Pogány keresztény ünnepek

- Egy tisztátalan, pogány, gagyi rítus margójára -

*******

Lábjegyzet:

*Lunczner Gyula (iszlám vallású magyar szerző, Poet.hu) Új év, új remények c. verse is motiválta ennek megírását. *bula: nő (argó). *vérrel-

Megváltó: "vér kiontása nélkül nincs bűnbocsánat" Zsidók 9:22, 3Mózes 17:11. *Iblisz: az Ördög/Sátán neve az iszlámban

(publikálva: 2020. december 31. Poet)  

Karácsonyi futballmeccs

az 1. világháború poklában

Zajlott az első világháború, de senki sem akart lőni: 1914 karácsonyán, a senki földjén az egymással szemben álló katonák kimásztak a lövészárkokból, és együtt ünnepeltek. A korabeli újságcikkek és visszaemlékezések arról is írtak, hogy 105 évvel ezelőtt futballmérkőzést is rendeztek az felek, amely 3-2-es német sikerrel ért véget.

Miközben a hold halványan világított az égen, december 24-én kora este Frederick W. Heath brit közlegény szomorúbb volt, mint bármely más nap. Csak a nedves csizmák nyikorgását hallhatta, időnként suttogva parancsot kapott, a keze megfáradt a hidegtől.

Az árok falának támaszkodott, és miközben tőle mintegy kétszáz méterre a német katonák ugyanezt tették a sírhalmokra hasonlító földkupacok mögött kuporogva, az otthonára gondolt, a karácsonyi fényekre, amelyek megvilágították a meleg szobát. A gondolataiban hallotta a karácsonyi énekeket, és azon tűnődött, miért van ott, a frontvonalban.

„Még mindig néztem magam elé és álmodoztam, amikor fényt láttam felvillanni. A napszak ezen óráiban nagyon ritka volt ez, most mégis azt láttam, hogy a német oldalon egyre több fény gyullad ki. Aztán közelről hallottam egy hangot.

Feszülten figyeltem, amikor egy háborúban szokatlan üdvözlet ütötte meg a füleinket: »Angol katona, angol katona, kellemes karácsonyt, boldog karácsonyt!«

– írta Frederick W. Heath, akinek levelét 1915. január 9-én közölte a The North Mail újság.

„Ezt követően a harsány hangok folytatták: »Gyere ki, angol katona; gyere ki hozzánk!« Óvatosak voltunk, és nem válaszoltunk, a tisztek árulástól félve elrendelték, hogy csendben kell maradnunk. De az árkunkban innen-onnan hallottuk az embereket, akik válaszoltak az ellenség karácsonyi üdvözletére. Hiszen hogyan tudtunk volna ellenállni annak, hogy boldog karácsonyt kívánjunk egymásnak, annak ellenére, hogy közvetlenül utána egymás torkának ugrunk. Tehát folytattuk a beszélgetést a németekkel, miközben kezünk készen állt arra, hogy ha kell, használjuk a puskáinkat.”

Vér és béke, ellenség és testvériség – a háború legcsodálatosabb paradoxona.

Heath leírása szerint a fegyverszünet másnap is tartott, ahogy hajnalodott, a felek a lövészárkok között félúton találkoztak. „A karácsony a legkeserűbb ellenséget baráttá tette.”

Futballoztak – vagy mégsem?

A korabeli híradások pontosságát nehéz ellenőrizni, de a közös karácsonyi éneklés és barátkozás mellett elterjedt a hír, hogy a felek még futballmérkőzést is játszottak egymással. Vajon valóban ez történt?

Vilmos herceg az 1914-es karácsonyi fegyverszünet tiszteletére emelt emlékmű avatásán Staffordshire-ben (Fotó: ANDREW YATES / POOL / AFP)

A christmastruce.co.uk oldal megpróbált összeszedni néhány korabeli újságcikket, alátámasztandó a sport mindent legyőző erejét.

„Nagyon érdekes levelet küldött egy boltoni postai alkalmazott, J.A. Farrell, amelyben azt írta, délután egy labdarúgó-mérkőzés zajlott a lövészárkok között, az ellenség szeme láttára” – írta a Bolton Chronicle 1915. január 2-án. De az nem derült ki Farrell leveléből, hogy ebben csak a szövetséges katonák, vagy esetleg a németek is részt vettek.

Akadtak olyan források, amelyek arról számoltak be, hogy a felek szerettek volna játszani, de ez meghiúsult a labda hiánya, vagy a felettesek tiltása miatt.

A Rugby Advertiser 1915. január 16-i száma egy bizonyos Walter Cooke leveléből idézett, aki köszönőlevelében (amelyben a szilvapudingért és a sok jó karácsonyi dolgok miatt hálálkodott) azt írta:

Futballozni akartak, de ez végül meghiúsult. A felek azonban megtartották a szavukat, és karácsony első és második napján is fegyverszünetet hirdettek.

A 3-2-es eredmény a legvalószínűbb

A The Times január elsejei száma egy őrnagyot idézett, aki szerint egy brit ezred megmérkőzött egy német ezreddel, és 3-2-es vereséget szenvedett.

Kérdés, hogy a tiszt szemtanúja volt a történteknek vagy hallomás útján adta tovább az esetet. Malcolm Brown és Shirley Seaton 1984-ben írt könyve (Christmas Truce: The Western Front December 1914) arról számolt be, hogy német forrásokban is felbukkant egy hasonló eset, egy karácsonyi futballmérkőzés 3-2-es eredménnyel. A két mérkőzés azonban nem lehetett ugyanaz, az érintett egységeket nemcsak földrajzi távolság, de a franciaországi Lys folyó is elválasztotta egymástól.

Chris Baker, a The Truce: The Day the War Stopped (Fegyverszünet: a nap, amikor megállt a háború) című könyv szerzője bár szkeptikus, de arra a következtetésre jutott, hogy a kevés bizonyíték ellenére szervezett mérkőzés valószínűbb helye inkább a belga Mesen falu közelében volt:

Fagyott talajon, játékvezető nélkül

Ennek ellentmond, hogy a Smithsonian Intézet magazinjában megjelent írás szerint a 134. szász gyalogsági ezred is részt vett egy ilyen futballmérkőzésen.

„A köd lassan felszállt, és azt láttam, ahogy a német és a skót katonák kijöttek az árokból. Megragadtam a távcsövet, és néztem a hihetetlen látványt, ahogyan katonáink cigarettát, spenótot és csokoládét cseréltek az ellenséggel. Később egy skót katona jelent meg egy labdával, és néhány perccel később valódi labdarúgó-mérkőzés kezdődött. A skótok furcsa sapkáikkal jelölték ki a kapujukat, mi ugyanezt tettük a miénkkel is. Nem volt könnyű játszani a fagyott talajon, de szigorúan betartva a szabályokat folytattuk, annak ellenére, hogy csak egy óránk volt, és nem volt játékvezetőnk” – mesélte egy hatvanas években adott interjúban Johannes Niemann hadnagy.

A kiemelt fotón a karácsonyi fegyverszünetre és a labdarúgó-mérkőzésre emlékezve a liverpooli Szent Lukács-templomnál emelt szobor látható. Andrew Edwards alkotásán egy brit és egy német katona üdvözli egymást (AFP / PAUL ELLIS)

Barátkozás, béke és foci a lövészárkok közt

A mai ünnepnapon a nemzetközi labdarúgás történetének alighanem legcsodálatosabb mérkőzéséről emlékezünk meg: a találkozóról, amelyet 1914 karácsonyán, a világháború vérzivatara közepette vívtak egymással brit és német katonák – a lövészárkok között, a „senki földjén". (Csillag Péter kollégánk múltidéző írása két éve jelent meg az NS-ben.)

Mondják, a labdarúgás csodákra képes. S akiknek mondják, ilyenkor sok esetben elfojtanak egy ásítást – igen, igen, szép gondolat, hallottuk már néhányszor...

Persze igazuk is van, ne becsüljük túl a sportág szerepét! Végtére ez csupán játék, amelynek jelentősége eltörpül az emberiség néhány fontosabb „elfoglaltsága" mellett: hogy kerülne például futball-labda a háborúba?

Valóban, hogy került az első világháború idején a nyugati fronton a lövészárokba az a labda, amellyel lejátszották a futballtörténet legnagyszerűbb mérkőzését? Mert ahhoz aligha fér kétség, hogy a sport eredeti üzenetét, a játék nemességét egyetlen találkozó sem fejezte ki olyan nyilvánvalóan, mint az, amelyet 1914 karácsonyán a „senki földjén" vívtak egymással a szemben álló brit és német katonák.

Az eseménnyel kapcsolatban számos ellentmondó és eddig nem tisztázott adat került nyilvánosságra, a legfontosabbakat azonban a rendelkezésünkre álló kevés forrásból is kiszűrhetjük. A világháború első évében a több hónapja tartó vérengzésbe belefáradó, elcsigázott katonák a megmerevedett nyugati frontvonal mentén több helyen nem hivatalos fegyverszünetet kötöttek egymással, amely a legtöbb esetben csak egy-két napig tartott, néhány ponton azonban hetekre békét teremtett.

A fennmaradó levelezésekből nem egyértelmű, hogy a spontán fegyvercsendet kihasználva egy vagy több futballmeccset rendeztek-e a harctéren (sőt az 1914-es mellett él egy 1915-ös mérkőzés emléke is), az azonban C. I. Stockwell százados korabeli beszámolójának köszönhetően világos, hogy a franciaországi Armentieres mellett sor került efféle ütközetre a Királyi Walesi Lövészhadosztály 2. zászlóalja, valamint a német 133. szász gyalogezred és a 6. porosz vadászzászlóalj között.

„Azt hiszem, ez volt életem legkülönösebb karácsonya – írta a brit tiszt. – Az ünnep előestéjén erős hideg volt, így másnap reggelre keményre fagyott a talaj, és sűrű köd ereszkedett a tájra. Délután fél kettő körül a lövészárkokban éppen a karácsonyi ebédünket költöttük el, amikor az ügyeletes őrszem izgatottan jelentette, hogy a köd felszálltával észrevette, a harctéren több fegyvertelen szász álldogál.

Megparancsoltam a katonáknak, azonnal helyezzék készenlétbe a fegyvereket, és kinéztem a lövészárokból. Legnagyobb meglepetésemre a szász katonák azt kiabálták: »Ne lőjetek! Ne lőjetek! Ma nem akarunk harcolni. Küldünk nektek egy kis sört.«

És tényleg, hárman elkezdtek felénk görgetni egy söröshordót. Megjelent egy német tiszt is, hát kimentem üdvözölni, miközben a társak is köszöntötték egymást. Szalutáltunk egymásnak, ő egy szót sem beszélt angolul. Aztán megegyeztünk, hogy másnap reggelig nem lövünk egymásra, akkor pedig majd én adok jelet az újrakezdésre."

A katonák ezután összegyűjtötték a „senki földjéről" az elesett bajtársakat, hogy tisztességesen eltemethessék őket, később cigarettával, whiskyvel, csokoládéval kínálták egymást. A kölcsönös barátkozás betetőzéseként pedig futballmeccset rendeztek egymás között. A sapkákkal kijelölt kapukra, rossz bőrlabdával lejátszott ütközet körülményeire így emlékezett vissza az egyik résztvevő:

„Semmilyen szempontból nem volt szokványos mérkőzés, inkább afféle labdakergetés, mindenki mindenki elleni összecsapás. Talán ötvenen is voltak egy csapatban, a meccs alig fél óráig tartott, a gólokat pedig senki sem számolta."

A hagyomány ugyanakkor német sikerről beszél, bár a körülményeket ismerve ez tényleg mellékes tényező. A lényeg – amiért az eseményt a futballtörténet egyik legszebb mozzanataként emlegetik – a közös játék öröme volt, ami a hónapok óta és még évekig tartó fegyverropogásban az egymást gyilkoló felek között alapesetben elképzelhetetlen lett volna.

Ez azonban különleges pillanatnak számított: a történetet átélők vagy közelről ismerők közül többen bevallották, 1914-ben a jeges lövészárkok között érezték át először igazán a karácsony erejét. Az esetről azóta könyvet írtak, filmet forgattak, a leghíresebb azonban valószínűleg Paul McCartney 1984-es „Pipes of Peace" (Békepipák) című száma, amelynek videoklipje szinte szó szerint felelevenítette C. I. Stockwell beszámolóját.

Ami a folytatást illeti, a karácsonyi fegyverszünetek híre felsőbb szinten természetesen egyik oldalon sem talált lelkes hívekre, a Brit Főparancsnokság például utasítást adott ki: „Az ellenséggel való barátkozás csökkenti a harci kedvet, és minden szinten gátolja a támadó szellem kibontakozását."

A hasonló eseteket megelőzendő a következő években rendszerint heves rohamokat időzítettek karácsony napjaira, és az ellenség ez időre tervezett hadműveleteivel riogatták a fronton harcoló katonákat. Német oldalon pedig a kedélyesebb szász egységeket sokszor a szigorú poroszokra cserélték, nehogy megismétlődjön a közös karácsonyozás.

Egy dolgot azonban nem tudtak meggátolni. A harctéren rendezett mérkőzéssel a brit és német katonák örökre érvényessé tették a megállapítást: a labdarúgás tényleg csodákra képes.

Az első világháborús meccs

Nyomtatás 

A rögtönzött focipályán a németek nyertek az angolok ellen 3-2-re, majd mindenki visszabújt a maga lövészárkába. 1914 karácsonya volt. A mérkőzést 100 év után újrajátsszák.

Karácsony estéjén, 1914-ben lövészárkaikban lapultak egymással szemben német, valamint brit, francia és belga katonák Armentières közelében. Hirtelen egy német katona egy karácsonyi dalt kezdett énekelni… Nagy-Britannia úgy tervezi, hogy újrajátsszák az 1. világháború egyik legszívbemarkolóbb pillanatát, amikor az egymással szemben álló brit és német katonák karácsony estéjén kibújtak a lövészárkaikból, kisebb ajándékot adtak egymásnak, majd elkezdtek rúgni egy valahonnan előkerült labdát.

A nyugati fronton spontán kialakult úgynevezett Karácsonyi tűzszünet totemisztikus példája volt az a focimeccs – mondta el Andrew Murrison, a 100. évfordulós megemlékezésekkel megbízott angol miniszter a Guardiannek. Persze akkor még senki nem tudta, hogy világháborúban harcol, ami évekig el fog húzódni és rengeteg embert megöl. A barátkozásban már ekkor sem nagyon vettek részt a francia és belga katonák, hiszen a belga-francia határnál lévő Armentières-t, hazájukat fenyegette és szállta meg a német hadsereg megölve addigra 400 ezer embert.

Andrew Robertshaw hadtörténész a meccs 90. évfordulóján, 2004-ben azt nyilatkozta a BBC-nek, egy évvel később ez már az angol katonákkal sem történhetett volna meg. Akkorra már túl voltak a gáztámadáson és a levegőből történő bombázásokon, amit korábban el nem tudtak volna képzeltek. A lovagiasság korának végleg leáldozott. A centenáriumi megemlékezések alkalmából – többek között – szakmai vitákat is rendeznek majd, az egyik vitaindító véleményt Lord Guthrie, egykori védelmi bizottsági vezető már meg is fogalmazta, szerinte Anglia teljesen feleslegesen bonyolódott bele a teljesen felesleges háborúba, amely szörnyű következményekkel járt, és erről nem a katonák, hanem a politikusok tehettek – mondta el a lord a Guardiannek hozzátéve azt is: végül Európa feldarabolása a Versailles-i szerződésben a háború szégyenteljes lezárása volt.

(forrás: juharizsuzsannablog.hu)

Karácsony 1914: Amikor a foci legyőzte a legnagyobb embertelenséget is

Parancsra idegen emberek kölcsönös legyilkolása, lángszórók, gáztámadások: az első világháború az emberiség történetének legszégyenletesebb eseményei közé tartozik, mely hosszú időre megnyomorította – elsősorban – az európai kontinenst.

Van azonban az 1914 és 1918 közötti időszaknak legalább egy olyan napja, amire tisztelettel emlékezhetünk. És ehhez a futball erejének is köze lehetett. A harcok nem értek véget akkor, amikor 1914 őszén a falevelek lehullottak, a szembenálló felek állóháborúra voltak kénytelek berendezkedni. Embertelen körülmények, embertelen félelemben, embertelen célokért.

Sokan próbálkoztak azzal, hogy elérjék, legalább Karácsonykor, Jézus Krisztus és az általa felemelt szeretet ünnepén ne gyilkolásszák egymást a felek. Hivatalosan eredménytelenül. A szembenálló haderők tábornokai Karácsonykor is megkövetelték, hogy a katonák tartsák a hadi fegyelmet. Ők azonban ezt nem feltétlenül tartották be.

Számos beszámoló született arról, hogy a német és angol katonák az ünnep beköszöntével kölcsönösen karácsonyi dalok éneklésébe kezdtek. Ezek közül több ugyanaz volt, csak ki-ki a maga nyelvén énekelte. Majd a katonák elő is másztak állásaikból. Kölcsönösen megajándékozták egymást, beszélgetésbe, ünneplésbe kezdtek. És egyszer csak egy futballabda is előkerült.

Ugyan nem egyértelmű a történészek véleménye, milyen körülmények között, de úgy tűnik, hogy ténylegesen volt futballmérkőzés a mai Belgium területén a német és angol katonák között. (más források szerint a csapatokat csak brit katonák alkották)

Ezért is kell annyira becsben tartanunk a Karácsonyt, és világlátástól függetlenül azt a jézusi gondolatot, mely a szeretet kizárólagosságára épül. S persze a futball erejét is, mely még a legszomorúbb időszakban is össze tudja hozni az ellenséges felek. Még halálfélelmükben is barátokká tudja varázsolni azokat, akiket arra képeztek ki, hogy kérdezés és gondolkodás nélkül legyilkolják a másikat. Még a halál torkában is örömet tud okozni az embereknek.

Gyönyörű történet, melyet csak az a tény tud beárnyékolni, hogy a szembenálló felek végül mégis odáig jutottak, hogy életükért folytatott kényszerükben kölcsönösen legyilkolták egymást. Értelmetlen halál, értelmetlen szenvedést okozva. Ahelyett, hogy az élet nagyszerűségét ünnepelve fociztak volna.

(net szócikkek)

(Írta Schultz Antal róm. kat. lelkész és tanár)

Az időpont sem fix, de Jézus korában vajon megtartották a születésnapokat? 

Hogyan alakult ki a karácsony mint ünnep? 

120 évig!...  Azaz „Ád meá veeszrim” vagy „Bisz hundert und zwanzig” szokták mondani születésnapokon a zsidók, utalva arra, hogy Mózes ennyi idősen halt meg. De vajon mondták-e Jézus Krisztusnak is? Saját korában ő és a családja vagy később a tanítványai és követői megünnepelték Jézus születésnapját?  

Véres szülinapok a Bibliában  

Az Ószövetségben egyszer tesznek említést születésnapról, de akkor sem egy zsidó emberéről, hanem a József történetéből ismert fáraóéról, aki a végén felakasztatja a fősütőmesterét. Az Újszövetségben egyetlen születésnapot említenek szó szerint, mégpedig Heródesét.  

Heródesnek lenni a Bibliában nem egy szerencsés feladat. 

Egyszer Jézus születésénél hallunk róla, Nagy (I.) Heródes király (Kr. e. 74/73–Kr. e. 4.) az összes két éven aluli fiúgyermeket megölette, mert félt, hogy a bölcsek által felkeresett zsidók királya, aki nem sokkal korábban megszületett Betlehemben, letaszítja a trónjáról. Jézus szüleit azonban egy angyal figyelmeztette, hogy meneküljenek Egyiptomba, és csak Heródes halála után tértek vissza Názáretbe.  

Második alkalommal előbbi fiát, Heródes Antipászt említi a Biblia, aki lefejeztette Keresztelő Szent Jánost a születésnapján Szaloménak – felesége elragadóan táncoló lányának – tett ígérete miatt. Később pedig ő az, akihez a szenvedéstörténetben Poncius Pilátus küldte Krisztust még mielőtt keresztre feszítették volna.  

Születésnap a zsidóknál  

A zsidók valószínűleg nem ünnepeltek születésnapot, ahogy láthattuk, ennek sem a Bibliában nincs nyoma, sem a rabbinikus irodalomban – írja a Jewish Encyclopedia. 

Heródes viszont nem volt száz százalékban zsidó. Apja, Nagy Heródes edomita származású volt (akiket nem is olyan sokkal korábban térítettek át a zsidók a zsidó hitre), apai nagyanyja nabateus, vagyis szintén nem zsidó, anyja pedig szamaritánius, akik izraeliták, de az ókori zsidók szerint eretnekek voltak. (Ez kissé árnyalja azt a gyakran hangoztatott mondatot, miszerint a zsidók ölették meg Jézust, akiről sokszor szintén elfelejtik, hogy tulajdonképpen zsidó volt.) A másik ok, ami miatt Heródes mégis ünnepelhette a születésnapját, hogy a zsidó vezetők körében nem elképzelhetetlen, másolták ebben a szomszéd eliteket: az egyiptomiakat, a szíreket, a perzsákat és a görögöket.  

Ugyanakkor utalások vannak születésnapokra, ahogy azt a Jewish Encyclopedia szintén említi. Jób és Jeremiás is átkozta a napját, és úgy említették, mintha a napnak ceremoniális része is lett volna, és arról is beszámol a Biblia, hogy voltak ünnepségek kisgyerekek második, harmadik születésnapján. Például Ábrahám is nagy lakomával ünnepelte Izsák elválasztását anyjától, Sárától 24 hónapos korában. A másik vélemény szerint 13 éves volt ekkor Izsák. 

A fiúk éppen 13 éves korukban tartják a bar-micvójukat (ekkortól lesznek magán- és vallásjogilag felnőtt korúak), de ez szokás csak a középkorban alakult ki. Illetve az ortodox és hasszid zsidóknál még hároméves korban van a fiúknál a hajvágási ünnepség (upserin), ekkor vágják le először a hajukat, és kapják meg az első kipájukat és ciceszüket, de ez nem kötött annyira a születésnaphoz, sokan megvárják vele a lág báómert, ami egyfajta zsidó Szent Iván-éj. 

Egy születésnapot azonban minden évben megtartanak, „mióta világ a világ”, a Rós ha-sánát, illetve Jóm hárat-ólámot, a világ születésnapját, amikor Isten megteremtette Ádámot és Évát. 

De tulajdonképpen száz éve még a magyarországi zsidó rabbik között is felmerült olyan vélemény, amelyekben ellenezték a születésnapok ünneplését.  

Mikor is ünnepelhette volna Jézus a karácsonyt szülinapját?  

A Szentírásban a Jézus életében történteknél sem jegyzik meg az evangelisták, hogy éppen mennyi idős volt. Így nem tudjuk, pontosan mikor született, sem az évet, sem a napját, és később alakult ki a karácsony hagyománya is.  

Jézus születésének éve bizonytalan, ez sokáig egyáltalán nem is volt fontos, nem hiába csak nagyjából helyezték el időben az apostolok. Így hát visszafelé próbáltak meg rájönni a hittudósok századokkal később.  

Dionysius Exiguus 6. századi számításai alapján határozták meg a Gergely-naptár szerinti nulla évet, csakhogy a római apát a saját elgondolásai alapján vett számításból is rossz eredményt vont le, egy-két évvel elkalkulálta magát. 

Ő Tibériusz római császár uralkodásának idejéből akart megoldásra jutni, de  

• van, aki az alapján határozta meg, hogy mikor uralkodott Nagy Heródes. Ő – ahogy már fent említettük – Kr. e. 4-ben hunyt el, vagyis a két éven aluli fiúgyermekek, az aprószentek megöletésének ez előtt kellett megtörténnie. 

• Van, aki a csillagok állásából következtet, azaz vagy a Jupiter és a Szaturnusz együttállásából a Halak csillagképben, vagy abból, hogy a Halley-üstökös körülbelül 70 napig volt látható Kr. e. 6-ban. 

• Van, aki a zsidó ünnepek alapján határozta meg, vagyis János evangéliuma alapján, amikor a „zsidó húsvét”, a pészah első napja és a szombat egy napra esett. 

• Van, aki Krisztus keresztre feszítésétől számolna vissza, mivel az Poncius Pilátus 26–36 közötti prókátorsága alatt volt, csakhogy Jézus korát sem tudjuk meg a Bibliából valójában, hiába a közmondásos krisztusi 33 év. 

Ha pedig az évet sem tudjuk biztosan, szinte egyértelmű, hogy a napját sem. A korai keresztények – talán nem függetlenül attól, hogy a zsidók sem ünnepelték – nem tartották meg, épp emiatt nem is kívánták meghatározni a pontos időpontját. 

 Amikor végül elkezdték ünnepelni úgy Kr. u. 200 környékén, inkább vízkeresztre, megkeresztelésének napjára tették, azaz január 6-ára (vagy 5-ére). De már ekkor – vagy ezelőtt – is felmerült több más lehetőség. Például 

• Alexandriai Szent Kelemen az 1–2. század fordulóján május 15-ére tette, 

• mások március 28-ára, 

• április 19-ére vagy 20-ára, 

• ahogy a december 25-i időpont is szóba került. 

Rómában az első feljegyzett ünnepség 336. december 25-én volt, majd innen szép lassan elterjedt, egyre több helyen ekkortól ünnepelték egészen január 6-ig, tizenkét napon át, legalábbis a nyugati egyházban. Keleten egyes területeken – megszakítással, de – továbbra is január 6-ával kezdődik az ünneplés. És itt nem megyünk most bele a különböző naptárok okozta különbségekbe, mert eszerint napjainkban az ortodox egyház a Juliánus-naptár miatt január 7-étől ünnepli, az örmény ortodox egyház pedig január 19-én. 

Persze a kezdeti időkben még korántsem úgy nézett ki az ünnepség, mint napjainkban, sok száz év alatt alakult ki az általunk ismert tradíció. Egyébként innen, a tizenkét napból – illetve a nagykarácsonyból (december 25.), kiskarácsonyból (január 1.) – ered a boldog karácsonyi ünnepek kívánságunk többesszáma  

Karácsony, ami nem feltétlen a születésnap  

Valószínűleg nem függetlenül attól sem december 25-e lett a nap, hogy addig ugyanezen a napon tartották a rómaiak a napisten, Mithrász születésnapját, ráadásul szinte mindenhol valamilyen (legtöbbször termékenységi) ünnepség volt a téli napforduló idején, amikor a nappalok ismét hosszabbak lesznek, a földeken sincs épp mit csinálni, az az évi alkohol megerjed, a húsvágásnak is kedvez az időjárás. További kulcsszavak, amiket ilyenkor említeni szoktak, Róma irányából: Szaturnália, Juvenália, északabbra a Jul és a Mikulás elődje, a repülő, ajándékot osztogató (Thor kalapácsát is készítő) manókkal magát körbevevő Odin. Egyiptomban, Szíriában pedig az olyan, a karácsonyból is ismert szereplők is megjelentek, mint a kisded, a barlang vagy a Szűz. 

Nincs karácsony  

A történelem folyamán aztán voltak olyanok is, akik vagy megtagadták a karácsonyt, vagy legalábbis megkérdőjelezték, de tulajdonképpen az az egész nem is számít annyira hitbéli megfontolásból sem. 

Szent Ágoston és Nagy Szent Leó pápa a 4–5. században a pogány eredete miatt kérdőjelezte meg a karácsony megünneplését, a 17. században a puritánok be is tiltották abból kiindulva, hogy azt nem említi a Biblia, így nincs is mit ünnepelni. Igaz, ők nem is azt a békés, meghitt karácsonyt tiltották be, amit ma ismerünk.  

 Jézus életével kapcsolatban sok időpontot – a már említetteken túl – nem tudunk. Talán csak egy fontos mozzanatnál jegyzi meg a Biblia Krisztus korát: 12 éves volt, amikor a szüleivel Jeruzsálembe mentek húsvétot ünnepelni, és ott felejtették őt, de – akárcsak a karácsonyi klasszikus Reszkessetek betörők! Kevinje – jól elvolt így is, a jeruzsálemi templomban az írástudókat hallgatta, és a korát meghazudtolóan beszélgetett velük.  

Ahogy azt sem olvashatjuk a Bibliában, hogy mennyi idős volt, amikor keresztre feszítették. Esélyes, hogy 30 feletti, mert rabbinak nevezik elég sokszor az evangéliumokban, rabbi-tanítvány viszont 30 éves kortól lehetett valaki. Vannak olyan vélemények is, miszerint Jézus jóval idősebb volt, a negyvenes-ötvenes éveiben járhatott akkor már.  

Az azonban, hogy születésének pontosan sem az évet, sem a napját nem tudjuk meghatározni, nem vesz el semmit a hitbeli értékéből, vagyis abból, hogy több milliárd ember azt ünnepli ilyenkor, hogy Isten a Földre küldte egyszülött fiát, hogy megváltsa az embereket a bűneiktől.  

Igaz, a húsvét – amikor feláldozza magát – sokkal fontosabb vallási szempontból, kiegészülve a zsidó vallásból jövő gondolattal, miszerint a születésnap azért sem olyan lényeges, mert születéskor még nem tudni, hogy az ember jó lesz vagy gonosz. Ezt csak az élete végén lehet látni.

A szilveszteri mulatságok története a pogány Rómától napjainkig 

A magyar gyökerei az Újévi mulatságnak kicsit másként festenek. A vándorló magyar törzsek sokáig az évszakváltást ünnepelték, amikor az állatok ki vagy be kellett már hajtani a mezőkről. Ez leginkább tavaszra majd őszre esett. De az európai kultúrában is nehezen rögzült be az időpont és sokáig mozgóünnep volt a Szilveszter. Egészen pontosan 1691-ig, amikor is XVI. Ince pápa kihirdette, hogy az újév hivatalosan is január 1.-től kezdődjék. 

Miért keltünk zajt?
A zajkeltés célja őseink esetében hasonló okra vezethető vissza, mint sok másik hagyomány is, a szellemek és rossz szerencse elűzésére. Úgy tartotta a mondás, hogy minél nagyobb zajt csapnak az emberek annál messzebbre űzik a rontó szellemeket, a bánat és a balszerencsét. A bulizás, ünneplés és mulatozás célja, hogy az újévet örömmel fogadjuk és csak boldogság és szerencse történjen majd velünk. Milyen egyszerűen hangzik nem? 

És, hogy miért fogadkozunk?
Ugyanabból az okból, amiért a zajt is keltjük, na nem azért, hogy a szellemeket elűzzük, hanem, hogy magunk mögött hagyjuk amit rosszul csináltunk vagy elhibáztunk és tiszta lappal kezdhessünk. A Szilveszter szelleme és célja, hogy rávilágítson arra, ami volt az elmúlt és érdemes inkább a jövőre koncentrálni. Természetesen nem tartjuk meg az összes fogadalmat, de nem is ez a fő cél. A cél, hogy tudatosan, pozitívan és reményektől telve lépjünk az új évbe. (de azért nem árt egy két olyan célkitűzés sem, ami mellett valóban kitartunk)

******* 

Év végén az italok királya ma is a pezsgő. A szilveszteri pezsgőzés, sőt a pezsgőspohár formájának kialakításában nagy szerepe volt Madame Pompadour-nak (1721-64), XV. Lajos francia király kedvesének, aki a legenda szerint az első pezsgőspoharat saját melleiről mintáztatta udvari mestereivel. A pezsgőspohár formája azóta sokat változott, de az újévi pezsgőzés szokása megmaradt. A népszokások és a kialakult hagyományok ma is sok vidéken élnek, de a szilveszteri mulatságok az éttermek és a szállodák bővítésével – főleg a nagyvárosokban – falakon belülre kerültek. A XIX. század nyolcvanas éveitől a budapesti és vidéki szállodák egymással versenyezve rendezik a hangulatos szilveszter esteket, többnyire műsorral egybekötve. 

Az ételeket – még a világháborúk és gazdasági világválságok idején is – a lehető legjobb alapanyagokból állították össze, többnyire figyelembe véve az ide vonatkozó hagyományokat is. A vendégseregnek a finom ételek és italok mellé emlékként eltehető menükártya is dukált, ami mindig díszes kivitelben, neves grafikusok közreműködésével készült. Az óév búcsúztatását és az újév köszöntését felelevenítő írásunkat ilyen menükártyákkal illusztráltuk, amik 1895-től 1948-ig adnak „ízelítőt” az ott elfogyasztott ételekről és italokról. Látható, hogy a Gundel éttermet még a II. világháború eseményei sem akadályozták meg a mulatság megrendezésében, sőt az 1948-as év elmúlását is megünnepeltek – ezt követően viszont az államosítás megállította őket. Az ilyen rendezvényeken gyakran jelentek meg ismert személyiségek. Mint a bemutatott menükártyán látható, Ady Endre és Herczeg Ferenc voltak az illusztris vendégei az 1909-es, Grand Hotel Hungáriá-ban rendezett évbúcsúztatónak – jelenlétüket a menőkártya aláírásával is „igazolták”. 

Az óév búcsúztatóról szóló írásunk zárásaként mi mással köszönhetnénk el, mint az ilyenkor leggyakrabban elhangzó jókívánsággal: BOLDOG ÚJÉVET KÍVÁNUNK HONLAPUNK MINDEN KEDVES OLVASÓJÁNAK!

Horváth Dezső

(Írta Schultz Antal róm. kat. lelkész és tanár)

Az időpont sem fix, de Jézus korában vajon megtartották a születésnapokat? 

Hogyan alakult ki a karácsony mint ünnep? 

120 évig!...  Azaz „Ád meá veeszrim” vagy „Bisz hundert und zwanzig” szokták mondani születésnapokon a zsidók, utalva arra, hogy Mózes ennyi idősen halt meg. De vajon mondták-e Jézus Krisztusnak is? Saját korában ő és a családja vagy később a tanítványai és követői megünnepelték Jézus születésnapját?  

Véres szülinapok a Bibliában  

Az Ószövetségben egyszer tesznek említést születésnapról, de akkor sem egy zsidó emberéről, hanem a József történetéből ismert fáraóéról, aki a végén felakasztatja a fősütőmesterét. Az Újszövetségben egyetlen születésnapot említenek szó szerint, mégpedig Heródesét.  

Heródesnek lenni a Bibliában nem egy szerencsés feladat. 

Egyszer Jézus születésénél hallunk róla, Nagy (I.) Heródes király (Kr. e. 74/73–Kr. e. 4.) az összes két éven aluli fiúgyermeket megölette, mert félt, hogy a bölcsek által felkeresett zsidók királya, aki nem sokkal korábban megszületett Betlehemben, letaszítja a trónjáról. Jézus szüleit azonban egy angyal figyelmeztette, hogy meneküljenek Egyiptomba, és csak Heródes halála után tértek vissza Názáretbe.  

Második alkalommal előbbi fiát, Heródes Antipászt említi a Biblia, aki lefejeztette Keresztelő Szent Jánost a születésnapján Szaloménak – felesége elragadóan táncoló lányának – tett ígérete miatt. Később pedig ő az, akihez a szenvedéstörténetben Poncius Pilátus küldte Krisztust még mielőtt keresztre feszítették volna.  

Születésnap a zsidóknál  

A zsidók valószínűleg nem ünnepeltek születésnapot, ahogy láthattuk, ennek sem a Bibliában nincs nyoma, sem a rabbinikus irodalomban – írja a Jewish Encyclopedia. 

Heródes viszont nem volt száz százalékban zsidó. Apja, Nagy Heródes edomita származású volt (akiket nem is olyan sokkal korábban térítettek át a zsidók a zsidó hitre), apai nagyanyja nabateus, vagyis szintén nem zsidó, anyja pedig szamaritánius, akik izraeliták, de az ókori zsidók szerint eretnekek voltak. (Ez kissé árnyalja azt a gyakran hangoztatott mondatot, miszerint a zsidók ölették meg Jézust, akiről sokszor szintén elfelejtik, hogy tulajdonképpen zsidó volt.) A másik ok, ami miatt Heródes mégis ünnepelhette a születésnapját, hogy a zsidó vezetők körében nem elképzelhetetlen, másolták ebben a szomszéd eliteket: az egyiptomiakat, a szíreket, a perzsákat és a görögöket.  

Ugyanakkor utalások vannak születésnapokra, ahogy azt a Jewish Encyclopedia szintén említi. Jób és Jeremiás is átkozta a napját, és úgy említették, mintha a napnak ceremoniális része is lett volna, és arról is beszámol a Biblia, hogy voltak ünnepségek kisgyerekek második, harmadik születésnapján. Például Ábrahám is nagy lakomával ünnepelte Izsák elválasztását anyjától, Sárától 24 hónapos korában. A másik vélemény szerint 13 éves volt ekkor Izsák. 

A fiúk éppen 13 éves korukban tartják a bar-micvójukat (ekkortól lesznek magán- és vallásjogilag felnőtt korúak), de ez szokás csak a középkorban alakult ki. Illetve az ortodox és hasszid zsidóknál még hároméves korban van a fiúknál a hajvágási ünnepség (upserin), ekkor vágják le először a hajukat, és kapják meg az első kipájukat és ciceszüket, de ez nem kötött annyira a születésnaphoz, sokan megvárják vele a lág báómert, ami egyfajta zsidó Szent Iván-éj. 

Egy születésnapot azonban minden évben megtartanak, „mióta világ a világ”, a Rós ha-sánát, illetve Jóm hárat-ólámot, a világ születésnapját, amikor Isten megteremtette Ádámot és Évát. 

De tulajdonképpen száz éve még a magyarországi zsidó rabbik között is felmerült olyan vélemény, amelyekben ellenezték a születésnapok ünneplését.  

Mikor is ünnepelhette volna Jézus a karácsonyt szülinapját?  

A Szentírásban a Jézus életében történteknél sem jegyzik meg az evangelisták, hogy éppen mennyi idős volt. Így nem tudjuk, pontosan mikor született, sem az évet, sem a napját, és később alakult ki a karácsony hagyománya is.  

Jézus születésének éve bizonytalan, ez sokáig egyáltalán nem is volt fontos, nem hiába csak nagyjából helyezték el időben az apostolok. Így hát visszafelé próbáltak meg rájönni a hittudósok századokkal később.  

Dionysius Exiguus 6. századi számításai alapján határozták meg a Gergely-naptár szerinti nulla évet, csakhogy a római apát a saját elgondolásai alapján vett számításból is rossz eredményt vont le, egy-két évvel elkalkulálta magát. 

Ő Tibériusz római császár uralkodásának idejéből akart megoldásra jutni, de  

• van, aki az alapján határozta meg, hogy mikor uralkodott Nagy Heródes. Ő – ahogy már fent említettük – Kr. e. 4-ben hunyt el, vagyis a két éven aluli fiúgyermekek, az aprószentek megöletésének ez előtt kellett megtörténnie. 

• Van, aki a csillagok állásából következtet, azaz vagy a Jupiter és a Szaturnusz együttállásából a Halak csillagképben, vagy abból, hogy a Halley-üstökös körülbelül 70 napig volt látható Kr. e. 6-ban. 

• Van, aki a zsidó ünnepek alapján határozta meg, vagyis János evangéliuma alapján, amikor a „zsidó húsvét”, a pészah első napja és a szombat egy napra esett. 

• Van, aki Krisztus keresztre feszítésétől számolna vissza, mivel az Poncius Pilátus 26–36 közötti prókátorsága alatt volt, csakhogy Jézus korát sem tudjuk meg a Bibliából valójában, hiába a közmondásos krisztusi 33 év. 

Ha pedig az évet sem tudjuk biztosan, szinte egyértelmű, hogy a napját sem. A korai keresztények – talán nem függetlenül attól, hogy a zsidók sem ünnepelték – nem tartották meg, épp emiatt nem is kívánták meghatározni a pontos időpontját. 

 Amikor végül elkezdték ünnepelni úgy Kr. u. 200 környékén, inkább vízkeresztre, megkeresztelésének napjára tették, azaz január 6-ára (vagy 5-ére). De már ekkor – vagy ezelőtt – is felmerült több más lehetőség. Például 

• Alexandriai Szent Kelemen az 1–2. század fordulóján május 15-ére tette, 

• mások március 28-ára, 

• április 19-ére vagy 20-ára, 

• ahogy a december 25-i időpont is szóba került. 

Rómában az első feljegyzett ünnepség 336. december 25-én volt, majd innen szép lassan elterjedt, egyre több helyen ekkortól ünnepelték egészen január 6-ig, tizenkét napon át, legalábbis a nyugati egyházban. Keleten egyes területeken – megszakítással, de – továbbra is január 6-ával kezdődik az ünneplés. És itt nem megyünk most bele a különböző naptárok okozta különbségekbe, mert eszerint napjainkban az ortodox egyház a Juliánus-naptár miatt január 7-étől ünnepli, az örmény ortodox egyház pedig január 19-én. 

Persze a kezdeti időkben még korántsem úgy nézett ki az ünnepség, mint napjainkban, sok száz év alatt alakult ki az általunk ismert tradíció. Egyébként innen, a tizenkét napból – illetve a nagykarácsonyból (december 25.), kiskarácsonyból (január 1.) – ered a boldog karácsonyi ünnepek kívánságunk többesszáma  

Karácsony, ami nem feltétlen a születésnap  

Valószínűleg nem függetlenül attól sem december 25-e lett a nap, hogy addig ugyanezen a napon tartották a rómaiak a napisten, Mithrász születésnapját, ráadásul szinte mindenhol valamilyen (legtöbbször termékenységi) ünnepség volt a téli napforduló idején, amikor a nappalok ismét hosszabbak lesznek, a földeken sincs épp mit csinálni, az az évi alkohol megerjed, a húsvágásnak is kedvez az időjárás. További kulcsszavak, amiket ilyenkor említeni szoktak, Róma irányából: Szaturnália, Juvenália, északabbra a Jul és a Mikulás elődje, a repülő, ajándékot osztogató (Thor kalapácsát is készítő) manókkal magát körbevevő Odin. Egyiptomban, Szíriában pedig az olyan, a karácsonyból is ismert szereplők is megjelentek, mint a kisded, a barlang vagy a Szűz. 

Nincs karácsony  

A történelem folyamán aztán voltak olyanok is, akik vagy megtagadták a karácsonyt, vagy legalábbis megkérdőjelezték, de tulajdonképpen az az egész nem is számít annyira hitbéli megfontolásból sem. 

Szent Ágoston és Nagy Szent Leó pápa a 4–5. században a pogány eredete miatt kérdőjelezte meg a karácsony megünneplését, a 17. században a puritánok be is tiltották abból kiindulva, hogy azt nem említi a Biblia, így nincs is mit ünnepelni. Igaz, ők nem is azt a békés, meghitt karácsonyt tiltották be, amit ma ismerünk.  

 Jézus életével kapcsolatban sok időpontot – a már említetteken túl – nem tudunk. Talán csak egy fontos mozzanatnál jegyzi meg a Biblia Krisztus korát: 12 éves volt, amikor a szüleivel Jeruzsálembe mentek húsvétot ünnepelni, és ott felejtették őt, de – akárcsak a karácsonyi klasszikus Reszkessetek betörők! Kevinje – jól elvolt így is, a jeruzsálemi templomban az írástudókat hallgatta, és a korát meghazudtolóan beszélgetett velük.  

Ahogy azt sem olvashatjuk a Bibliában, hogy mennyi idős volt, amikor keresztre feszítették. Esélyes, hogy 30 feletti, mert rabbinak nevezik elég sokszor az evangéliumokban, rabbi-tanítvány viszont 30 éves kortól lehetett valaki. Vannak olyan vélemények is, miszerint Jézus jóval idősebb volt, a negyvenes-ötvenes éveiben járhatott akkor már.  

Az azonban, hogy születésének pontosan sem az évet, sem a napját nem tudjuk meghatározni, nem vesz el semmit a hitbeli értékéből, vagyis abból, hogy több milliárd ember azt ünnepli ilyenkor, hogy Isten a Földre küldte egyszülött fiát, hogy megváltsa az embereket a bűneiktől.  

Igaz, a húsvét – amikor feláldozza magát – sokkal fontosabb vallási szempontból, kiegészülve a zsidó vallásból jövő gondolattal, miszerint a születésnap azért sem olyan lényeges, mert születéskor még nem tudni, hogy az ember jó lesz vagy gonosz. Ezt csak az élete végén lehet látni.