amatorpike blogja

amatorpike•  2015. május 27. 10:31

Vannak még csodák?

Egyszer volt. Hol volt? Tán a vadregényes fenyveseken túl? Esetleg még az üveghegyen is túl? De egyszer csak ott volt. Magam sem akartam elhinni. Mert hát nem igazán hiszek én a csodákban. A véletlenben meg aztán főleg hogy nem. No de itt valami csodaféle mégiscsak megesett. Velem is. Most kicsit vissza kell kanyarodnom időben valahová nagyon messze.

Mert hát az én mesém akkor kezdődött…amikor, egy kollegám reggeli kávézás közben elmesélte, egy régi szerencse napját. Ahogyan ő fogalmazott. Ő azóta hisz a csodákban. Nos. Sok évvel ezelőtt, egyik délután autóval hajtott hazafelé. Közben leste az út mellett elhaladó kilométer köveket. No meg persze figyelte az utat. Ám hírtelen meglátta, hogy ott az út szélén valamiféle színes papírdarabot ringatott a szél. Előbb persze tovább hajtott, mert lelki szemei előtt megjelent takaros kis felesége, aki éppen feltette a tűzhelyre a vacsorára szánt töltött káposztát. Mert amikor kedveskedni akart neki szerelmetes kis párja, mindig ezzel az étekkel várta haza, hisz tudta. Hát persze, hogyne tudta volna, hogy ez a kedvenc eledele.

Mert hát ünnepnap ez a mai. Ma, éppen ma egy esztendeje, hogy kimondták a boldogító igent, abban az ódon kis templomban. Igen igen. Ezért, hát bizony mindkettőjük számára nagy nap ez a mai. Nos hát haladjunk csak sorjában ezzel a kis történettel. Kalandunk hőse valami bizsergésfélét kezdett érezni. Ezért hát úgy döntött, kicsit mélyebbre hatol e látványképbe. Másrészt kicsit ismerősnek is tűnt az a táncoló kis cetli. Mivel elég néptelen volt az a kis bekötő útféle, amin kényelmes tempóban autózott, no meg sietnie sem kellett nagyon, így hát uzsgyi, már vissza is tolatott. Volt nagy öröm. De volt ám. Mert hát kíváncsiságának tárgya, ama ringatózó színes kis cetli, nem volt más, mint egy alig használt, igen értékes bankjegy. Még hogy nincsenek csodák. Íme. Bizony hogy vannak. Már ha igaz, ez a men-de-mon-da. Mert ugye hogyan lehet, hogy egyáltalán meglátta ama ringatózó kis cetlit. Na de ha tényleg meglátta, miként fordulhatott elő, hogy nem lebbentette tova, már korábban ezt a könnyű kis papír fecnit, egy száguldó autó-csoda. Hm. Lehetséges ez? Talán mindegy. Nos hát szerencsés hősünk elszáguldott az első virágboltba, és vásárolt imádott feleségének 365 szál gyönyörűséges vörös rózsacsodát. Már ha igaz ez a csoda. Én elhittem, mert jól esett a lelkemnek.

E történet igen nagy hatással volt a képzeletemre. Eldöntöttem hát, hogy e naptól kezdve, 365 napig úgy közlekedem az utcán, hogy nézem az úttestet, hátha e csoda megismétlődhet velem is. Miért is ne? Persze nem volt ám egyszerű betartani ezt az ígéretemet. Nem ám. No de mindegy, mert amit az ember megígér, főleg, ha magával köt alkut, azt biz illik betartani. Még akkor is, ha csak mi tudunk róla. Minden esetre én tartottam magam a fogadalmamhoz.

Elég nyomasztó érzés volt mit mondjak. Nap nap után, lehajtott fejjel, egyre csak róttam a néptelen utcákat. Hallottam, amint az ismerősök, akik mellett jártamban-keltemben elhaladtam, időnként összesúgtak mögöttem. Hát ennek meg mi baja. Egyre csak kérdezgették. De én csak róttam tovább az utam, és vártam a csodát. A napok egyre lassabban teltek. Mit teltek. Vánszorogtak. Azt hittem, hogy ennek már sosem lesz vége. Már az is megfordult a fejemben olykor, hogy én már nem is akarok megtalálni a csodámat ebben az életben, csak egyszer vége legyen ennek a fogadom-évnek.

Végre. Eljött az utolsó nap is. Jaj. De már az éjszaka is rosszul indult. Olyan égszakadás-földindulás féle vihar söpört végig a városon, hogy csak na. Azt gondoltam, hogy ha volt is ott valami találni való az út szélén, azt biztosan elsodorja reggelre a szélvihar. Mindegy. Már ez sem érdekelt, csak legyen már végre ennek az utolsó csodaváró holnapnak.

Reggel akkurátusan túlestem a szokásos reggeli tortúrán és elindultam, megtalálni a csodát. Az én magam kis csodáját. Nem terveztem el, hogy merre indulok. Rábíztam magam a véletlenre. Csak mentem. Egyszer csak, amikor már feladtam minden reményt, történt valami. Ott a házunk előtt, az öreg platán tövében. Igen ott. Mintha lenne valami? Megálltam egy pillanatra. Vártam. Vártam, hátha eltűnik az a valami. De nem tűnt el. Megtörtént hát velem is? Nekem is lesz saját csodám? Lassan, szépen ízlelgetve minden pillanatot odaballagtam. Láttam, hogy egy míves, cizellált picinyke réz ládika volt a fa alatt. Lehajoltam érte. Még nagyon sokáig álltam ott. Vártam, hátha elillan a csodám. Nagy sokára elindultunk kéz a kézben én és a csodám. Otthon szépen megtisztogattam hát ládikámat. Feltettem az ágyam fölötti kis polcra. Esténként lefekvés előtt néztük egymás ő meg én. Bólintottam felé. Ő szokása szerint némán nyugtázta e sok éve tartó meghitt barát-bólintást.

Ja, azt kérditek mi volt abban a cizellált kis rézdobozkában. Hát? Ezt nem igazán tudnám megmondani, hisz még nem nyitottam ki. Mert hát ettől marad örökre csoda a csoda. Nem? 

szedvig

amatorpike•  2015. május 27. 10:30

Legenda Szív(z)űr

Tél van. Még mindig. Üldögélek szerény és nagyon hideg albérleti szobámban. A csontomig hatoló hideg talán attól olyan hideg, hogy egyedül vagyok. Csak ülök. A kora reggeli ködös szürkületben bámulok ki az ablakon. S tán a fejemből is. A tegnap árnyai még épp csak elsuhantak fülem mellett. De lustán komótosan talán már érkezik a ma. Is. Az utca néptelen. Rajtam kívül mindenki alszik még. Hát miért ne. Hiszen szombat van, és nagyon korán.

A havas háztetőket látva megborzongok. Odamegyek, kicsit feltekerem a (alig)meleget adó gázkonvektorom. A szoba túl nagy, vagy a konvektor túl kicsi? Így hát arra a megállapításra jutottam, hogy ezzel a könnyed, laza mozdulattal most nyílván kihúztam pár garast a pénztárcámból. Mert melegebb nem igazán lett, viszont lelki szemeim előtt megjelent a gázórám, melyen oly sebesen robogtak tova a számok, mint egy ifjú pilóta alatt egy vörös Ferrari. Csoda.

No, de elég a kesergésből, ebből a rideg, negatív életszemléletből. Koncentrálj. Ne sajnáld már magad ennyire. Mondom magamban, magamnak. Koncentrálj. Gondolj, valami szívet melengető emlék/képre, az mindig bejön, jutott eszembe egy régen hallott reklámszöveg részlete.

Behunytam hát a szemem és vártam. Vártam. Az idő múlását nem igazán érzékeltem. Sajnálni sem sajnáltam igazán, hiszen abból aztán volt bőségesen. Néha túl sok is. Korábban, talán egy előző életemben, oly sokszor használtam ezt a kifejezést. „Nincs időm.” Nincs időm valamire, amit valójában talán nem is akartam igazán. Talán akkor sem akartam volna, ha „van” időm. Ma már tudom, milyen nyomasztó is tud lenni, ha hírtelen, túl sok lesz körülöttem az idő. Tétlen idő. Még szokni kell. Mostanra már megtanultam azt is, hogy az embernek mindenre van ideje, amit fontosnak érez. Fontosnak vél. Tetszik vagy sem, mindig mi döntünk. Ámbár szívesen takarózunk a sorssal, vagy éppen azzal a fránya idővel, ha valamiről utólag kiderül, hogy meg, vagy éppen nem kellett volna megtenni. De a végső szót mindig mi magunk mondjuk ki. Ezek a fránya döntések. De hát életünk minden pillanatában döntenünk kell. Valamiről. Valakiről. Sorsról. Már elkezdődik reggel. Keljek, ne keljek, de ha már fel kell kelnem. Akkor mikor keljek. De ha már felkeltem, mit vegyek fel. Milyen ruhát adjak a gyerekre. Esni fog. Vagy meleg lesz?????? ki tudja??????

Már megint elkalandoztam. És hirtelen betolakodott valamiféle gondolat a fejembe. Mivel nem hiszek a véletlenben, nyilván oka van annak, hogy most erre az útra tévedtem gondolatilag. Döntöttem. Ha már itt vagyok, végigjárom ezt az utat. Miért is ne. Ki tudja mivel találkozom útközben. Hátha éppen itt jön be valami pozitív. Gondolat?? Próbáltam felidézni valamiféle emlékképet. Valamit, amire „előző életemben” talán éppen nemet mondtam. Vajon most is nemet mondanék? Nahát ilyen ostobaságot. Ki hallott már ilyet. Dorgáltam meg magam. Fenn-han-gom… Ugyanis, észrevettem magamon, hogy mostanában kimondom hangosan a gondolataimat. A legviccesebb a dologban, hogy még válaszolok is. Nekem. De tényleg. Emiatt időnként fura érzéseim vannak. Mintha ketten lennénk. Én, meg az a másik, aki mindig vitatkozik velem. Na nem. Nem őrültem meg. Csak…

Mondok egy példát. Tegnap színházba készülődtem egy koncertre. Én ilyenkor felöltözöm. Olyan ünneplős formán. Ilyen alkalmakkor mindig arra gondolok, hogy az a zenész, színész, előadóművész, vagy akárki, ott és akkor, adni akar nekem valamit. Valami szépet, valami emberit. Maradandót. A kedvemért maszkot ölt, parókát rak a fejére a nyári nagy melegben is. Megérdemli hát, hogy én is megadjam neki a kellő tiszteletet. A legkevesebb az ünneplő. Szóval felöltöztem rendesen. Amúgy hedvigesen. Mert hát Hedvig az én tisztességes nevem. Aztán néztem, amint tükörképem visszanéz rám. Most vettem csak észre, hogy a hosszú tél alatt kissé kifakult az arcom. No meg az átvirrasztott, átgondolkodott éjszák nyomát is látom. Hm… Hát arról leginkább mégis csak a szemem alatti kis szürke karikák árulkodhatnak. Nos. Hát erről beszélek. Itt jön be az a másik, mert itt már bizony ketten vagyunk. Ő, meg én. Egyik énem azt mondja. Figyel, sose szégyelljed te csak ezt az arcot. Elég sok éve dolgozol már a sorssal, kéz a kézben, hogy ilyen fizimiskád legyen. Viseld hát büszkén. Mert jóllehet, tükörképünk egy röpke pillanat műve. Ám ebben a pillanatban benne van egész életünk. Márpedig az ilyen volt. No de még végig sem gondolhattam rendesen, mert jött az a másik „én”. Nyersen és kíméletlenül arcul csapott. Mint mindig. Figyelj. Csak nem akarsz így elmenni. Hogy nézel ki. Most sajnáltatni akarod magad, vagy mi? És hát bizony van úgy, hogy ő győz. Az a rosszindulatú gonosz kis törpe ott legbelül. Néha annyira valóságos a kép, hogy már azt sem tudom igazán, hogy melyik vagyok én, és melyik ő!?

Aztán próbáltam eme kis kitérő után visszaterelgetni gondolatfolyamomat. Nos… Eleinte még hallottam, amint egy-egy autó elsuhan ablakom alatt. Aztán egyszer csak csend lett. Elnémultak a kinti zajok. Ott ültem magamban, magammal. De ez a csend valahogy nem volt ijesztő, sem félelmetes, hanem az a szívet melengető kellemes lágy csend. Szinte betakart. Beborított a csend, mint könnyű, puha fátyol, már amennyire egy csend lehet valamilyen egyáltalán. De olyan volt ez a meghitt, békés csend, amiről azt szeretné az ember, hogy sose érjen véget. Mert mára megtanultam azt is, hogy a csendnek milyen sok (ál)arca van.

Közben éreztem, amint testemet észrevétlen, lágyan átöleli egy lágy fuvallat. És hirtelen, szinte a semmi közepén megjelent előttem „a” kép. Egy hintán ültem. Olyan volt az a hinta, amilyet már régi romantikus filmekben látni csak. Egy öreg tölgy ágára volt erősítve vastag kender kötéllel. Én ott ültem a hintán. Lágyan ringatóztam a kora tavaszi délutánban sütkérezve. Néztem, amint a szemben lévő hegycsúcs mögött lassan lebukik a nap. A hegycsúcs lábánál csörgedező patak hullámain visszatükröződő aranyló napsugarak látványa, olyan volt, mint egy giccses festmény. Már csak egy őzike látványa hiányzott ebből a negédes idillből. Hm….Valóság e kép, vagy csupán káprázat? Netalán egy régi, nyárutói nyaralás emlékének köszönhető ez a szívet-lelket melengető kép-érzés? A végeredmény szempontjából akár mindegy is lehet. De szép volt, rég volt, s talán igaz is volt. E kép.

szedvig

 

 

 

Az oldalon sütiket (cookie-kat) használunk egyes funkciók (úgy mint belépés vagy beállítások elmentése) biztosításához, valamint biztonsági okokból. Harmadik féltől származó sütiket használunk a megjelenő reklámok személyre szabása és statisztikai adatok gyűjtése érdekében. A sütikről részletes tájékoztató olvasható adatvédelmi tájékoztatónkban. A süti beállításokat lehetőség van személyre szabni ezen az oldalon vagy az "Elfogadom" gombra kattintva hozzájárulhatsz az összes süti használatához.Elfogadom