Nyár, fiatalság, szerelem, Pataki emlékek

MeszarosneMaya•  2019. szeptember 10. 19:48

Nyár, fiatalság, szerelem, pataki emlékek

Mint már annyiszor, ezen a nyáron is Sárospatakra utaztam, hogy legkedvesebb testvérem, Éva társaságában töltsem a nyarat.  Az oda úton, Szerencs után – mint mindig, akármilyen járművel utazom – rám tört a nosztalgia. Megláttam a Tokaji-hegyet, az ismerős útkanyarokat, a környékbeli falvak útjelző tábláit, és ahogy egyre közelebb „jött” a Sátorhegy, már folytak a könnyeim

A sógorom nagy meglepetést szervezett. Elvitt minket Tuzsérra, az unokanővéremhez, akit utoljára anyukám temetésén láttam. Van egy cukrászdájuk a városban nem messzi a lakásuktól. Egy kicsit elidőztünk az üzletben, majd átmentünk hozzájuk. Sokat beszélgettünk, bár ne tettük volna! Itt tudtam meg, hogy életem első szerelme, Miki meghalt. Nem tudtam uralkodni magamon, szemembe könnyet csalt a bánat, eluralkodott rajtam egy végtelen szomorúság. Valahogy igazán még ma sem hiszem el, talán mert azt jelenti, hogy meghalt a szép reményem, hogy sikerül felkutatnom, és még egyszer az életben találkoznom vele. Ez már nem fog bekövetkezni. Rettenetesen fájt, valami megszakadt bennem, nem is mondtam el a kislányomnak, pedig vele mindig mindent meg szoktam beszélni Nagyon buta voltam, gondolhattam volna, hogy ha valaki, akkor az unokanővérem tudja, hogy hol él, illetve hol élt. Ha ez időben eszembe jut, akkor már rég felkutattam volna! Miután megtudtam ezt a fejbevágó hírt, már kedvem se volt beszélgetni. Aztán unokanővérem megkérdezte, ki volt az, és miért, aki tiltotta ezt a szerelmet. Hát alig bírtam ki, hogy ne vágjam a szemébe, hogy az anyja, Nénécske intrikált a legjobban, mert a szüleim talán beletörődtek már, de az ő álhírei mindent elrontottak. Mindegy, ez a múlt, szép házasságban éltem, biztos ő is. Remélem, nem szenvedett, békében hunyt el. E szomorú hír hatására, mint egy moziban, lepergett előttem kamaszkorom első szerelmével átélt nyarak emléke. Nekem a nyarat mindig szülővárosom szép folyója partján eltöltött napok jelentették igazán.

Ó a Bodrog! A tavasz első derűsebb napja már ott talált minket, és késő ősszel a Szabó lányok még úszkáltak az akkor még gyönyörű, tiszta, selymes vízben. A nyarak! Nem kellett nekünk nyaralás, hiszen ott volt kedvenc folyónk, többet ért az mindennél!   Emlékszem, az udvarról a műhelynek berendezett pincén keresztül már fürdőruhában osontunk le a partra. Iskolás koromból emlékszem tanultuk, hogy a Rákóczi várakat (Patak, Borsi, Kassa) olyan titkos alagutak kötötték össze, ahol csak egy ülő lovas fért el, és az alagút éppen erre vezetett.  A mi pincénk végében is tátongott egy mély sötét alagút, ami vízzel volt tele, nem is mert senki bemenni. Mesélték a szüleim, hogy a háború után egy halott katona tetemét találták, aki arra próbált menekülni, de vízbe fulladt. Szóval ezen a rejtélyes alagútrészen jutottunk ki a Retel utcába, ahonnan lesétáltunk a folyópartra. Át kellett mennünk a folyópartot sűrűn belakott kis füstös romák által lakott vályogházak között, míg elértük a meredek partfalat, ahol szinte gurulva érkeztünk meg a híd lábához, ahol selymes homokkal övezett part volt, és ahol mindig jól éreztük magunkat.

 Ma már ez a terület teljesen ki lett tisztítva, és szabadtéri színháznak van berendezve. Sima füves, kulturált, semmi romantika. . A Várkert szép és gondozott, új faldarabok is felszínre kerültek, vannak szabadtéri kiállítások, korláttal védett magaslatok, történelmi játszótér. Gyerekkoromban itt csak ródliztunk. Viszont hiába keresném már a több száz éves „Rákóczi-fát”, mert elpusztult. Legutóbb még - sok-sok pánttal összefogva láttam. Vannak azért még régi, védett fák, ezeket is láthatóan gondozzák. A Vár előtt újonnan létrehozott történelmi ágyúöntő műhely épült. A padról éppen belátni az un. „Szent negyedbe”, a Vár környéki utcácskákat nevezték így. A Szent Erzsébet templom irányából „turistaút” vezet a Várhoz ahol szuvenír árusok tömege kínálja portékáját. Itt megmaradt az eredeti hangulat, kicsik és régiek a házak, mindent a Vár, és a Bodrog folyó közelsége ural.  A templom közelében levő, hajdani általános iskolám épületét visszakapta az Egyház, és gazdag egyháztörténeti gyűjteményt létesítettek benne.. Szent Erzsébet ebben a Várban élt, a „rózsa-történet” is ide fűződik.(Szt. Erzsébet állandóan osztotta a szegényeknek az alamizsnát. Ezért az udvarban haragudtak rá, és egy számonkérésnél- isteni segítséggel - a kötényében levő alamizsna rózsává változott.)

 Amikor már jól úsztunk, átúsztunk a túloldalra, ahol az igazi strand volt, a zsíros kenyeret, meg a törülközőt a legkisebb húgom vitte át a hídon. Megtette szívesen, mert akkor ő is a strandon fürödhetett a barátnőivel. Kényes nagylányok törülközőn, beolajozott testtel forogtak a homokos parton, mint nyárson a csirkék. Ott volt a két szépség: H. Mari, meg T. Anni, meg a városi értelmiség csemetéi, akik eléggé kitűntek a köznépből a legfrissebb divat szerinti fürdőruháikban, és nem plédeken, hanem gumimatracokon süttették a hasukat. Mi megérkeztünk csapzottan, fáradtan, majd leültünk a sima homokra, és lestük, hogy zajlik az élet. Megtehettük volna, hogy a hídon átsétálva, szépen felbatyuzva pléddel, törülközővel, az akkor oly divatos fonott szatyorral megyünk fürödni, de abban semmi izgalom nem volt, és olyan kispolgári volt lázadó lelkemnek. Ha a húgom nem volt otthon inkább fél kézzel úsztunk át. Egyik, feltartott kezünkben vittük a pénzt fagyira, meg egy összetekert törülközőt, hogy mi se a homokban üljünk. Aztán a strand a hídtól egyre lejjebb került már a régi, fából épült kishídnál fürödtek az emberek legszívesebben, ahol nagyon sekély volt a víz, sőt volt egy rész, ahol át is gyalogolhatott az ember, ha jól vette az irányt. Ez persze veszélyes művelet volt, hiszen teli volt mély gödrökkel ez a szakasz, és elég volt egy rossz lépés, már el is vitte az örvény a merész és felelőtlen próbálkozókat.

 Mesélték Anyukámék, hogy mikor fiatalasszony volt, ők is kipróbálták az át gyaloglást, karjukon a nővéremmel, Icával, és velem. Belőtték az irányt a kaszás kúttól jóval jobbra, de a víz egyre balra sodorta őket, majd elérték a gödrös részeket. A kaszás kút a vár alatt volt valahol, azt mesélték, hogy egykor oda dobták a halálra ítélteket, akik a felállított kaszákba fúródva lelték halálukat. Anyuka úszni se tudott, kitört a pánik, mindenki Apukába kapaszkodott. Balra, balra! Vigyázzatok, elsüllyedtek! – kiabálta sok ember a partról. De ők az ijedelem miatt semmire nem tudtak figyelni, már nyakig ért a víz, Anyuka zokogott, mi gyerekek visítottunk, csak Apuka vonszolta a csapatot szorgalmasan, és csendre intve minket. Végül egy ismerős férfi beúszott, és kisegítette a családot. A város fiataljai is itt mutatták be műugró tehetségüket, hisz a kishíd faváza erre kitűnő alkalmatosság volt. Én is sokat lestem őket, különösen egy valakit, Mikit, első, és legnagyobb szerelmemet.

Hihetetlen, hogy szinte minden napra emlékszem, amit megismerkedésünktől végső szakításunkig megéltem! Tiltott gyümölcs volt ő nekem, hisz apukám egyik tanulója volt, és ez a kapcsolat megengedhetetlen volt egy kisvárosi iparos ember lányának, akit tovább taníttattak, akit nem egy ilyen szegény család fiának szántak. Talán ha nem tiltották volna tőlem annyira, nem is alakult volna ki ilyen tartós és mély szerelem közöttünk, de én nagyon romantikus lélek voltam, bele képzeltem magam a tragikus sorsú középkori kisasszonyok helyébe, és szívósan küzdöttem titkos szerelmemért. Mert sokáig titkolni kellett érzéseinket! Egészen addig, amíg érettségi után Pestre nem kerültem, ahol már akarták, vagy sem, nyíltan találkozhattam vele. Nekem elég volt, ha csak láttam Őt egy pillanatra és hajnali hatkor képes voltam felébredni minden áldott reggel. Odaosontam az ablakhoz és vártam, hogy mikor jön, Ő nyitotta a műhelyt, olyankor felnézett az ablakra, és én, mint Júlia ott csüngtem, ameddig lehetett. Suttogva ejtettünk pár szót, de többnyire csak néztük egymást. Közben rettegtem, nehogy felébredjenek szüleim, mert akkor vége lett volna az idillnek. Aztán kitaláltuk, hogy szerelmes leveleinket a kerékpárja csengőjében rejtjük el, melyet minden reggel az udvarunkban lévő fáskamrába állított be.  Szinte mindennap írtunk egymásnak, hol versidézetekkel, hol saját szavainkkal erősítve, mennyire szeretjük egymást. Valahogy felfedezték rejtekhelyünket, így aztán elmaradtak a levelek, és jött a titkos jelváltás, az apró hazugságok, a félve váltott szavak, találkozások ideje. Sétálni csak a Várkert túlsó kerítésénél mertünk, mert arra szinte soha nem jártak szüleim. Szinte soha, de egyszer, miközben kéz a kézben andalogtunk, mint derült égből a villámcsapás, apám dörrent rám:te meg mit keresel itt? Azonnal takarodj haza! Még számolunk kisasszony! És mi szó nélkül szétrebbentünk, mintha isten tudja mekkora bűnt követtünk volna el, és elindultunk haza, de már tisztes távolban egymástól. Nem tudom Miki mit kapott, vajon Apám hogy szégyenítette meg, de én szobafogságra ítéltettem, még a könyvtárba is csak húgom kíséretében mehettem jó ideig. Zsike a harmadik lány a családban mindig mosolygott, aranyos kissé duci lány volt, ő állt akkoriban, és még sokáig legközelebb hozzám. Vele mindig lehetett titkolózni, bevallom kissé gonoszkodni is, mert én valahogy delejesen hatottan rá, bármit megtett, amit kértem, így kissé könnyebb lett a helyzet akár levélváltás, akár titkos randik lerendezése volt a feladata, szívesen falazott. Mennyit kóvályogtunk húgommal a főutcán vasárnaponként, abban reménykedve, hogy egyszer csak megjelenik Miki is valahol és akkor, ha csak egy percre is, de láthatom, ő rám villantja gyönyörű mosolyát, talán még szót is válthatunk.

 Valahányszor hazalátogatok, elsétálok az ötszáz éves Református Kollégium irányába Az én időmben Rákóczi Gimnázium volt a neve, ide jártam. Akkor még élt a karizmatikus, nagynevű, nagyhírű tanári kar, kivétel nélkül minden tanárom. Mindazt, amit életemben elsajátítottam, ők alapozták meg utolérhetetlen általános műveltségükkel és szakmai tudásukkal, kemény követelményeikkel, magas igényszintjükkel. Nosztalgiával megyek végig a főutcán „Itt” volt a régi, kedves cukrászda- ma pizzéria, „ott” volt a régi könyvesbolt, ami virágbolt lett, és így tovább. És ez persze természetes is.. Az új, menedzser szemléletű igazgató sok millió Ft-ot és eurót szerzett, így sok tekintetben sokadszor újra megújul majd az intézmény. Remélem, még meglátom. Végigsétálok a sokszor végigjárt Iskolakertben, ami egyedülálló az országban, neves pataki tudósok, fejedelmi családtagok szobraival, sportlétesítményekkel, kollégiumokkal. És persze, a „régi szerelmek lábnyoma”, a diákszerelmem színhelye is, a lombos bokrok közé elbújt padjaival. A Kazinczy utcán, a reformátustemető felé vezető úton sok régi, annak idején szép ház lepusztult. Ebben a temetőben még több az ismerős - hiszen Patak református fészek- neves családok, hajdani felsőházi tagok, és szinte kivétel nélkül a nagy tanári kar temetkezési helye. És ott a kopjafa, a mindenkori pataki diák emlékére is.

 És innen már nincs messze Végardói fürdő, ahová húgomékkal sokszor elmentünk. Anno, kb tizenöt évesen Végardón fürödtünk a nemrég feltört meleg vízben, a hevenyészett fakeretes medencében. Akkoriban szenzáció számba ment a dolog, hisz eddig csak a hideg Bodrog vizét élvezhettük, most pedig élvezettel nyúltunk el a jó meleg gyógyvízben. Patak minden lakója tett valamit azért, hogy a meleg vizet megfogják. Nagyon gyorsan megépült a deszka medence az összefogásnak köszönhetően. Az emberek annyira hittek a gyógyvíz erejében, hogy korsókkal vitték haza a vizet, és ha tehették beültek a medencébe. Akkor nem kellett fizetni a fürdőért, csak később, amikor megépült betonból az igazi strandmedence. Ma már gyönyörű élményfürdő lett, és nemcsak az országból, de külföldről is rengetegen keresik a gyógyulást ott. Szóval ott üldögéltünk a jó meleg vízben, észre sem vettük, hogy sötét felhők sorakoztak fölöttünk, a szél is felélénkült, közeledett a vihar. Aztán hatalmas csattanással megnyílott az ég, dörgött, villámlott, azt se tudtuk hirtelen hova bújjunk, hisz akkor még semmiféle épület nem volt a medence körül. Összekaptuk magunkat, és rohanni kezdtünk haza. Igen ám, de Sárospatak elég messze volt, gyalog jó fél óra, és ilyen viharban szinte őrültségnek tűnt a dolog. Eszünkbe jutott, hogy ha a Bodrog parton maradunk, Mikiék házát hamarosan elérjük, és ott megszárítkozhatunk. Hát ettől vadabb ötletet nem is találhattunk volna ki, hisz a legveszélyesebb dolog viharban víz mellett lenni! Zsike szinte őrjöngve sírt a félelemtől, bevallom én magam is rettegtem, azért egyre vigasztaltam: - Ne félj, mindjárt ott leszünk! Ne sírj, nem lesz semmi baj! Közben akkora villámok csapkodtak a Bodrog vizébe, hogy hangjuktól majd meg süketültünk. Az, hogy félelmetes volt erre nem kifejezés, ez volt az igazi égiháború. Megúsztuk ép bőrrel végre eljutottunk a Mikiék házához, ahol elég visszafogottan viselkedett az édesanyja. Miki épp aludt, mert előző éjjel táncolni volt, ezért elég morcos volt és szerintem nem is örült nekem.

Végre elállt a vihar, meg se száradtunk, sürgősen hazamentünk. De láthattam!                                                                                                                                                      Engem moziba se engedtek, ő pedig rendszeresen járt, meg a kultúrházba, ahol táncolhattak a fiatalok. Sokszor lestem be féltékenyen a táncolókhoz, és nem egyszer láttam, hogy ő is ott szórakozik, de ha meglátott, azonnal kijött hozzám. Szia, nem jössz be?- kérdezte, pedig tudta, hogy én oda nem mehetek be. Apám ki is törné a nyakamat, ha megtudná! Sóvárogva gondoltam arra, hogy talán ő kijöhetne, de túl jól érezte benn magát a sok vidám fiatal között. Hát akkor én visszamegyek, - mondta, és most öreg fejjel azt gondolom, hogy menekült is vissza, hisz ott várta az élet, a vidámság, a zene, a tánc. És én mindebből kimaradtam. Még olyan ruhám se volt, amibe ilyen táncos délutánon megjelenhettem volna. Nem azért, mert az anyagi helyzetünk nem engedte volna meg, hanem, mert anyánk nem gondolt arra, hogy eljött az ideje annak is, hogy lányait mulatni, szórakozni engedje. Sokszor láttam benn H. Katit, a barátnőmet, aki két évvel volt fiatalabb, mint én, és neki lehetett, szinte minden ismerősömnek lehetett, csak nekem, nekünk Szabó lányoknak nem.

Egyik nyáron, Kisvárdán nyaraltunk Ica-ő a legidősebb nővérem volt, és én. Irénke, az unokanővérem táncolni készült barátnőivel, és akkori udvarlójával. Ámulva néztük, hogy mennyi szebbnél szebb ruhája volt: egyik kissé keleti hatású, bordó, fekete nehézselyem ruha volt, térdig érő, derékban szűk, onnan loknis, szinte suhant az ember lánya körül. A vállat szabadon hagyta csónakkivágása olyan nagylányos volt. Irénke azt választotta. Nekem egy ezüstszínű, hordószabású, nem túl kivágott nyakú, de valami csodás darab jutott, Ica is kapott egy aranyszállal átszőtt meseszép koktélruhát zöldes árnyalattal. Úgy vonultunk be a táncterembe, mintha tündérország kapuja nyílott volna meg előttünk. Emlékszem, hódításaink is voltak, de nekem még mindig Mikin járt az agyam, így szóba se jöhetett semmi új kaland. Arra gondoltam vajon milyennek látna Miki engem ebben a csodaszép ezüst ruhában Természetesen felfigyeltek ránk a fiúk, hisz idegenek voltunk, és izgalmasnak, érdekesnek találták e tényt. Meg is ismerkedtem egy helyes fiúval, másnap randiztunk a romos várkertben, de annyira nem volt érdekes a dolog, hogy a fiú nevére sem emlékszem. Irénke édesanyja, akit mi csak nénécskének hívtunk, egyik legádázabb ellenségem volt. Legalább úgy uszította szüleimet Miki ellen, mintha az ő élete múlna azon, hogy én járok-e vele, vagy sem. Kitalált mindenféle történetet, hogy féltékennyé tegyen, összehozta Mikit bárkivel, csakhogy én megelégeljem és kiadjam az útját, de feleslegesen törte magát, én hajthatatlan voltam. Ha néha Patakra jött, minden percet felhasznált arra, hogy anyukának duruzsoljon, és szője ellenem a hálóját. Láttam Grétával – mondta egyszer-és olyan helyzetben, ami nagyon egyértelmű volt. Rettenetesen megijedtem, elmondtam Mikinek, aki jól kinevetett, összecsókolgatott, és egyre azt mondta, te kis buta, te kis buta.

Hát megmondom őszintén, nagyon okos, értelmes, jó tanuló lány voltam, de ez a terület számomra a titkok és a rejtélyek tárháza volt, bármit elhittem, amit az idősebbek mondtak, de utána olvasni akkoriban lehetetlen volt, hisz olvasmányaim a klasszikusoknál kezdődtek és a romantikusoknál végződtek. Ott pedig csak magasztos, felemelő, katarzisos, és zsongító, szellemes, és végzetes nagy szerelmekről esett szó. Ha belegondolok, azóta mennyi romantikus, erotikus könyvet olvastam! Akkor kellett volna, ha már nem volt, aki kiokosítson. Szóval idővel Miki is megunta ezt a plátói szerelmet, én pedig azt hittem, majd visszatér ez a szép és hihetetlenül csinos fiú az ő kék szemeivel, szőke hajával, és kicsit mindig ráncba húzott homlokával. De ez már idővel olyan volt, mint a töltött káposzta melegítve.

 Volt egy zárszámadás apukám szövetkezetének a rendezésében, ahová elvittek minket, mármint Icát (Cicusnak hívtuk) és engem. Cicus ott ismerkedett meg jelenlegi férjével, engem meg, mint egy elsőbálost, mutogatni akart apukám. Csakhogy elszámította magát, mert a bálra eljött Miki is, így alkalmunk volt rengeteget táncolni együtt. Boldogan forogtam, szinte lebegtem rózsaszínű nylon ruhámban, amit direkt erre az alkalomra vett nekem Anyuka. Láttam én, hogy apámat majd szétveti a méreg, de semmi nem számított, nagylánykorom legboldogabb estéje volt.

Aztán elvitték katonának, és ezzel szinte be is fejeződött az én szépnek álmodott beteljesületlen szerelmem. Hinni akartam, hogy még tart, de a valóság más volt. Kalocsára vitték, ahonnan szinte soha nem kaptam hírt, Ő nem szeretett írni, Barátnőm, Hamara Mari fiúja szintén Kalocsán katonáskodott, s mivel ők már szinte jegyeseknek számítottak, egyik hétvégén úgy döntött, hogy meglátogatja. Nem akarsz Te is eljönni?- kérdezte. Mire én rém izgalomba jöttem, és természetesen, akartam. Nehezen, de beleegyeztek a szüleim, hogy elmenjek vele, de estére haza kell jönni!-mondták. Kora reggeli vonattal mentünk. Kalocsán egy lakást bérelt Mari, ahova lepakolhattunk, majd mentünk a találkozóra. Csinos volt Miki a katona ruhában, örült nekem, örült a kajának, amit vittünk, de nekem rossz érzésem volt. Mari azt mondta, hogy délig ne menjünk a lakásra, sétáljunk a városban. Úgy is tettünk, de kissé kényszeredett volt az egész. Délután visszamentünk a lakásba, ahol Tomit és Marit az ágyban találtuk. Borzasztó ciki volt, azonnal el is mentünk onnan, és megmondom őszintén, nem nagyon éreztük azt a nagy szerelmet, amit előtte nemrég még mindketten átéltünk. Szerintem volt valakije Kalocsán, amit meg is értek, hisz én nem voltam neki az, akire ő, mint érett férfi vágyott.

Mikor érettségi után Pestre kerültem, ő is ott lakott a nővérénél, így hébe-hóba találkoztunk, de ezek a találkozások már semmit nem jelentettek. Elvitt táncolni, de nem is tudtam igazán a modern táncokat, és akkoriban még ruhám se nagyon volt, így aztán egyre ritkábbak lettek a találkozások, majd megszakadt minden kapcsolat. Néha Patakon összefutottunk, ő eljött meglátogatni régi mesterét, apámat, és ha véletlen otthon voltam, remegő szívvel köszöntöttem, de semmi egyéb.

 Egyszer egy ilyen pataki látogatása alkalmával elhozta Amerikába disszidált bátyját is, akinek igencsak megtetszettem, azt mondta, mindenképpen magyar lányt akar elvenni,

 - Ki jössz velem Amerikába?- kérdezte. Én kissé felháborodva meséltem el Mikinek, aki megdöbbenésemre elég higgadtan fogadta a dolgot, és azt mondta, rám bízza a döntést. Nagyon megbántott, de nem mutattam, persze a testvére egy csöppet sem tetszett, nemet mondtam. A parázs soha nem hűlt ki, de lángra sem tudott lobbanni többé. Szerettem volna még látni az életben, de most már tudom, hogy ez nem fog bekövetkezni, hisz elment, a nélkül hagyott itt, hogy egyszer még láthattam volna!

Eddig is és ezen túl is a nyár nekem őt jelenti. Sokszor megjelenik álmomban, de valahogy mindig az a vége, hogy rég elment, és újra elmegy, itt hagy engem újra és újra. Nem jók ezek az álmok, és én mégis boldog vagyok ilyenkor, hogy látom őt. Azóta, hogy hírét vettem a halálának, egyszer sem álmodtam vele. Azt hiszem, lezárult bennem ez az érzés véglegesen.

 

Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!

MeszarosneMaya2019. szeptember 11. 14:36

@Mamamaci40: Köszönöm

MeszarosneMaya2019. szeptember 11. 14:35

Köszönöm: Maya

MeszarosneMaya2019. szeptember 11. 14:34

@kevelin: Jártál ott?

kevelin2019. szeptember 11. 06:13

Ismerős sorok gyöngyviràg illatú selymes Bodrogról Várkertről Pataki vàrról Aldói strandról,ès a kisvàrosi lègkörröl.

Mamamaci402019. szeptember 11. 05:00

Nagyon tetszett!

Az oldalon sütiket (cookie-kat) használunk egyes funkciók (úgy mint belépés vagy beállítások elmentése) biztosításához, valamint biztonsági okokból. Harmadik féltől származó sütiket használunk a megjelenő reklámok személyre szabása és statisztikai adatok gyűjtése érdekében. A sütikről részletes tájékoztató olvasható adatvédelmi tájékoztatónkban. A süti beállításokat lehetőség van személyre szabni ezen az oldalon vagy az "Elfogadom" gombra kattintva hozzájárulhatsz az összes süti használatához.Elfogadom