik vannak, sőt némelyiknek még virága is. Télen lehullajtják leveleiket, de tavasszal újra pompázatos lombkoronát növesztenek. De persze azért ők is fák. Idővel megtapasztaltam, hogy rajtunk kívül vannak más életek is az erdőben. Madarak, színes kis pillangók, bogarak, némelyek repülnek, más csak lábakon jár, bár abból aztán jó sok van neki. No de az állatok. Ők aztán a fura figurák. Nincs köztük két egyforma. Kicsik, nagyok és szőrösek. Az egyik nagy kedvencem a mókus. Édes kis gombszemeivel, hosszú lompos farkával és fürgeségével elkápráztat. Ha tudnék mosolyogni, néha biztosan megtenném. No de a légkülönösebbek, mégiscsak az emberek, igaz őket ritkán látni errefelé.

 

Aztán ott vannak az évszakok, amik jöttek egymás után sorban. Először a tavasz. Hát az maga a csoda. Madarak csiviteltek, csicseregtek mindenfelé. Aztán melegszik az idő, jelezvén, hogy megérkezett a nyár. Na ezt az évszakot nem szerettem annyira. Mindig nagyon meleg van, de szerencsére ez nem tart soká. Majd napról napra egyre hűvösebb a levegő, ami már az ősz kezdetét jelezi. Azután megérkezik kedvenc évszakunk a tél. Ilyenkor a fenyőerdő lakói szinte fellélegeznek. Mígnem egy reggel arra ébredtünk, hogy puha fehér suba borított mindent. Szinte roskadoztunk a súlya alatt. Ezt a csodát hónak nevezik és ez már a tél megérkezését jelentette.

 

Aztán egy reggel óriási zűrzavarra ébredt az erdő népe. Mindenütt fűrészgépek, fejszék csattogása hallatszott. Szüleim és a többi fa elmesélte, hogy az embereknek van valamiféle ünnepük, amit ők úgy neveztek el, hogy a „szeretet ünnepe”. Ilyenkor minden ember fenyőfát vásáról, mindenféle csili-vilit, színes díszeket, égőket meg cukrokat aggatnak az ágaikra. És „Karácsonyfának” neveznek el bennünket. Majd mikor a melegtől elkezdenek lepotyogni a tüskéink, egyszerűen szemétre hajítanak bennünket. Szóval ilyenkor a favágók a legszebb, legsudárabb fákat kivágják. A szerencsésebbeket gyökerestől szedik ki a földből. Ők talán túlélhetik valahogyan ezt a fura „emberi” szeretetet.

 

Nos, mindeddig nagyon büszke voltam hibátlan sudár külsőmre. Ágaim tömöttek és tökéletesen arányosak voltak. De most elfogott a félelem. Mi lesz, ha ezt ők is észreveszik. És bizony, ebben a pillanatban nagyon szerettem volna kicsi, formátlan csenevész fenyő lenni. Miközben ezen gondolkodtam hírtelen éles fájdalmat éreztem a derekamban. Kivágtak. Engem is. Hírtelen darabokra hullottak fenyő-álmaim.

Ám több sorstársammal együtt én sem „karácsonyfa” lettem, hanem mindenféle fájdalmas megmunkálási eljáráson estünk keresztül és a végén egy nagyon takaros, tetszetős étkezőasztal és több szék készült belőlünk. Meg kell valljam őszintén, tetszettem magamnak.

Innentől kezdve teljesen megváltozott az életem. Egy nagyon szép kertes házba kerültem, sok ember vett körül. Először nagyon féltem. El sem tudtam képzelni, mi fog ott történni velem. Ám meglepő módon amikor megláttak volt nagy öröm, kacagás azonnal az asztal köré telepedtek. És ez így ment nap mint nap. Vigyáztak rám, tisztán tartottak. De legjobban azt szerettem, amikor együtt volt a család. Ilyenkor roskadásig megraktak mindenféle finomsággal. A gyerekek csiviteltek, a felnőttek nevetgéltek, kacagtak, mókáztak. Szóval nagyon jól éreztem magam közöttük.

 

Néha azért még eszembe jutottak a szüleim, a többi facsemete, akikkel együtt cseperedtem. Vajon mi lehet most velük? Ám ahogy teltek múltak a hetek, hónapok, egyre halványabbak lettek ezek az emlékek. De azután egy nap, hírtelen megváltozott köröttem minden. Sehogyan sem értettem mi ez a nagy sürgölődés, mintha valamiféle titok lenne a levegőben. A konyhában finom illatok terjengtek. Ettől valahogy olyan fura ünnepélyes hangulatom támadt nekem is. Nem értettem mi lehet ez, eddigi életemben ilyet, még soha nem éreztem. És megtudtam, hogy karácsony van. Hát mégiscsak részese lehettem magam is annak, hogy mit jelent az embereknek a „szeretet ünnepe”. Persze egészen más, mint ahogyan fenyőfejjel én azt elképzeltem. Valahogyan a haragom is lassan elpárolgott. S a lelkem mélyén beláttam, hogy fenyőfa nélkül ez az ünnep nem lehetne oly fenkőlt, ünnepélyes. És az én szívem is megtelt egy furcsa ismeretlen érzéssel, és együtt örültem új családommal. Facsemete életem már csak szép emlékként él tovább.

SzőkeHedvig©22.06.08.

amatorpike•  2015. május 27. 10:30

Legenda Szív(z)űr

Tél van. Még mindig. Üldögélek szerény és nagyon hideg albérleti szobámban. A csontomig hatoló hideg talán attól olyan hideg, hogy egyedül vagyok. Csak ülök. A kora reggeli ködös szürkületben bámulok ki az ablakon. S tán a fejemből is. A tegnap árnyai még épp csak elsuhantak fülem mellett. De lustán komótosan talán már érkezik a ma. Is. Az utca néptelen. Rajtam kívül mindenki alszik még. Hát miért ne. Hiszen szombat van, és nagyon korán.

A havas háztetőket látva megborzongok. Odamegyek, kicsit feltekerem a (alig)meleget adó gázkonvektorom. A szoba túl nagy, vagy a konvektor túl kicsi? Így hát arra a megállapításra jutottam, hogy ezzel a könnyed, laza mozdulattal most nyílván kihúztam pár garast a pénztárcámból. Mert melegebb nem igazán lett, viszont lelki szemeim előtt megjelent a gázórám, melyen oly sebesen robogtak tova a számok, mint egy ifjú pilóta alatt egy vörös Ferrari. Csoda.

No, de elég a kesergésből, ebből a rideg, negatív életszemléletből. Koncentrálj. Ne sajnáld már magad ennyire. Mondom magamban, magamnak. Koncentrálj. Gondolj, valami szívet melengető emlék/képre, az mindig bejön, jutott eszembe egy régen hallott reklámszöveg részlete.

Behunytam hát a szemem és vártam. Vártam. Az idő múlását nem igazán érzékeltem. Sajnálni sem sajnáltam igazán, hiszen abból aztán volt bőségesen. Néha túl sok is. Korábban, talán egy előző életemben, oly sokszor használtam ezt a kifejezést. „Nincs időm.” Nincs időm valamire, amit valójában talán nem is akartam igazán. Talán akkor sem akartam volna, ha „van” időm. Ma már tudom, milyen nyomasztó is tud lenni, ha hírtelen, túl sok lesz körülöttem az idő. Tétlen idő. Még szokni kell. Mostanra már megtanultam azt is, hogy az embernek mindenre van ideje, amit fontosnak érez. Fontosnak vél. Tetszik vagy sem, mindig mi döntünk. Ámbár szívesen takarózunk a sorssal, vagy éppen azzal a fránya idővel, ha valamiről utólag kiderül, hogy meg, vagy éppen nem kellett volna megtenni. De a végső szót mindig mi magunk mondjuk ki. Ezek a fránya döntések. De hát életünk minden pillanatában döntenünk kell. Valamiről. Valakiről. Sorsról. Már elkezdődik reggel. Keljek, ne keljek, de ha már fel kell kelnem. Akkor mikor keljek. De ha már felkeltem, mit vegyek fel. Milyen ruhát adjak a gyerekre. Esni fog. Vagy meleg lesz?????? ki tudja??????

Már megint elkalandoztam. És hirtelen betolakodott valamiféle gondolat a fejembe. Mivel nem hiszek a véletlenben, nyilván oka van annak, hogy most erre az útra tévedtem gondolatilag. Döntöttem. Ha már itt vagyok, végigjárom ezt az utat. Miért is ne. Ki tudja mivel találkozom útközben. Hátha éppen itt jön be valami pozitív. Gondolat?? Próbáltam felidézni valamiféle emlékképet. Valamit, amire „előző életemben” talán éppen nemet mondtam. Vajon most is nemet mondanék? Nahát ilyen ostobaságot. Ki hallott már ilyet. Dorgáltam meg magam. Fenn-han-gom… Ugyanis, észrevettem magamon, hogy mostanában kimondom hangosan a gondolataimat. A legviccesebb a dologban, hogy még válaszolok is. Nekem. De tényleg. Emiatt időnként fura érzéseim vannak. Mintha ketten lennénk. Én, meg az a másik, aki mindig vitatkozik velem. Na nem. Nem őrültem meg. Csak…

Mondok egy példát. Tegnap színházba készülődtem egy koncertre. Én ilyenkor felöltözöm. Olyan ünneplős formán. Ilyen alkalmakkor mindig arra gondolok, hogy az a zenész, színész, előadóművész, vagy akárki, ott és akkor, adni akar nekem valamit. Valami szépet, valami emberit. Maradandót. A kedvemért maszkot ölt, parókát rak a fejére a nyári nagy melegben is. Megérdemli hát, hogy én is megadjam neki a kellő tiszteletet. A legkevesebb az ünneplő. Szóval felöltöztem rendesen. Amúgy hedvigesen. Mert hát Hedvig az én tisztességes nevem. Aztán néztem, amint tükörképem visszanéz rám. Most vettem csak észre, hogy a hosszú tél alatt kissé kifakult az arcom. No meg az átvirrasztott, átgondolkodott éjszák nyomát is látom. Hm… Hát arról leginkább mégis csak a szemem alatti kis szürke karikák árulkodhatnak. Nos. Hát erről beszélek. Itt jön be az a másik, mert itt már bizony ketten vagyunk. Ő, meg én. Egyik énem azt mondja. Figyel, sose szégyelljed te csak ezt az arcot. Elég sok éve dolgozol már a sorssal, kéz a kézben, hogy ilyen fizimiskád legyen. Viseld hát büszkén. Mert jóllehet, tükörképünk egy röpke pillanat műve. Ám ebben a pillanatban benne van egész életünk. Márpedig az ilyen volt. No de még végig sem gondolhattam rendesen, mert jött az a másik „én”. Nyersen és kíméletlenül arcul csapott. Mint mindig. Figyelj. Csak nem akarsz így elmenni. Hogy nézel ki. Most sajnáltatni akarod magad, vagy mi? És hát bizony van úgy, hogy ő győz. Az a rosszindulatú gonosz kis törpe ott legbelül. Néha annyira valóságos a kép, hogy már azt sem tudom igazán, hogy melyik vagyok én, és melyik ő!?

Aztán próbáltam eme kis kitérő után visszaterelgetni gondolatfolyamomat. Nos… Eleinte még hallottam, amint egy-egy autó elsuhan ablakom alatt. Aztán egyszer csak csend lett. Elnémultak a kinti zajok. Ott ültem magamban, magammal. De ez a csend valahogy nem volt ijesztő, sem félelmetes, hanem az a szívet melengető kellemes lágy csend. Szinte betakart. Beborított a csend, mint könnyű, puha fátyol, már amennyire egy csend lehet valamilyen egyáltalán. De olyan volt ez a meghitt, békés csend, amiről azt szeretné az ember, hogy sose érjen véget. Mert mára megtanultam azt is, hogy a csendnek milyen sok (ál)arca van.

Közben éreztem, amint testemet észrevétlen, lágyan átöleli egy lágy fuvallat. És hirtelen, szinte a semmi közepén megjelent előttem „a” kép. Egy hintán ültem. Olyan volt az a hinta, amilyet már régi romantikus filmekben látni csak. Egy öreg tölgy ágára volt erősítve vastag kender kötéllel. Én ott ültem a hintán. Lágyan ringatóztam a kora tavaszi délutánban sütkérezve. Néztem, amint a szemben lévő hegycsúcs mögött lassan lebukik a nap. A hegycsúcs lábánál csörgedező patak hullámain visszatükröződő aranyló napsugarak látványa, olyan volt, mint egy giccses festmény. Már csak egy őzike látványa hiányzott ebből a negédes idillből. Hm….Valóság e kép, vagy csupán káprázat? Netalán egy régi, nyárutói nyaralás emlékének köszönhető ez a szívet-lelket melengető kép-érzés? A végeredmény szempontjából akár mindegy is lehet. De szép volt, rég volt, s talán igaz is volt. E kép.

szedvig

 

 

 

Az oldalon sütiket (cookie-kat) használunk egyes funkciók (úgy mint belépés vagy beállítások elmentése) biztosításához, valamint biztonsági okokból. Harmadik féltől származó sütiket használunk a megjelenő reklámok személyre szabása és statisztikai adatok gyűjtése érdekében. A sütikről részletes tájékoztató olvasható adatvédelmi tájékoztatónkban. A süti beállításokat lehetőség van személyre szabni ezen az oldalon vagy az "Elfogadom" gombra kattintva hozzájárulhatsz az összes süti használatához.Elfogadom