Egy fenyő élete

amatorpike•  2022. december 24. 07:58  •  olvasva: 29

 

Történetem messze innen, a zajos városokon túl, egy vadregényes pagonyban kezdődött. Ott születtem, cseperedtem egy fenyőerdő közepén, sok örökzöld tűlevelű fa társaságában. Nagyon szép gyermekkorom volt, s ahogy tüleveleim sokasodtak, vastagodott a törzsem is. Mint minden fenyő, én is törekedtem a fény felé, így gyorsan nőttem növögettem, s közben gyűjtögettem a túléléshez szükséges tapasztalatokat. S hamarosan szép sudár arányos, fává cseperedtem. Minél magasabb lettem, annál messzebb elláttam és egyre jobban megismertem a világot, amibe beleszülettem.

 

Megtanultam, hogy valahol, talán a nagy hegy túloldalán élnek más fák is. Nekik nem tüskéik, hanem leveleik vannak, sőt némelyiknek még virága is. Télen lehullajtják leveleiket, de tavasszal újra pompázatos lombkoronát növesztenek. De persze azért ők is fák. Idővel megtapasztaltam, hogy rajtunk kívül vannak más életek is az erdőben. Madarak, színes kis pillangók, bogarak, némelyek repülnek, más csak lábakon jár, bár abból aztán jó sok van neki. No de az állatok. Ők aztán a fura figurák. Nincs köztük két egyforma. Kicsik, nagyok és szőrösek. Az egyik nagy kedvencem a mókus. Édes kis gombszemeivel, hosszú lompos farkával és fürgeségével elkápráztat. Ha tudnék mosolyogni, néha biztosan megtenném. No de a légkülönösebbek, mégiscsak az emberek, igaz őket ritkán látni errefelé.

 

Aztán ott vannak az évszakok, amik jöttek egymás után sorban. Először a tavasz. Hát az maga a csoda. Madarak csiviteltek, csicseregtek mindenfelé. Aztán melegszik az idő, jelezvén, hogy megérkezett a nyár. Na ezt az évszakot nem szerettem annyira. Mindig nagyon meleg van, de szerencsére ez nem tart soká. Majd napról napra egyre hűvösebb a levegő, ami már az ősz kezdetét jelezi. Azután megérkezik kedvenc évszakunk a tél. Ilyenkor a fenyőerdő lakói szinte fellélegeznek. Mígnem egy reggel arra ébredtünk, hogy puha fehér suba borított mindent. Szinte roskadoztunk a súlya alatt. Ezt a csodát hónak nevezik és ez már a tél megérkezését jelentette.

 

Aztán egy reggel óriási zűrzavarra ébredt az erdő népe. Mindenütt fűrészgépek, fejszék csattogása hallatszott. Szüleim és a többi fa elmesélte, hogy az embereknek van valamiféle ünnepük, amit ők úgy neveztek el, hogy a „szeretet ünnepe”. Ilyenkor minden ember fenyőfát vásáról, mindenféle csili-vilit, színes díszeket, égőket meg cukrokat aggatnak az ágaikra. És „Karácsonyfának” neveznek el bennünket. Majd mikor a melegtől elkezdenek lepotyogni a tüskéink, egyszerűen szemétre hajítanak bennünket. Szóval ilyenkor a favágók a legszebb, legsudárabb fákat kivágják. A szerencsésebbeket gyökerestől szedik ki a földből. Ők talán túlélhetik valahogyan ezt a fura „emberi” szeretetet.

 

Nos, mindeddig nagyon büszke voltam hibátlan sudár külsőmre. Ágaim tömöttek és tökéletesen arányosak voltak. De most elfogott a félelem. Mi lesz, ha ezt ők is észreveszik. És bizony, ebben a pillanatban nagyon szerettem volna kicsi, formátlan csenevész fenyő lenni. Miközben ezen gondolkodtam hírtelen éles fájdalmat éreztem a derekamban. Kivágtak. Engem is. Hírtelen darabokra hullottak fenyő-álmaim.

Ám több sorstársammal együtt én sem „karácsonyfa” lettem, hanem mindenféle fájdalmas megmunkálási eljáráson estünk keresztül és a végén egy nagyon takaros, tetszetős étkezőasztal és több szék készült belőlünk. Meg kell valljam őszintén, tetszettem magamnak.

Innentől kezdve teljesen megváltozott az életem. Egy nagyon szép kertes házba kerültem, sok ember vett körül. Először nagyon féltem. El sem tudtam képzelni, mi fog ott történni velem. Ám meglepő módon amikor megláttak volt nagy öröm, kacagás azonnal az asztal köré telepedtek. És ez így ment nap mint nap. Vigyáztak rám, tisztán tartottak. De legjobban azt szerettem, amikor együtt volt a család. Ilyenkor roskadásig megraktak mindenféle finomsággal. A gyerekek csiviteltek, a felnőttek nevetgéltek, kacagtak, mókáztak. Szóval nagyon jól éreztem magam közöttük.

 

Néha azért még eszembe jutottak a szüleim, a többi facsemete, akikkel együtt cseperedtem. Vajon mi lehet most velük? Ám ahogy teltek múltak a hetek, hónapok, egyre halványabbak lettek ezek az emlékek. De azután egy nap, hírtelen megváltozott köröttem minden. Sehogyan sem értettem mi ez a nagy sürgölődés, mintha valamiféle titok lenne a levegőben. A konyhában finom illatok terjengtek. Ettől valahogy olyan fura ünnepélyes hangulatom támadt nekem is. Nem értettem mi lehet ez, eddigi életemben ilyet, még soha nem éreztem. És megtudtam, hogy karácsony van. Hát mégiscsak részese lehettem magam is annak, hogy mit jelent az embereknek a „szeretet ünnepe”. Persze egészen más, mint ahogyan fenyőfejjel én azt elképzeltem. Valahogyan a haragom is lassan elpárolgott. S a lelkem mélyén beláttam, hogy fenyőfa nélkül ez az ünnep nem lehetne oly fenkőlt, ünnepélyes. És az én szívem is megtelt egy furcsa ismeretlen érzéssel, és együtt örültem új családommal. Facsemete életem már csak szép emlékként él tovább.

SzőkeHedvig©22.06.08.

Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!