MeszarosneMaya blogja

Novella
MeszarosneMaya•  2020. december 15. 18:39

Romantika az étteremben


Nagy az izgalom a városban: egy hete nyílott a főutcán egy új étterem. Azt mondják, ez lesz mostantól a legújabb találkahely, szórakozóhely, étterem, és éjszakai mulató egyben.

 Az étterem névadója maga a tulaj, egy csinos, magas, szőkésbarna, kék szemű daliás fiatal férfi. Egyetlen szépséghibája van, hogy nős, két leány apja. Bármerre megy, megfordulnak utána a lányok, asszonyok. Hátha még megszólal! Udvarias, kedves, sejtelmesen lágy hangú, hamiskásan huncut mosolya elbűvöl bárkit. Száznyolcvan magas, laza testtartású, válla széles, csípője keskeny, akár egy Adonisz.

 Fellegi László nemrég örökölt apjától, aki tekintélyes összeget hagyott egyetlen fiára. Ebből a pénzből vásárolta meg a főutcán a kissé elhanyagolt éttermet, ami inkább csehó volt, mint étterem. Gyönyörűen felújította, átalakította, felvett egy csinos pincérnőt, konyhai személyzetet, és egy cigányzenekart.

 Felesége, a még mindig csinos Jucika jobb híján beült a kasszába, persze csak esténként, hisz nappal ott volt neki a háztartás, és a két gyerek.

Délben, az ebéd idején László ült a kasszában, közben felügyelte a rendeléseket, összeállította a séffel a menüt, és vezette az éttermet.

A menü különlegesebb ételek mellett helyi specialitásokat is tartalmazott

Évszaktól függően a menüt halak és vadfogások dominálták, de helyi jellegzetességeket is felszolgáltak, mint például a híres sztrapacskát. Reggel, és este házi kolbászt, töpörtyűt, és szalonnát is rendelhettek a vendégek.

 Jöttek születésnap megünneplésére a barátságos, szinte házias étterembe sírva nevetős történetek felidézésére a régi barátokkal, egy érettségi találkozóra. vagy egy sikeres üzletet lezáró örömittas vacsorára, de jöttek csak úgy búfelejtésre, vagy hétvégi kikapcsolódásra. A Fellegi, mert ez lett a neve az étteremnek, bármely rendezvénynek tökéletes helyszíne lett. Nyáron pedig a sok turista, a hosszú várséták után itt ebédelt.

Szóval, beindult az üzlet, szaladt a szekér.

Zsuzsika, a pincérnő hódított az étteremben, imádták a férfiak, legeltették rajta szemüket. Nem is csoda, hisz karcsú volt, mint a pálma, haja vörös, rövidre vágva, arca, mint a bronz, száját vérvörös rúzzsal emelte ki. Cikkázott, mint a villám az asztalok között, kedves volt mindenkivel, de legfőképp a főnökkel. Harmincas évei elején járt, és nagyon szeretett volna végre valami tartós kapcsolatot. Tudta jól, hogy felesége, és gyermekei vannak, de hát a szívnek parancsolni nem lehet, beleszeretett a főnökbe. Amint így álmodozott, egyszer csak azt veszi észre, hogy álmai tárgya hozzá szól.

- Zsuzsi! Holnap egy órával korábban jöjjön, van egy kis elintézni való-szólt László.

Nem sokat gondolkodott Zsuzsi a válaszon, persze, hogy bejön, hisz minden este azzal fekszik, reggel azzal kel, hogy arról álmodozik, egyszer csak felfigyel rá László, észreveszi, hogy mennyire imádja őt, mióta csak az üzletbe került.

- Jövök főnök, hatra itt leszek. -rebegte, és aznap a fellegekben járt, mert sejtette, hogy valami történni fog. Egész éjjel forgolódott, nem jött álom a szemére, lelki szemeivel már az oltárnál látta magát, oldalán a csinos Lászlóval. Frissen kelt, bár alig aludt, felvette legszebb fehér blúzát, parányi szűk fekete szoknyáját, és a ropogósra keményített kis köténykét, amiben ha lehet, még szexibb volt. László már várta az étterem ajtajában, kezében egy szál harmatos vörös rózsa, és beszédes szemeit Zsuzsára szegezve bevallotta, hogy amióta meglátta, nem bír magával. Őrülten megszerette, és úgy érzi, nem tud már nélküle lélegezni sem. Nem tudták, hogy kerültek a belső terembe, ott egymás szájára tapadtak, és úgy érezték, ez a nap sosem múlik el. Boldogságuk egy óra hosszat tartott, mert megjött a konyhai személyzet, kezdődött a munka. Terítés, tálalás, a hely csinosítása, majd lassan szivárogni kezdtek az első vendégek reggelire. Zsuzsi a föld felett fél méterrel repkedett az asztalok között, néha lopva Lászlóra nézett, vajon ő is olyan boldog-e, mint ő. Tekintetük össze-összevillant, igyekeztek úgy viselkedni, hogy senki ne lássa rajtuk, mennyire boldogok. Délelőtt többnyire ketten voltak az étterembe a konyhásokon kívül. Így aztán szép lassan összeszoktak, ismerték a másik minden rezdülését, szándékát. Csak délután volt kicsit nehezebb titkolni érzéseiket, amikor megérkezett a zenekar prímása Jancsi, aki egy helyi muzsikusdinasztia legifjabb reménysége volt. Cimbalmosuk egy idős öreg cigány volt, szintén zenészcsalád sarja. Természetesen nem hiányzott a kis zenekarból a brácsa, és a nagybőgő sem. Hagyományos magyar éttermi cigányzenét, csárdásokat, mulatónótákat, magyar és roma népzenei darabokat, keringőket, tangókat, valamint világszerte ismert örökzöldeket és klasszikusokat játszottak. Jancsi virtuóz hangszerszólókat is előadott, különösen jól játszotta a „pacsirtát”.

Jancsi szeme fekete volt, mint az éj, hófehér fogait sűrűn villogtatta, mikor mosolyra húzta férfiasan duzzadt száját. Haját minden reggel pomádéval kezelte, miáltal úgy csillogott, mint a drágakő. Kifogástalan fekete öltönye, hófehér inge, és csokornyakkendője megkülönböztette a zenekar többi tagjától. Talán öröklött, talán tanult mosolya soha nem hervadt le arcáról. Mosolygott a vendégekre, mosollyal biztatta zenekarát, mosolyával vezényelt, és mosolygott a szép pénztárosnőre, a főnök feleségére is.

Jucika esténként jelent meg az étteremben, így férjét felváltotta a kasszában, aki a csinos pincérnővel sürögve-forogva szolgálta ki a vacsora vendégeket. Mosolyogva, szerelmesen köszönt urára.

Otthon minden rendben, anyám vigyáz a gyerekekre, így itt vagyok édesem, hogy kicsit segítsek. Megölelték, megcsókolták egymást, amúgy házastársi szeretettel, és mindenki ment a dolgára. Jucika csendes volt, és bájosan megnyugtató, hűsége erős, mint a nád, de ha haragudott, maga volt a fergeteges vihar, kedélye, mint a tenger hullázása oly változó, de szép volt, átkozottul szép, még így két gyermek után is. Szerette férjét, és mint tudjuk, a szerelem üdén tartja a szépséget, s a nők teste úgy táplálkozik a szerelemből, mint méh a virágból. Így üldögélt a kasszában nap, mint nap, figyelte a vendégeket, hites urát, hallgatta a kellemes cigány zenét. Elbűvölte a fiatal prímás hegedűszólója, sokszor rajta felejtette a szemét, szinte észre se vette. Aztán már nemcsak a zenére figyelt, tetszett a fiú mozgása, mosolya, kellemes külsője. De ő a férjét szerette, eszébe nem jutott más Jancsival kapcsolatban.

Nem így az ő drága férje! Ő változatlanul nagy buzgalommal mindennap egy órával korábban indult otthonról, számos teendőire hivatkozva. Ilyenkor édes kettesben Zsuzsikával a belső teremben egyre jobban egymásba habarodtak. Egyik nap Zsuzsi az összeborulás helyett beszélni akart Lacival.

- Na ne légy már ilyen morcos! Mi történt, mi az, ami nem várhat hétig? Nem tölthetjük ezt a pár percet unalmas beszélgetéssel!- győzködte szerelmét, de az kitért az ölelés elől.

- Nagyon fontos, és lehet, hogy nem örülsz majd neki, - mondta Zsuzsi, és kicsit arrébb húzódott.

-Bökd ki már, mi nyomja azt a csinos kis bögyödet, aztán bújj ide gyorsan, had öleljelek meg! – türelmetlenkedett Laci egyre az óráját lesve.

- Terhes vagyok, gyerekünk lesz. Nyögte ki nagy nehezen, és sírva fakadt.

- Az nem lehet! Biztos vagy benne? - kérdi a férfi megdöbbenve, hisz eddig még soha nem gondolta tovább a kapcsolatukat, egyszerűen csak jó volt így minden.

- Igen, már második hónapban vagyok. És csöppet sem így gondoltam első gyermekem érkezését. Most mi lesz velünk? - kérdezte, és közben úgy érezte megszakad a szíve.

Laci csak állt némán nézve maga elé, homlokán kiütött a verejték, úgy érezte, tehetetlen. Szerette Zsuzsit, de a családját is. Mi legyen most? Hagyja el őket, vagy netán Zsuzsit A szíve szakadt meg, ahogy a rémülettől szinte vergődő lány szemeibe nézett, és csak azt suttogta, miközben a lány haját simogatta: ne félj, megoldjuk, nem lesz semmi baj, majd kitaláljuk együtt, hogy mi legyen.

Este, zárás után, miután leszámolták a kasszát, Laci odasomfordált Jucikája mellé, és nagy sóhajtozások közben simogatni kezdte neje kezét. Felesége nem tudta mire vélni, egyre noszogatta urát: mi lelt kedves, valami bánt?Nem, nem , semmi gond, csak az üzlet miatt aggódom, mondta , és magába húzódott, kicsit még gondterheltebben, mint eddig. Így ment ez napokon át, nem bírta rávenni magát, hogy színt valljon, közben meg agyon gyötörte a gondolat, hogy mi lesz, ha mástól tudja meg Jucika az igazat. Végül, egyik este, amikor felesége arról áradozott, hogy a kis Kati már megint hozott egy ötöst az iskolából, és hogy milyen szerencsések, hogy mindkét lányuk olyan okos, és szép, nem bírta tovább, döntött, ma elmondja. Nekiveselkedett, és kissé körülményesen, de elmondta, mi történt közte, és a pincérnő között. Döbbent csend volt a válasz, majd Juci kirohant az udvarra, és ott keservesen sírni kezdett. Laci nem mert utána menni, mert az ő szíve is majd megszakadt, látva felesége szenvedését. Most mi legyen, mihez kezdenek? Azon az éjjelen egyikük sem aludt, a jövőn rágódtak, de megoldást nem találtak. Laci másnap elköltözött, de az étteremben még találkoztak.

 Juci szomorúan ült a kasszában, hiába mosolygott rá a szép szemű prímás, bánata erősebb volt mindennél. Teltek a napok, Laci és Zsuzsi már nyíltan flörtölt egymással, sőt az esküvőjüket tervezgették. Végül beadták a válást, és megegyeztek abban is, hogy Laci nem kér a házból, legyen az a gyerekeké, de az éttermet el akarta adni, hogy új családját abból tarthassa el, míg valami mást ki nem találnak. Jucika akkor úgy döntött, hogy kifizeti a férjét, és ő viszi tovább az éttermet. Apai öröksége még megvolt, az elég is volt rá, így nevére került a Fellegi, melynek a nevét megtartotta. Maradt a személyzet is, és a zenekarnak se mondott fel.

Laci és Zsuzsi esküvő után Párizsba ment nászútra, ahonnan már haza se jöttek csak tíz év múlva.

Az étterem jól működött, a napi kapcsolat révén a mosolygós Jancsi és Jucika egyre közelebb került egymáshoz, míg végül rájöttek, hogy őrülten szerelmesek egymásba. Furcsa volt e kapcsolat, hisz Jancsi a cigánysoron nőtt fel, családja, barátai mind romák voltak, míg Jucika az elitebb polgári családokhoz tartozott, lányait kisasszonyok módján járatta, ügyelt nagyon a neveltetésükre. Egyik nap Jancsi levitte a partra szülei szegényes otthonába, hogy bemutassa szerelmét, de ez a találkozás nagyon rosszul alakult. Az öreg szülők nem értették, hogy tehetett ilyet legkisebb csemetéjük, hisz annyi szép cigánylány van a szomszédságban. De Jancsi kitartó volt, bár tudta, hogy igazán soha nem fogadják majd be a választottját, azért erősen elhatározta, történjék bármi, össze fognak házasodni. A két kislány tiltakozott, nem is akarták látni Jancsit. A nagyobbik lány elköltözött a nagyanyjához, aki a főutcán lakott igen jó módban, és soha többé nem tért haza. A kisebbiket Jancsi meg tudta szelídíteni, de az új rokonságot ő sem akarta nagyon. Időnként lement a folyóra Jancsival, aki megtanította úszni, és ott néha játszottak Jancsi roma unokatestvéreivel. Jancsi beköltözött Jucika házába, és nemsokára ők is összeházasodtak. Egy év múlva fiuk született, aki természetesen a János nevet kapta. Elvitték a kisfiút megmutatni apja szüleinek, akik látva a csöppséget, megbocsátottak fiuknak, és attól kezdve gyakori vendégek voltak a Jucika házában. Valahányszor feljöttek fiukhoz a városba, nagy kosár hallal kedveskedtek, amit az öreg a folyóban fogott, és amit az udvaron meg is tisztított nekik.

Pár év múlva a megyeközpontba költöztek, eladták a házat, és az éttermet is. Jancsi a város egyik nagyon jól menő éttermében kapott munkát, ahol hamar híres prímás lett. Menedzsere kivitte Angliába, ahol a királynőnek is hegedült. Ajándékba kapott a királynőtől egy aranyhegedűt, amit büszkén őrzött ereklyéi között. A kis Jancsi közben felcseperedett, és hamar kitűnt zenei tehetsége. Beíratták a konzervatóriumba, szépen fejlődött komoly zenei tudása, azóta is elismert zenész.

 Évente többször hazalátogattak Jucika szüleihez, és ilyenkor lementek a partra is, hogy Jancsi is láthassa az övéit. Tették ezt egészen idős szülei haláláig, aztán már nem is tehették, mert városrendezés miatt lerombolták a part menti viskókat, kiköltöztették az ott élő romákat. Teljesen megváltozott a folyó mentén a terület. Eltűntek a putrik, parkosították az egész szakaszt, hogy a turistáknak ne rontsa az illúziót a vár környékéről alkotott kép. A romákat önkormányzati lakásokban helyezték el. Egy megszokott kép eltűnt a partról: nem pipázgat az öreg cigány, nem szaladgálnak a kis meztelen purdék szabadon, nem lubickolnak kora tavasztól késő őszig a folyóban.

Az éttermet az önkormányzat vette meg, és ruházati áruház lett belőle. Jucika házában panziót nyitottak, nyaranta igen sok vendég örömére. A városban is megnyugodtak a kedélyek, lassan elhalkultak a pletykák, azért sokan emlékeznek még erre a kalandos szerelmi négyszögre, amelyben végül is mindenki boldog lett.

 

MeszarosneMaya•  2019. október 14. 16:19

Marosvásárhelyi emlékek

Történetem életem egyik legizgalmasabb, legtermékenyebb, élményekben leggazdagabb korszakából egy szelet.

Egy világhírű biztosítónál dolgoztam területi és oktatási igazgatóként, amikor kaptam egy visszautasíthatatlan ajánlatot egyik legkedvesebb volt főnökömtől.

Hagyd végre a biztosítót, gyere hozzám dolgozni a pályázati tanácsadóhoz, nagyon komoly a feladat! Eu-s pályázatokkal foglalkozunk. Igaz, sokat kell tanulni, de meglátod, megéri. És igaza volt. Ismét nyugodtan élhettünk, nem voltak anyagi gondjaink, ráadásul meg is szerettem az új munkát.

 Érdekes volt, mert nap, mint nap konzultációt tartottam az ország minden pontjáról érkező vállalkozóknak arról, hogy mit nyújt az EU-s pályázat, pénzügyi tanácsot adtam arról, hogy hogyan lehet jó hitelhez jutni, és átvizsgáltam a könyvelését, hogy megállapítsam, az ő cége alkalmas-e pályázásra. Közben az emberek meséltek magukról, próbálkozásaikról, felfedezéseikről, innovációjukról. Fantasztikusan éreztem magamat, nagy büszkeséggel töltött el a tudat, hogy mennyi mindent tanultam, olvastam ahhoz, hogy így eligazodjak ebben a nagyon izgalmas vállalkozói világban. Egyre jobb voltam szakmailag, az emberekkel is jól tudtam bánni, hisz előző szakmámban is ügyfeleztem folyamatosan. 

Aztán főnököm előállt egy akkor elég bizarrnak tűnő ötlettel: 

- Maya! Csináljuk meg Erdélyben is a pályázatfigyelést! 

És elmondta, hogy Marosvásárhelyre tervezi a székhelyet, mert az EU-s csatlakozás hamarosan ott is meglesz, és akkor kellenek majd a pályázatok. Azért gondolt rám, mert szakmailag teljesen megbízik bennem, de emberileg is meg kell bíznia abban, akit kiküld, és nem tudott senki megfelelőbbet, mint engem. Mondanom sem kell, nagyon meghatódtam, és büszke is voltam ekkora megbecsülést érezve.

Én mindig szerettem újat létrehozni, több cég alapításában részt vettem, hát most sem tudtam ellenállni a kísértésnek. 

Megbeszéltem a gyerekekkel, akik őrültnek tartottak, hisz nem voltam már igazán fiatal, és igent mondtam. Ezt a lépésemet soha meg nem bántam, mert annyi élményben volt részem a rengeteg munka mellett, hogy azt soha nem feledem.

Első lépésként az adminisztrációhoz szükséges összes anyagot elkészítettem, majd egy erdélyi származású ismerősömmel lefordíttattam. Megcsináltam a munkafolyamat leírását, kidolgoztam a várható tervhez szükséges ráfordítandó munka mennyiségét, és az ehhez szükséges létszámtervet. Először itthonról próba telefonokat intéztem, felhívtam az erdélyi magyar vállalkozókat, és a saját magam alkotta marketing szöveggel meggyőztem őket a lehetőségről. Amikor láttuk, hogy ez működni fog, toborzásba kezdtünk. Természetesen még azt is itthonról, telefonon. Az általam megszövegezett toborzó hívásra rengetegen jelentkeztek, akiket a legexkluzívabb marosvásárhelyi szállóba hívtunk meg cégbemutatóra. Rengeteg anyaggal készültem, minden szereplő beszédét megfogalmaztam, már csak utazni kellett.

A sors fintora: mindenki kijutott, de én nem, mert az erős havazás miatt kimaradt a járatom, a busz pedig csak másnapra ért volna ki velem. Pont a megnyitón, az első találkozón nem vehettem részt! 

Mindegy, a továbbiakban viszont már teljes gőzzel bevetettem magam, és megkezdődött egy kemény küzdelem a cégalapítás ezer problémájával.

 Repülővel érkeztem elkövetkezendő életem új színhelyére.

Marosvásárhely románul Tirgu Mures. Az első bírói kiváltságot Mátyás király ajándékozta a városnak, amit később  egy vásáros kiváltság is követte.

Marosvásárhely fő látványosságai közé tartozik a Rózsák tere a számtalan  barokk, szecessziós épülettel, mintha Magyarország egyik nagy városába tévedtem volna.

A városközpontban gyönyörű épületek sorakoznak. A tér közepén terebélyesedik a Keresztelő Szent János Templom.

 A túloldalon  Barátok templomának híres tornya, a Közigazgatási palota és a Kultúrpalota. 

A 17. századi hangulat megteremtője a négybástyás vár, melynek délnyugati részén kiemelkedik a Vártemplom tornya. 

Nekem a Rózsák terén bérelt cégem egy két szobás összkomfortos, felújított lakást a második emeleten, pont szemben a leendő irodával. 

Ez nagyon fontos szempont volt, hisz a beüzemelésig, majd az első akadályok elhárításáig sokszor éjjel kettőkor mentem haza.

Később azért örültem a központi elhelyezkedésű lakásnak, mert így minden fontos eseményt, melyet a város rendezett, páholyból nézhettem, a saját erkélyemről.

Imádtam ezt a várost, itt éreztem először, hogy magyar vagyok.

 Az erdélyi magyarok sorsát közvetlen a kollegáimtól, a barátaimtól ismerhettem meg. Sokat meséltek szenvedéseikről, hogy soha nem törtek be, csak alkalmazkodtak, hisz ez a föld az otthonuk, és itt akarták jól érezni magukat.

Nyáron meghívtam a gyerekeimet pár napra, hogy lássák ők is azt a sok szépséget, ami nap, mint nap körül vesz engem. Időközben egész jól berendezkedtem, a konyhám is alkalmas volt vendégfogadásra. A két szobában pedig kényelmesen elfértünk. Boldog voltam, hogy körülöttem voltak, hisz már nagyon hiányoztak nekem.

Először Marosvásárhely-et mutattam meg nekik, majd egy ottani barátnőm elvitt minket egy csodás kirándulásra, hogy ízelítőt kapjunk maros megye látványosságaiból.

Megmutatta a sóbányát, melyet 1690.ben nyitottak meg. A sót először harang formájú nagytermekben emelték ki, később trapéz formájú aknákban folytatták a kitermelést.

Egy órát töltöttünk lenn, Lalita kisunokám meg is volt illetődve a mélységtől, de a sok játék, és érdekesség feledtették vele a félelmét. 

Aztán kocsiból csodáltuk meg a Gyergyói havasokat, felmentünk a Pongrác tetőre, ahol lenge nyári ruhában hógolyóztunk egyet. Miután jól kifáradtunk, végigkocsikáztuk a Maros menti partokat, és e csodálatos tájtól elvarázsolva megérkeztünk Szászrégenbe, ahol a barátnőm lakott. Igazi erdélyi magyarokra jellemző szívélyes vendéglátásban volt részünk. Gyerekeim ma is emlegetik ezeket a szép, feledhetetlen napokat. Nagyon sajnálom, hogy megszakadt velük a kapcsolatom, de hát a sors máshogy rendezte.

Kicsit később Lalitámat külön is kivittem magammal egy hétvégére repülővel. Akkoriban a Wizz Air járatával utaztam. Nagyon jól érezte magát, imádta a repülést, csak a füle megfájdult, ezért egy kis kellemetlen emléke is lett ebből a kirándulásból.

Ezek a ki és haza utazások! Mennyi kalandom volt! Sokszor nevető, sokszor sírógörcsöt kaptam a lehetetlen helyzetek miatt. Kipróbáltam a vonatot, a buszt, végül a repülő volt az egyetlen közlekedési eszköz, mely aránylag időben szállított munkahelyemről Pestre, és vissza. Több mint egy évig, hetente kétszer tettem meg ezt az egy órás utat, igaz néha olyan késések voltak, hogy egy napig ücsörögtem a reptereken. A vámosok már messziről üdvözöltek, a sok kimaradt járat és késés miatt a reptéri büfések is barátként üdvözöltek, és percenként adták a friss infót a további várakozásokról. 

Történt egyszer, hogy egy kimaradt járat helyett busszal szállítottak minket a marosvásárhelyi reptérre, majd ott kitettek minket, mehetett mindenki ahova akart . A reptér zárva volt éjszaka, csak reggel, az első járathoz nyitották ki a kapukat.

No, brávó! Se a nyelvet nem tudtam, se telefonálni nem lehetett senkinek, pedig volt állandó taxi sofőröm, de hát éjszaka volt!

- Mit tegyek? Töprengtem rettenetesen aggódva, hogy mit fogok csinálni egész éjjel az utcán.

Akkor észrevettem, hogy pár ember csoportosulni kezd a reptér előtti autóúton, én is odamentem, vártam, mi lesz. És akkor jött egy kisbusz. Az emberek kezdtek felszállni, akkor annyit kinyögtem:

-  Tirgu Mures? Mire a buszsofőr intett a kezével, hogy szálljak fel. Pár lejért bevitt a városba minket, ott már el tudtam igazodni, és nagy keservesen hazajutottam. Nem mondom, hogy nem izgultam.

Másfél év múltán, amikor kineveltem a helyi utódomat, vége lett ennek az álom munkának.Itthon volt rám szüksége a cégnek, Debrecenben kellett kiépíteni egy pályázat figyelő céget, de ez már egy másik történet.


MeszarosneMaya•  2019. szeptember 10. 19:48

Nyár, fiatalság, szerelem, Pataki emlékek

Nyár, fiatalság, szerelem, pataki emlékek

Mint már annyiszor, ezen a nyáron is Sárospatakra utaztam, hogy legkedvesebb testvérem, Éva társaságában töltsem a nyarat.  Az oda úton, Szerencs után – mint mindig, akármilyen járművel utazom – rám tört a nosztalgia. Megláttam a Tokaji-hegyet, az ismerős útkanyarokat, a környékbeli falvak útjelző tábláit, és ahogy egyre közelebb „jött” a Sátorhegy, már folytak a könnyeim

A sógorom nagy meglepetést szervezett. Elvitt minket Tuzsérra, az unokanővéremhez, akit utoljára anyukám temetésén láttam. Van egy cukrászdájuk a városban nem messzi a lakásuktól. Egy kicsit elidőztünk az üzletben, majd átmentünk hozzájuk. Sokat beszélgettünk, bár ne tettük volna! Itt tudtam meg, hogy életem első szerelme, Miki meghalt. Nem tudtam uralkodni magamon, szemembe könnyet csalt a bánat, eluralkodott rajtam egy végtelen szomorúság. Valahogy igazán még ma sem hiszem el, talán mert azt jelenti, hogy meghalt a szép reményem, hogy sikerül felkutatnom, és még egyszer az életben találkoznom vele. Ez már nem fog bekövetkezni. Rettenetesen fájt, valami megszakadt bennem, nem is mondtam el a kislányomnak, pedig vele mindig mindent meg szoktam beszélni Nagyon buta voltam, gondolhattam volna, hogy ha valaki, akkor az unokanővérem tudja, hogy hol él, illetve hol élt. Ha ez időben eszembe jut, akkor már rég felkutattam volna! Miután megtudtam ezt a fejbevágó hírt, már kedvem se volt beszélgetni. Aztán unokanővérem megkérdezte, ki volt az, és miért, aki tiltotta ezt a szerelmet. Hát alig bírtam ki, hogy ne vágjam a szemébe, hogy az anyja, Nénécske intrikált a legjobban, mert a szüleim talán beletörődtek már, de az ő álhírei mindent elrontottak. Mindegy, ez a múlt, szép házasságban éltem, biztos ő is. Remélem, nem szenvedett, békében hunyt el. E szomorú hír hatására, mint egy moziban, lepergett előttem kamaszkorom első szerelmével átélt nyarak emléke. Nekem a nyarat mindig szülővárosom szép folyója partján eltöltött napok jelentették igazán.

Ó a Bodrog! A tavasz első derűsebb napja már ott talált minket, és késő ősszel a Szabó lányok még úszkáltak az akkor még gyönyörű, tiszta, selymes vízben. A nyarak! Nem kellett nekünk nyaralás, hiszen ott volt kedvenc folyónk, többet ért az mindennél!   Emlékszem, az udvarról a műhelynek berendezett pincén keresztül már fürdőruhában osontunk le a partra. Iskolás koromból emlékszem tanultuk, hogy a Rákóczi várakat (Patak, Borsi, Kassa) olyan titkos alagutak kötötték össze, ahol csak egy ülő lovas fért el, és az alagút éppen erre vezetett.  A mi pincénk végében is tátongott egy mély sötét alagút, ami vízzel volt tele, nem is mert senki bemenni. Mesélték a szüleim, hogy a háború után egy halott katona tetemét találták, aki arra próbált menekülni, de vízbe fulladt. Szóval ezen a rejtélyes alagútrészen jutottunk ki a Retel utcába, ahonnan lesétáltunk a folyópartra. Át kellett mennünk a folyópartot sűrűn belakott kis füstös romák által lakott vályogházak között, míg elértük a meredek partfalat, ahol szinte gurulva érkeztünk meg a híd lábához, ahol selymes homokkal övezett part volt, és ahol mindig jól éreztük magunkat.

 Ma már ez a terület teljesen ki lett tisztítva, és szabadtéri színháznak van berendezve. Sima füves, kulturált, semmi romantika. . A Várkert szép és gondozott, új faldarabok is felszínre kerültek, vannak szabadtéri kiállítások, korláttal védett magaslatok, történelmi játszótér. Gyerekkoromban itt csak ródliztunk. Viszont hiába keresném már a több száz éves „Rákóczi-fát”, mert elpusztult. Legutóbb még - sok-sok pánttal összefogva láttam. Vannak azért még régi, védett fák, ezeket is láthatóan gondozzák. A Vár előtt újonnan létrehozott történelmi ágyúöntő műhely épült. A padról éppen belátni az un. „Szent negyedbe”, a Vár környéki utcácskákat nevezték így. A Szent Erzsébet templom irányából „turistaút” vezet a Várhoz ahol szuvenír árusok tömege kínálja portékáját. Itt megmaradt az eredeti hangulat, kicsik és régiek a házak, mindent a Vár, és a Bodrog folyó közelsége ural.  A templom közelében levő, hajdani általános iskolám épületét visszakapta az Egyház, és gazdag egyháztörténeti gyűjteményt létesítettek benne.. Szent Erzsébet ebben a Várban élt, a „rózsa-történet” is ide fűződik.(Szt. Erzsébet állandóan osztotta a szegényeknek az alamizsnát. Ezért az udvarban haragudtak rá, és egy számonkérésnél- isteni segítséggel - a kötényében levő alamizsna rózsává változott.)

 Amikor már jól úsztunk, átúsztunk a túloldalra, ahol az igazi strand volt, a zsíros kenyeret, meg a törülközőt a legkisebb húgom vitte át a hídon. Megtette szívesen, mert akkor ő is a strandon fürödhetett a barátnőivel. Kényes nagylányok törülközőn, beolajozott testtel forogtak a homokos parton, mint nyárson a csirkék. Ott volt a két szépség: H. Mari, meg T. Anni, meg a városi értelmiség csemetéi, akik eléggé kitűntek a köznépből a legfrissebb divat szerinti fürdőruháikban, és nem plédeken, hanem gumimatracokon süttették a hasukat. Mi megérkeztünk csapzottan, fáradtan, majd leültünk a sima homokra, és lestük, hogy zajlik az élet. Megtehettük volna, hogy a hídon átsétálva, szépen felbatyuzva pléddel, törülközővel, az akkor oly divatos fonott szatyorral megyünk fürödni, de abban semmi izgalom nem volt, és olyan kispolgári volt lázadó lelkemnek. Ha a húgom nem volt otthon inkább fél kézzel úsztunk át. Egyik, feltartott kezünkben vittük a pénzt fagyira, meg egy összetekert törülközőt, hogy mi se a homokban üljünk. Aztán a strand a hídtól egyre lejjebb került már a régi, fából épült kishídnál fürödtek az emberek legszívesebben, ahol nagyon sekély volt a víz, sőt volt egy rész, ahol át is gyalogolhatott az ember, ha jól vette az irányt. Ez persze veszélyes művelet volt, hiszen teli volt mély gödrökkel ez a szakasz, és elég volt egy rossz lépés, már el is vitte az örvény a merész és felelőtlen próbálkozókat.

 Mesélték Anyukámék, hogy mikor fiatalasszony volt, ők is kipróbálták az át gyaloglást, karjukon a nővéremmel, Icával, és velem. Belőtték az irányt a kaszás kúttól jóval jobbra, de a víz egyre balra sodorta őket, majd elérték a gödrös részeket. A kaszás kút a vár alatt volt valahol, azt mesélték, hogy egykor oda dobták a halálra ítélteket, akik a felállított kaszákba fúródva lelték halálukat. Anyuka úszni se tudott, kitört a pánik, mindenki Apukába kapaszkodott. Balra, balra! Vigyázzatok, elsüllyedtek! – kiabálta sok ember a partról. De ők az ijedelem miatt semmire nem tudtak figyelni, már nyakig ért a víz, Anyuka zokogott, mi gyerekek visítottunk, csak Apuka vonszolta a csapatot szorgalmasan, és csendre intve minket. Végül egy ismerős férfi beúszott, és kisegítette a családot. A város fiataljai is itt mutatták be műugró tehetségüket, hisz a kishíd faváza erre kitűnő alkalmatosság volt. Én is sokat lestem őket, különösen egy valakit, Mikit, első, és legnagyobb szerelmemet.

Hihetetlen, hogy szinte minden napra emlékszem, amit megismerkedésünktől végső szakításunkig megéltem! Tiltott gyümölcs volt ő nekem, hisz apukám egyik tanulója volt, és ez a kapcsolat megengedhetetlen volt egy kisvárosi iparos ember lányának, akit tovább taníttattak, akit nem egy ilyen szegény család fiának szántak. Talán ha nem tiltották volna tőlem annyira, nem is alakult volna ki ilyen tartós és mély szerelem közöttünk, de én nagyon romantikus lélek voltam, bele képzeltem magam a tragikus sorsú középkori kisasszonyok helyébe, és szívósan küzdöttem titkos szerelmemért. Mert sokáig titkolni kellett érzéseinket! Egészen addig, amíg érettségi után Pestre nem kerültem, ahol már akarták, vagy sem, nyíltan találkozhattam vele. Nekem elég volt, ha csak láttam Őt egy pillanatra és hajnali hatkor képes voltam felébredni minden áldott reggel. Odaosontam az ablakhoz és vártam, hogy mikor jön, Ő nyitotta a műhelyt, olyankor felnézett az ablakra, és én, mint Júlia ott csüngtem, ameddig lehetett. Suttogva ejtettünk pár szót, de többnyire csak néztük egymást. Közben rettegtem, nehogy felébredjenek szüleim, mert akkor vége lett volna az idillnek. Aztán kitaláltuk, hogy szerelmes leveleinket a kerékpárja csengőjében rejtjük el, melyet minden reggel az udvarunkban lévő fáskamrába állított be.  Szinte mindennap írtunk egymásnak, hol versidézetekkel, hol saját szavainkkal erősítve, mennyire szeretjük egymást. Valahogy felfedezték rejtekhelyünket, így aztán elmaradtak a levelek, és jött a titkos jelváltás, az apró hazugságok, a félve váltott szavak, találkozások ideje. Sétálni csak a Várkert túlsó kerítésénél mertünk, mert arra szinte soha nem jártak szüleim. Szinte soha, de egyszer, miközben kéz a kézben andalogtunk, mint derült égből a villámcsapás, apám dörrent rám:te meg mit keresel itt? Azonnal takarodj haza! Még számolunk kisasszony! És mi szó nélkül szétrebbentünk, mintha isten tudja mekkora bűnt követtünk volna el, és elindultunk haza, de már tisztes távolban egymástól. Nem tudom Miki mit kapott, vajon Apám hogy szégyenítette meg, de én szobafogságra ítéltettem, még a könyvtárba is csak húgom kíséretében mehettem jó ideig. Zsike a harmadik lány a családban mindig mosolygott, aranyos kissé duci lány volt, ő állt akkoriban, és még sokáig legközelebb hozzám. Vele mindig lehetett titkolózni, bevallom kissé gonoszkodni is, mert én valahogy delejesen hatottan rá, bármit megtett, amit kértem, így kissé könnyebb lett a helyzet akár levélváltás, akár titkos randik lerendezése volt a feladata, szívesen falazott. Mennyit kóvályogtunk húgommal a főutcán vasárnaponként, abban reménykedve, hogy egyszer csak megjelenik Miki is valahol és akkor, ha csak egy percre is, de láthatom, ő rám villantja gyönyörű mosolyát, talán még szót is válthatunk.

 Valahányszor hazalátogatok, elsétálok az ötszáz éves Református Kollégium irányába Az én időmben Rákóczi Gimnázium volt a neve, ide jártam. Akkor még élt a karizmatikus, nagynevű, nagyhírű tanári kar, kivétel nélkül minden tanárom. Mindazt, amit életemben elsajátítottam, ők alapozták meg utolérhetetlen általános műveltségükkel és szakmai tudásukkal, kemény követelményeikkel, magas igényszintjükkel. Nosztalgiával megyek végig a főutcán „Itt” volt a régi, kedves cukrászda- ma pizzéria, „ott” volt a régi könyvesbolt, ami virágbolt lett, és így tovább. És ez persze természetes is.. Az új, menedzser szemléletű igazgató sok millió Ft-ot és eurót szerzett, így sok tekintetben sokadszor újra megújul majd az intézmény. Remélem, még meglátom. Végigsétálok a sokszor végigjárt Iskolakertben, ami egyedülálló az országban, neves pataki tudósok, fejedelmi családtagok szobraival, sportlétesítményekkel, kollégiumokkal. És persze, a „régi szerelmek lábnyoma”, a diákszerelmem színhelye is, a lombos bokrok közé elbújt padjaival. A Kazinczy utcán, a reformátustemető felé vezető úton sok régi, annak idején szép ház lepusztult. Ebben a temetőben még több az ismerős - hiszen Patak református fészek- neves családok, hajdani felsőházi tagok, és szinte kivétel nélkül a nagy tanári kar temetkezési helye. És ott a kopjafa, a mindenkori pataki diák emlékére is.

 És innen már nincs messze Végardói fürdő, ahová húgomékkal sokszor elmentünk. Anno, kb tizenöt évesen Végardón fürödtünk a nemrég feltört meleg vízben, a hevenyészett fakeretes medencében. Akkoriban szenzáció számba ment a dolog, hisz eddig csak a hideg Bodrog vizét élvezhettük, most pedig élvezettel nyúltunk el a jó meleg gyógyvízben. Patak minden lakója tett valamit azért, hogy a meleg vizet megfogják. Nagyon gyorsan megépült a deszka medence az összefogásnak köszönhetően. Az emberek annyira hittek a gyógyvíz erejében, hogy korsókkal vitték haza a vizet, és ha tehették beültek a medencébe. Akkor nem kellett fizetni a fürdőért, csak később, amikor megépült betonból az igazi strandmedence. Ma már gyönyörű élményfürdő lett, és nemcsak az országból, de külföldről is rengetegen keresik a gyógyulást ott. Szóval ott üldögéltünk a jó meleg vízben, észre sem vettük, hogy sötét felhők sorakoztak fölöttünk, a szél is felélénkült, közeledett a vihar. Aztán hatalmas csattanással megnyílott az ég, dörgött, villámlott, azt se tudtuk hirtelen hova bújjunk, hisz akkor még semmiféle épület nem volt a medence körül. Összekaptuk magunkat, és rohanni kezdtünk haza. Igen ám, de Sárospatak elég messze volt, gyalog jó fél óra, és ilyen viharban szinte őrültségnek tűnt a dolog. Eszünkbe jutott, hogy ha a Bodrog parton maradunk, Mikiék házát hamarosan elérjük, és ott megszárítkozhatunk. Hát ettől vadabb ötletet nem is találhattunk volna ki, hisz a legveszélyesebb dolog viharban víz mellett lenni! Zsike szinte őrjöngve sírt a félelemtől, bevallom én magam is rettegtem, azért egyre vigasztaltam: - Ne félj, mindjárt ott leszünk! Ne sírj, nem lesz semmi baj! Közben akkora villámok csapkodtak a Bodrog vizébe, hogy hangjuktól majd meg süketültünk. Az, hogy félelmetes volt erre nem kifejezés, ez volt az igazi égiháború. Megúsztuk ép bőrrel végre eljutottunk a Mikiék házához, ahol elég visszafogottan viselkedett az édesanyja. Miki épp aludt, mert előző éjjel táncolni volt, ezért elég morcos volt és szerintem nem is örült nekem.

Végre elállt a vihar, meg se száradtunk, sürgősen hazamentünk. De láthattam!                                                                                                                                                      Engem moziba se engedtek, ő pedig rendszeresen járt, meg a kultúrházba, ahol táncolhattak a fiatalok. Sokszor lestem be féltékenyen a táncolókhoz, és nem egyszer láttam, hogy ő is ott szórakozik, de ha meglátott, azonnal kijött hozzám. Szia, nem jössz be?- kérdezte, pedig tudta, hogy én oda nem mehetek be. Apám ki is törné a nyakamat, ha megtudná! Sóvárogva gondoltam arra, hogy talán ő kijöhetne, de túl jól érezte benn magát a sok vidám fiatal között. Hát akkor én visszamegyek, - mondta, és most öreg fejjel azt gondolom, hogy menekült is vissza, hisz ott várta az élet, a vidámság, a zene, a tánc. És én mindebből kimaradtam. Még olyan ruhám se volt, amibe ilyen táncos délutánon megjelenhettem volna. Nem azért, mert az anyagi helyzetünk nem engedte volna meg, hanem, mert anyánk nem gondolt arra, hogy eljött az ideje annak is, hogy lányait mulatni, szórakozni engedje. Sokszor láttam benn H. Katit, a barátnőmet, aki két évvel volt fiatalabb, mint én, és neki lehetett, szinte minden ismerősömnek lehetett, csak nekem, nekünk Szabó lányoknak nem.

Egyik nyáron, Kisvárdán nyaraltunk Ica-ő a legidősebb nővérem volt, és én. Irénke, az unokanővérem táncolni készült barátnőivel, és akkori udvarlójával. Ámulva néztük, hogy mennyi szebbnél szebb ruhája volt: egyik kissé keleti hatású, bordó, fekete nehézselyem ruha volt, térdig érő, derékban szűk, onnan loknis, szinte suhant az ember lánya körül. A vállat szabadon hagyta csónakkivágása olyan nagylányos volt. Irénke azt választotta. Nekem egy ezüstszínű, hordószabású, nem túl kivágott nyakú, de valami csodás darab jutott, Ica is kapott egy aranyszállal átszőtt meseszép koktélruhát zöldes árnyalattal. Úgy vonultunk be a táncterembe, mintha tündérország kapuja nyílott volna meg előttünk. Emlékszem, hódításaink is voltak, de nekem még mindig Mikin járt az agyam, így szóba se jöhetett semmi új kaland. Arra gondoltam vajon milyennek látna Miki engem ebben a csodaszép ezüst ruhában Természetesen felfigyeltek ránk a fiúk, hisz idegenek voltunk, és izgalmasnak, érdekesnek találták e tényt. Meg is ismerkedtem egy helyes fiúval, másnap randiztunk a romos várkertben, de annyira nem volt érdekes a dolog, hogy a fiú nevére sem emlékszem. Irénke édesanyja, akit mi csak nénécskének hívtunk, egyik legádázabb ellenségem volt. Legalább úgy uszította szüleimet Miki ellen, mintha az ő élete múlna azon, hogy én járok-e vele, vagy sem. Kitalált mindenféle történetet, hogy féltékennyé tegyen, összehozta Mikit bárkivel, csakhogy én megelégeljem és kiadjam az útját, de feleslegesen törte magát, én hajthatatlan voltam. Ha néha Patakra jött, minden percet felhasznált arra, hogy anyukának duruzsoljon, és szője ellenem a hálóját. Láttam Grétával – mondta egyszer-és olyan helyzetben, ami nagyon egyértelmű volt. Rettenetesen megijedtem, elmondtam Mikinek, aki jól kinevetett, összecsókolgatott, és egyre azt mondta, te kis buta, te kis buta.

Hát megmondom őszintén, nagyon okos, értelmes, jó tanuló lány voltam, de ez a terület számomra a titkok és a rejtélyek tárháza volt, bármit elhittem, amit az idősebbek mondtak, de utána olvasni akkoriban lehetetlen volt, hisz olvasmányaim a klasszikusoknál kezdődtek és a romantikusoknál végződtek. Ott pedig csak magasztos, felemelő, katarzisos, és zsongító, szellemes, és végzetes nagy szerelmekről esett szó. Ha belegondolok, azóta mennyi romantikus, erotikus könyvet olvastam! Akkor kellett volna, ha már nem volt, aki kiokosítson. Szóval idővel Miki is megunta ezt a plátói szerelmet, én pedig azt hittem, majd visszatér ez a szép és hihetetlenül csinos fiú az ő kék szemeivel, szőke hajával, és kicsit mindig ráncba húzott homlokával. De ez már idővel olyan volt, mint a töltött káposzta melegítve.

 Volt egy zárszámadás apukám szövetkezetének a rendezésében, ahová elvittek minket, mármint Icát (Cicusnak hívtuk) és engem. Cicus ott ismerkedett meg jelenlegi férjével, engem meg, mint egy elsőbálost, mutogatni akart apukám. Csakhogy elszámította magát, mert a bálra eljött Miki is, így alkalmunk volt rengeteget táncolni együtt. Boldogan forogtam, szinte lebegtem rózsaszínű nylon ruhámban, amit direkt erre az alkalomra vett nekem Anyuka. Láttam én, hogy apámat majd szétveti a méreg, de semmi nem számított, nagylánykorom legboldogabb estéje volt.

Aztán elvitték katonának, és ezzel szinte be is fejeződött az én szépnek álmodott beteljesületlen szerelmem. Hinni akartam, hogy még tart, de a valóság más volt. Kalocsára vitték, ahonnan szinte soha nem kaptam hírt, Ő nem szeretett írni, Barátnőm, Hamara Mari fiúja szintén Kalocsán katonáskodott, s mivel ők már szinte jegyeseknek számítottak, egyik hétvégén úgy döntött, hogy meglátogatja. Nem akarsz Te is eljönni?- kérdezte. Mire én rém izgalomba jöttem, és természetesen, akartam. Nehezen, de beleegyeztek a szüleim, hogy elmenjek vele, de estére haza kell jönni!-mondták. Kora reggeli vonattal mentünk. Kalocsán egy lakást bérelt Mari, ahova lepakolhattunk, majd mentünk a találkozóra. Csinos volt Miki a katona ruhában, örült nekem, örült a kajának, amit vittünk, de nekem rossz érzésem volt. Mari azt mondta, hogy délig ne menjünk a lakásra, sétáljunk a városban. Úgy is tettünk, de kissé kényszeredett volt az egész. Délután visszamentünk a lakásba, ahol Tomit és Marit az ágyban találtuk. Borzasztó ciki volt, azonnal el is mentünk onnan, és megmondom őszintén, nem nagyon éreztük azt a nagy szerelmet, amit előtte nemrég még mindketten átéltünk. Szerintem volt valakije Kalocsán, amit meg is értek, hisz én nem voltam neki az, akire ő, mint érett férfi vágyott.

Mikor érettségi után Pestre kerültem, ő is ott lakott a nővérénél, így hébe-hóba találkoztunk, de ezek a találkozások már semmit nem jelentettek. Elvitt táncolni, de nem is tudtam igazán a modern táncokat, és akkoriban még ruhám se nagyon volt, így aztán egyre ritkábbak lettek a találkozások, majd megszakadt minden kapcsolat. Néha Patakon összefutottunk, ő eljött meglátogatni régi mesterét, apámat, és ha véletlen otthon voltam, remegő szívvel köszöntöttem, de semmi egyéb.

 Egyszer egy ilyen pataki látogatása alkalmával elhozta Amerikába disszidált bátyját is, akinek igencsak megtetszettem, azt mondta, mindenképpen magyar lányt akar elvenni,

 - Ki jössz velem Amerikába?- kérdezte. Én kissé felháborodva meséltem el Mikinek, aki megdöbbenésemre elég higgadtan fogadta a dolgot, és azt mondta, rám bízza a döntést. Nagyon megbántott, de nem mutattam, persze a testvére egy csöppet sem tetszett, nemet mondtam. A parázs soha nem hűlt ki, de lángra sem tudott lobbanni többé. Szerettem volna még látni az életben, de most már tudom, hogy ez nem fog bekövetkezni, hisz elment, a nélkül hagyott itt, hogy egyszer még láthattam volna!

Eddig is és ezen túl is a nyár nekem őt jelenti. Sokszor megjelenik álmomban, de valahogy mindig az a vége, hogy rég elment, és újra elmegy, itt hagy engem újra és újra. Nem jók ezek az álmok, és én mégis boldog vagyok ilyenkor, hogy látom őt. Azóta, hogy hírét vettem a halálának, egyszer sem álmodtam vele. Azt hiszem, lezárult bennem ez az érzés véglegesen.