Egy fenyő élete

amatorpike•  2022. augusztus 5. 09:32  •  olvasva: 17

 

 

Történetem messze innen, túl a nagy hegyen is, egy vadregényes pagonyban kezdődött. Ott születtem, cseperedtem egy fenyőerdő közepén, sok más tűlevelű fa társaságában. Úgy hiszem, nagyon szép gyermekkorom volt, s ahogy tüskéim sokasodtak, vastagodott a törzsem is. Mint minden fa, én is törekedtem a fény felé, így gyorsan nőttem, növögettem, s hamarosan szép sudár arányos, fává nőttem ki magam. Minél magasabb lettem, annál messzebb elláttam és egyre jobban megismertem a világot, amibe beleszülettem.

 

Megtanultam, hogy valahol, talán a nagy hegy túloldalán élnek más fák is. Nekik nem tüskéik, hanem leveleik vannak, sőt némelyiknek még virágja is van. Olyan is akad, akik télen lehullajtják leveleiket, de tavasszal újra pompázatos leveleket növesztenek. De persze azért ők is fák. Mondják. Idővel megtapasztaltam, hogy rajtunk kívül vannak más életek is. Van, aki repülni is tud és csodásan énekel, sőt képes a lábain járni. Ők a madaraknak. És ott vannak azok a csodás színes kis pillangók. Vannak bogarak, némelyik repül, más csak lábakon jár, bár abból jó sok van neki. No de az állatok. Na ők aztán a fura figurák. Nincs köztük két egyforma. Kicsik, nagyok és szőrösek. Némelyeknek hosszú ormányuk és hatalmas füleik vannak. Másoknak olyan hosszan hosszú a nyakuk, hogy a fák tetejéig is felér.

No de a légkülönösebbek, mégiscsak az emberek, de őket is ritkán látni errefelé. Képzelhetitek, egyik ámulatból a másikba estem. Micsoda pazar izgalmas világ.

 

Aztán ott vannak az évszakok, mik jöttek egymás után sorban. Először a tavasz. Hát az maga a csoda. Madarak csiviteltek, csicseregtek mindenfelé. Virágok illatától bódult az egész erdő. Aztán egyre melegebb lett, és jelezte, hogy megérkezett a nyár. Na ezt az évszakot nem szerettem annyira. Mindig nagyon meleg volt, de szerencsére ez nem tartott soká. Majd napról napra egyre hűvösebb lett. Igen. Ez már az ősz kezdetét jelezte, s én kezdtem egyre jobban érezni magam. Majd egy reggel arra ébredtem, hogy puha fehér suba borított mindent. Szinte roskadoztunk a súlya alatt. Ezt a csodát hónak nevezik és ez már a téli évszakot jelenti. Remekül éreztem magam a bőrömben. Mondanom sem kell, ez lett a kedvenc évszakom.

 

Mígnem egy reggel óriási zűrzavarra ébredt az erdő népe. Mindenütt fűrészgépek, fejszék csattogása hallatszott. Szüleim és a többi fa elmesélte, hogy az embereknek van valamiféle ünnepük, amit ők úgy neveztek el, hogy a „szeretet ünnepe”. Ilyenkor minden ember fenyőfát vásáról, mindenféle csili-vilit, színes díszeket, égőket meg cukrokat aggatnak az ágaikra. És ők „Karácsonyfának” neveznek el bennünket. Majd a melegtől elkezdenek lepotyogni a tüskék, egyszerűen szemétre hajiták őket. Hát az embereknél ilyen a szeretet. Szóval ilyenkor favágók a legszebb, legkövérebb, legsudárabb fákat egyszerűen kivágják. A szerencsésebbeket gyökerestől szedik ki a földből. Ők talán túlélhetik valahogyan ezt a fura „emberi” szeretetet. Nos, mindeddig nagyon büszke voltam hibátlan külsőmre. Ágaim tömöttek és tökéletesen arányosak voltak. De most elfogott a félelem. Mi lesz, ha ezt ők is észreveszik. És bizony, ebben a pillanatban nagyon szerettem volna kicsi, formátlan és csenevész fenyő lenni. Miközben ezen gondolkodtam hírtelen éles fájdalmat éreztem a derekamban. Kivágtak. Engem is. Hírtelen darabokra hullottak fenyő-álmaim.

Ám én nem „karácsonyfa” lettem, hanem mindenféle fájdalmas megmunkálási eljáráson estem át. S a végén egy nagyon takaros, tetszetős étkezőasztal és kényelmes székek készültek belőlem. Meg kell valljam őszintén, tetszettem magamnak.

Innentől kezdve teljesen megváltozott az életem. Egy nagyon szép kertes házba kerültem, sok ember vett körül. Először nagyon féltem. El sem tudtam képzelni, mi fog ott történni velem. Ám meglepő módon amikor megláttak volt nagy öröm, kacagás azonnal az asztal köré telepedtek. És ez így ment nap mint nap. Vigyáztak rám, tisztán tartottak. De legjobban azt szerettem, amikor együtt volt a család. Ilyenkor roskadásig megraktak mindenféle finomsággal. A gyerekek csiviteltek, a felnőttek nevetgéltek, kacagtak, mókáztak. Szóval nagyon jól éreztem magam közöttük.

 

Néha azért még eszembe jutottak a szüleim, a többi facsemete, akikkel együtt cseperedtem. Vajon mi lehet most velük? Ám ahogy teltek múltak a hetek, hónapok, egyre halványabbak lettek ezek az emlékek. De hírtelen megváltozott köröttem minden. Sehogyan sem értettem mi ez a nagy sürgölődés, mintha valamiféle titok lenne a levegőben. A konyhában finom illatok terjengenek. Ettől valahogy olyan fura ünnepélyes hangulatom lett nekem is. Nem értettem mi lehet ez, eddigi életemben ilyet, még soha nem éreztem. És megtudtam, hogy karácsony van. Hát mégiscsak részese lehettem magam is annak, hogy mit jelent az embereknek a „szeretet ünnepe”. Persze egészen más, mint ahogyan fenyőfejjel én azt elképzeltem. Igaz, azért még haragudtam rájuk kicsikét, de a lelkem mélyén beláttam, hogy fenyőfa nélkül ez az ünnep nem lehetne oly fenkőlt, ünnepélyes. És valahogy az én szívem is megtelt szeretettel, s facsemete életem már csak szép emlékként él tovább.

SzőkeHedvig©22.06.08.

Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!

Az oldalon sütiket (cookie-kat) használunk egyes funkciók (úgy mint belépés vagy beállítások elmentése) biztosításához, valamint biztonsági okokból. Harmadik féltől származó sütiket használunk a megjelenő reklámok személyre szabása és statisztikai adatok gyűjtése érdekében. A sütikről részletes tájékoztató olvasható adatvédelmi tájékoztatónkban. A süti beállításokat lehetőség van személyre szabni ezen az oldalon vagy az "Elfogadom" gombra kattintva hozzájárulhatsz az összes süti használatához.Elfogadom