gyík vagyok ne mondd el senkinek

Egyszer volt, hol nem volt, a kecskeméti utcákon, szájakból szomorúan, de belenyugodva távozott és landolt a különböző féle ízű rágógumi, generációkon keresztül. Néha csak véletlenül kicsusszant hűtlenül gazdája fogai közül, véletlenül elhagyott nyállal kéz a kézben, máskor pedig előre megfontolt szándékkal és sokkal határozottabb döntés következtében ütközött, mint útjára eresztett meteor egy gonosz bolygóról, kieresztve a hatalmas betonűrbe, és az emberek egyre csak taposták, taposták, taposták, és néha észrevették őket, de senki nem akarta felvenni a talajról, amikor valaki fel akarta volna venni (de az se tudta, hogy miért akarta, mert semmi értelme), akkor pedig már nem tudta, mert az évek során mélyen beleivódott pontszerű, pixelszerű jelenléte a mindennapok unalmas képébe.

arcod levese forró

Idő, te csaló!

mindig azt mondják,
játékod határtalan
mégis végességed kínját érzem,
amikor kéjeiddel halmozom magam.


ilyenkor én mohón kapkodlak
szorítani próbálom a torkod
adj nekem mindent, mit nem ad a holnap,
kétségbeesett zsarnokod vagyok
hajadba kapaszkodok
tehetetlen haragom szégyenlem,
ahogy kitépek belőled egy darabot
és te folysz tovább nélkülem
gyilkosom vagy, gyilkosod vagyok
ketrecbe zárt vámpírod
enni adsz és kezedbe harapok
mégis élvezem fényes meleged
mégis mindig árnyékodban maradok
te vagy a bölcs, én pedig hálátlan gyereked
te nevelsz, én csinálok belőled bűnbakot
amíg meg nem találom kínjaid tanításait.

milyen szép a szemed!

kéket világít az égre
tisztán, hűsen ejti a neved
végtelen csillagmedencébe
néha űrbe eresztett
édeskeserűre kevert
angyalok földre csalogató
égi fájdalomcsillapító
itala jut róla eszembe


a te szemed is de jó!
tüzet altató ropogás,
szemedbe érett dió, kinyitni való
titkos burokba zárt kopogás,
néha kuckót adó,
álmokra tapadó
fonnyadt napmeleg
fáról kézbe szedett 
gyümölcse jut róla eszembe