Jégből faragott élet

Tél vége van. Éheznek dolgos méhek,

felélték minden tartalékukat.

Fittyet hányva a csont fagyasztó szélnek,

reszketve keresnek virágokat.

Jégcsapok, lógnak még nagy hidak alatt,

cseppen róluk sűrűn víz éltetőn,

fák között egy csilingelő szán szalad,

csermely rohan fürgén, a hegy felől.

Úgy látom, meglepődtél most ezen,

teljes erővel tombol rég a nyár!

Méheket sem látni sehol éhesen,

hiszen virággal telve a határ.

Dermesztő fagy? Csak szíveket szoríthat!

Bennünk nem enged fel soha a jég.

Vessünk hát véget, gyilkos indulatnak,

szeressük egymást, mint nem olyan rég.

Terítsünk újra egymás lábnyomára,

illatos vadvirágból szőnyeget!

Emlékezzünk, a boldog ifjúságra,

mikor még élt bennünk a szeretet.

2016.07.31.