amatorpike blogja

Hivatalos voltam egy találkozóra a hétvégén. Nem nevezném osztálytalálkozónak, inkább amolyan könnyed baráti, hétvégi bulizós, „kalandtúra”. Amúgy komótosan, hatvanasformán. Régen találkoztam már barátaimmal, mert az utóbbi években életminőségünket enyhén szólva kissé eltérően formálta a sors. Az utóbbi években önérzetből, netán irigységből, vagy ki tudja miért, de több ilyen jellegű meghívást is elhárítottam, elodázva ezzel a találkozást. Szembesülést a ténnyel, hogy sikeresebben alakult az ő életük az enyémmel szemben. Miközben ők megcsodálhatták a piramis tökéletességét, közelről érzékelhették Mona Lisa megfejthetetlen mosolyának hatását a Louvr-ban, sőt meghódíthatták a kenguruk őshazáját, ésatöbbi ésatöbbi. Míg jómagam próbáltam talpon maradni, eme (zür)zavaros világban, és hétvégi kiskeretemben harcoltam a szívós tarackokkal és a kártevőkkel szemben. Amit egyébként nagyon élvezek, és nem adnám oda semmiért. Számomra ez kikapcsolódás, mozgás és léleksimogató is egyben.

Azonban már nem tudtam milyen mentséget – olykor apró füllentések – találjak ki, ezért elfogadtam a meghívást. No meg ideje végre szembesülni végre a ténnyel, hogy az élet már csak ilyen. Persze, ezek az előzmények rendesen megalapozták számomra az alaphangulatot. Nem csoda hát, hogy készülődés közben mindenféle gondolat kavargott fejemben. Különböző elképzelt párbeszédekre próbáltam lélekben felkészülni. Így hát vártam is a találkozást, meg nem is. De hát szeretem a kihívásokat, no meg a kíváncsiság is munkálkodott bennem rendesen. Próbáltam hát a legelőnyösebb külsőt kihozni magamból. Igazából nem is kellett nagy erőfeszítéseket tennem ennek érdekében, hiszen a természet közelsége, no meg az egészséges életmódom, rendszeres mozgás és egyebek, azért jótékonyan hatottak külsőmre.

Azért kis nosztalgiával gondoltam vissza barátságunk elejére, amikor alig húsz évesen még a legyet is röptében … kaptuk el. Akkor még nem kellett a Bahamákra utazni egy kis izgalomért, vagy némi örömszerzés céljából. Elég volt bepattanni ütött kopott Trabantomba, és irány a Körös torok. Ez volt akkor a mi Bahamánk. Egy kis zötyögés és a romantika hopp már ott is volt. Ennyi év távlatából visszagondolva, milyen kevés is kellett akkor az örömhöz? Az együttléteknek még volt súlya, varázsa. Akkor még alig vártuk a következő találkozást, ahol aztán mondtunk egymásnak életmegváltó okosságokat is. No meg voltak hajnalig tartó parázs vitáink is, de a találkozást nem mondta le senki anyagi okokra hivatkozva. Igaz, valahogy akkor még mindenkinek egyformán kevés volt belőle. Valószínű, hogy ez már akkor sem volt így. Csak én nem vettem észre a jeleket.

Pályakezdő szülőkként még saját gyermekeinket próbáltuk helyes mederbe terelni-tartani. Megtanítani őket az élet nagy dolgaira és persze mindeközben nagyon okosnak látszani és maradni. Természetesen a negatív tapasztalatokból okulva, ugyanezt az okos felnőttesdit próbáljuk most unokáinknak eljátszani. Remélve, náluk talán beválik ez a taktika.

Persze az első találkozásunk óta eltelt sok 10 év és kormányváltások nem múltak el nyomtalanul. Sem külsőleg, sem belsőleg, hisz ezek kéz a kézben árnyékként követnek bennünket életünk végéig, mert egyik következménye a másiknak. Van közöttünk olyan, mint jómagam, aki maradék méltóságát megőrizve, megpróbál talpon maradni. Persze mindezt vidáman, mosolygósan, pozitív hozzáállással, mert ez hozzáférhető bárki számára. Ezek a politikamentes baráti hétvégék akkoriban még arról szóltak, hogy Tom Jones Sexbom számától felpörögve végkimerülésig roptuk a táncot. Igaz kevés szó esett közöttünk, de nem is volt rá szükség. Egyszerűen csak örömködtünk egymásért és magunkért.

Most így a buli vége felé vegyes érzések kavarogtak bennem. Párszor próbáltam felvenni a beszélgetés fonalát, megvitatni az élet nagy dolgait is, amúgy intellektuálisan. Kétségtelen, hogy a pénz jelenléte, nálam annak hiánya, nem múlt el nyomtalanul. De most inkább valamiféle hiányt, ürességet érzek ott legbelül. S tudom, hogy ez már nem csak az anyagiakról szól. Oly messzinek, oly valószerűtlennek tűnik, hogy valaha közel álltunk egymáshoz. Mily kíméletlen is tud lenni az idő. Éppen ezen gondolatok kavarogtak a fejemben, amikor egyik barátnőm megjegyzése visszarángatott a valóságba.

„A pénz nem boldogít”, mondá, milliós fogsor-mosollyal a szájában. Hm…. A lehangoló a dologban az, hogy a mai politikai elit is ezt igyekszik belénk sulykolni onnan fentről. Légy pozitív, higgy magadban, csak akarni kell és a lábad előtt hever a világ. Blablablabla. Azt gondolom, hogy ekkora gondolat-szakadékot már ész érvekkel nem igazán lehet, s talán nem is szükséges átugrani. Mégis. Milyen érdekes, hogy valahol a lelkem mélyén tudom, érzem, mindezek ellenére, mégsem szeretnék a helyükben lenni. Ott vagyok, ahol vagyok, ahol lenni akarok.

Szőke Hedvig 2017.10.12.