KefeSanyi blogja

Napi gürcölés után

Végre hazatérve

Késő este sötétlik

Felnézel az égre.

 

Fáradtan szobába lépsz

Kezedben a söröd

Mai napra előírt

Egyetlen örömöd.

 

TV zúg, de csak nézed

A fejed már kába

Híradóban hazudnak

Rájössz nemsokára.

 

Könyv nem volt a kezedben

Hosszú évek óta

Csak a címer változott

Ugyanaz a nóta.

 

A pofádat nem tartod

Agyon már nem vernek

Állásodból kirúgnak

Élve eltemetnek.

 

Bűnöző, ha kirabol

Életed sem drága

Jó húsz éve nem ez volt

Az emberek vágya.

 

Jól vigyázz, ne védekezz!

Nehogy megsérüljön

Nagy baja jogvédőkhöz

Sohase kerüljön.

 

Lakáshitel, kölcsönök

Szipolyoz a sok bank

Hamarosan érted szól

Kinn a lélekharang.

 

Négyévente fontos vagy

Narancs, s piros virág

De utána lesz.....k

Ez a szép új világ.

 

Kiöltek minden tüzet

Már csak nem is vágyódsz

Ha behunyod a szemed

Semmiről sem álmodsz.

 Kokura leborul

Istenem előtted

Kétszer is célpont volt

De Te megmentetted.

 

Üvölts Hirosima

Ordítsd Nagaszaki

Fájdalmad, hadd hallja

Jajszavad mindenki!

 

 

 

1945

Véget ért a nagy háború

Megkönnyebbült sok-sok ember

Arcukról tűnik a ború.

 

Európa elcsendesül

Leteszi a fegyvereket

Nem öldösheti már senki

A védtelen embereket.

 

Távol-Kelet még nem nyugszik

Mozgósít minden katonát

Császáruk a harcra buzdít

Nem adhatja ő meg magát.

 

 

 

 

Van egy fiú, vékony dongás

Megért ő már kilenc telet

Születéskor nagyapjáról

Adták rá Naoki nevet.

 

Nagypapához költöztették

Itt lakik egy jó ideje

Jó levegő kell most neki

Portól beteg a tüdeje.

 

Fujiko a kistestvére

Hiányoznak a szülei

Elfogadta már a helyét

Öregapja kényezteti.

 

 

 

Lowellben egy kertes házban

Kicsi lurkó ugrándozik

Bizonyítványa kitűnő

A családja lelkendezik.

 

Jó fejű a Charlie gyerek

Érdeklődik, megért mindent

Szüleivel templomba jár

Buzgón imádja az Istent.

 

Matekórán jeleskedik

Töretlen a kitartása

Számíthat rá feleléskor

Jóban-rosszban minden társa.

 

 

 

Négy éve a nagy kórházban

Egy augusztusi hajnalon

Felsírt egy csöppnyi leányka

Boldog mosoly az arcokon.

 

Örültek neki szülei

Örömmel várta a világ

A Fujiko nevet kapta

Nyíló szép cseresznyevirág.

 

Mosolyog a pici baba

Míg vidáman nézelődik

Evett, aludt és gőgicsélt

De erre ő nem emlékszik.

 

Rég Naoki az apjával

Kievezett a folyóra

Horgászbotot, szákot vittek

Vadásztak egy nagy compóra.

 

Hajnal volt, az idő csípős

Vettek fel vastag pulóvert

Ne fázzon fel, neki Anya

Teába kis mézet kevert.

 

Megmozdult a horgászzsinór

Apja a halnak bevágott

Végét kisfiára bízta

Aki győzelemre vágyott.

 

 

 

Kamaszkorban cserkészkedett

Meg is járt néhány dzsemborit

Sátrak mögött rejtőzködve

Szívta el az első cigit.

 

Megismerkedett egy lánnyal

Barna hajú, barna szemű

Szép az arca, kerek melle

Egyszóval a lány gyönyörű.

 

Lágy holdfény az éjszakában

Lisa meleg szemét nézi

Keze reszket, gyomra görcsöl

Szeretné már megcsókolni.

 

Alig tipeg kis Fujiko

Karácsonyra kapott babát

Cseperedve neki mondja

El az összes búját-baját.

 

Ezt tőle el nem vehetik

Ebből ő már nem alkuszik

Ővé marad mindörökké

Minden este vele alszik.

 

Emlegetett babánk duci

Fekete haj és pisze orr

Két kis mandula a szeme

Szükség is van rá mindenkor.

 

 

 

Kirándult az egész család

Urakami dombjaira

Csatangoltak az erdőben

Nem gondoltak gondjaikra.

 

Egy kis tisztásra elértek

Naoki kérte a labdát

Apjával focizni kezdett

Cselezéskor rúgta lábát.

 

Kötényt adott, nagy gólt rúgott

Jó a játék, jó a móka

Karóráját, ne törjön el

Ráadta kis Fujikora.

 

Charlie-gólya izmos gyerek

Edzi mindennap a testét

Futópálya, konditerem

Nem bárban tölti az estét.

 

Kinn a pályán baseball idény

Labdát üti, dob és rohan

A bajnoki címre vágyik

Aranygyűrűkért e roham.

 

Ez se kötötte le végleg

Égen suhan, mint kevesen

Magasban, fönn szállni akart

Repülés lett a szerelem.

 

 

 

Fujiko a szomszéd lánnyal

Bolondozott reggel, este

Jókedvű volt, mindig vidám

Nevetéstől rengett teste.

 

Papírhajót hajtogattak

Utána egy kicsi csákót

Megpróbálták, kilyuggattak

A fejükre papírhálót.

 

Próbálkoztak lelkes szívvel

S kitartásból lett egy zokni

Papírkutya, madár s virág

Jó játék az origami.

 

Naoki nagypapájának

Szemüvegét törölgeti

Ablakon ki, kedvtelésből

Fenyőfákat nézegeti.

 

A Papival sakkozni kell

Hazagondol, hogyha felnő

Béke lesz és eltűnik majd

Világ egén minden felhő.

 

Apuka hazáért harcol

Mindig erős volt a keze

Nem tudja a pici fia

Nem él már, holt kamikaze.

 

 

 

Elkezdődött a háború

Öccse hadszíntérre vonul

De Charlie nem megy utána

Ő még egyetemen tanul.

 

Hétvégére hazatérve

Anyját könnyek közt találja

Távirat jött, rettenetes

Hozta a család barátja.

 

Jimmy eltűnt a tengeren

Hajóját találat érte

Nem tudták őket menteni

Rádión hiába kérte.

 

Anyukával főzőcskézni

Fujikonak vidám dolog

Pici szíve mindig derül

Mikor gázon a láng lobog.

 

Krumplit hámoz, levest kavar

Liszt teríti be, mint dunyha

Sót szór, cukroz, diót darál

Tojásban úszik a konyha.

 

A főztjéből etetgeti

Szép szelíden a babáját

„Ne köpjed ki a spenótot!”

Puszilja a baba száját.

 

 

 

Japán gyászol és még bízik

Ajkukról szól a harci dal

Hirohito nem hiszi el

Nem lesz ebből már diadal.

 

Nagy ember egy Fehér Házban

Parancsot ad ki, keményet

Lesokkolva kényszerítjük

Fél térdre az ellenséget.

 

Enola Gay már átrepült

Kicsi Fiú őrjöng, tombolt

Hirosima megsemmisült

Halál keze bőszen rombolt.

 

Tengerparti ősi város

Kjúsú északi végénél

Naoki a nagypapával

Kokurában eléldegél.

 

Boltba mennek vásárolni

Fiú viszi a csomagot

Öregember mellett sétál

Ki sántít és fog egy botot.

 

Mendegélnek a főtéren

Látni sok színes virágot

Partra hajókat megnézni

Kik hódítják a világot.

 

 

 

Katonai támaszponton

Szürkén, felszállásra várva

Charlie, aki már parancsnok

Felszáll a nagy gépmadárra.

 

Hátranézve ott a bomba

Plutónium, hasa sárga

Neve vicces, dagi Fat Man

Halált hoz sok fasisztára.

 

Katonáit nézi Charlie

Harcolni indulok velük

Parancs harsan: „Felszálláshoz!

A háborút befejezzük.”

 

Urakami katlanjában

Egy szép nagyváros terül el

Körülötte hegyek, dombok

Védi gyengéden s átölel.

 

Város poros utcácskáján

Anyukával megy Fujiko

Keze reszket, nagyon retteg

Orvos várja, s injekció.

 

Védőoltást fog most kapni

Nyalókától ragad szája

Romlatlanság maszatosan

Süt róla a lányka bája.

 

 

 

Tengerparton lapos követ

Vizslán kutat, de nem talál

Fejük felett fellegekben

Némán átrepül a halál.

 

„Menjünk haza kisunokám!”

De Naoki most nem örül

„Nagy vihar lesz, felhős az ég

Várjunk addig, míg felderül.”

 

Durcáskodik, ő nagyfiú

Halad nagyapja mellette

Nem sejti, halálra szánják

De kishúga hal helyette.

 

Közeledik a célponthoz

Alul szürke felhőgomoly

Charlie izgul, elszánt nagyon

Arca feszült, nincsen mosoly.

 

Armageddon elszabadul

Látta ezt már három napja

Ha megtudják a hőstettét

Büszke lesz rá anyja, apja.

 

Rádión jön meg a parancs:

„Ha a felhőből kiértek

Majd az első város fölött

Oldjátok s meneküljetek!”

 

 

 

Fujikoék bandukolnak

Motorzúgás hallik légből

Sárga testű szörnyetegként

Kövér Ember hullik égből.

 

Nagyot robban, világvége

Fehér vakság reá mászott

Rettenettől kerek szeme

Kislány többet már nem látott.

 

Nincsen tovább, kis élete

Minden álma semmivé lett

Hetvenezer sorstársához

Hasonlóan porrá égett.

 

Dúl a vihar, tűzből való

Amely itt mindent felzabál

Lerombolja, elpusztítja

A Hortenzia Városát.

 

Az iskola megsemmisül

Nem tanul itt már több gyerek

Nem lesz ki őket tanítsa

Semmivé teszik fegyverek.

 

Tűz tengere összedönti

Oura templom leomlik

Itt zsoltárt nem énekelnek

Harangszó többé nem hallik.

 

Lakóházak szétrobbannak

Többé nyomuk sem maradhat

Gúnyos kacaj, Sátán boldog

A Kaszás vígan arathat.

 

A kórházban nincs gyógyulás

Meghaltak mind a betegek

Sebészetre sem megy senki

Pusztuljatok jó emberek!

 

Óvodákat széjjelveti

Megszűnik a gyermekzsivaj

Sosem fog már visszatérni

Élet hangja, úgy mint tavaly.

 

Dúl a vihar, tűzből való

Okádik magából halált

Romba dönti, felperzseli

Életet mind, amit talált.

 

Parkban a szökőkút helyén

Rom-hegyek között a murva

Pad sincsen, itt nem lesznek már

Szerelmesek összebújva.

 

Játszóterek is eltűnnek

Nem lesz öröm, nem lesz móka

Beleizzik a talajba

Olvad végleg a mászóka.

 

Urakami katedrális

Keresztelés itt sosem lesz

A sok ember ki idejárt

Levegőt már többé nem vesz.

 

Sárga ördög, tűzgomolyag

Viharzik a városon szét

Eljegyzést tart pusztulással

Égő karikagyűrűként.

 

Valahol a középpontban

Izzó gomba növekedik

Piros-szürke lángrózsaként

Az ég felé törekedik…

 

Eközben a Bockscar repül

Charlie nézi a monitort

Bosszút álltam az öcsémért

És csendesen zúg a motor.

 

A legénység elégedett

Bátor, semmitől se retten

De egy magába zuhanva

Írja: „Úristen, mit tettem!”

Megérkeztek a céljuk közelébe, ott álltak kézenfogva. Itt magasodott előttük, ide indultak, várta hogy legyőzzék. Felnéztek rá. 20 méter magasan volt, hívogatóan nézett le rájuk.

A Fiú már ismerte, többször megjárta. Nem volt ismeretlen számára hosszú, szürke falával, kiszögelléseivel, repedéseivel, amit az évszázadok folyamán a kis növények a felszínre igyekvő élet erejével repesztettek.

A Lány viszont félt tőle. Félt, és vonzotta egyszerre. Próbálta, de nehezen tudott túllépni rajta, hogy neki tériszonya van. Nem így született. Úgy 10 éves kora körül történt…

 

- Aki bújt, aki nem, megyek! – kiáltotta vígan a kis Peti.

Vizsla szemekkel óvatosan elindult a nyárikonyha ajtajától. Figyelt nagyon, hátha meglátja valamelyik unokatestvérét. Julcsi a fán leste őt. Tudta, hova bújtak el a többiek, és drukkolt, hogy Peti őket találja meg előbb. Laci az istállóba, Panka a bemászott a góréba, és a kukoricák mögött bújt el. Misi pedig pont a nyárikonyha mögött húzódott meg. Julcsi figyelte őket, jól látta hova bújtak. Peti óvatosan lépkedett, nem akarta hagyni, hogy a nagyobbak meg tudják lepni. Ekkor pislantott ki a sarok mögül Misi kócos feje. Várt egy kicsit majd őrült vágtába kezdett:

- Ipi, apacs, egy, kettő, három, Peti! – rikkantotta.

Peti csalódottan vette tudomásul vereségét, és elindult a többieket keresni. A fa felé tartott, Julcsi szíve az izgalomtól hevesen kalimpált.

- „Itt könnyen észrevehet.” – gondolta izgatottan.

 Ment, de nem nézett fel rá. Továbbhaladt egyenesen az istálló felé. Julcsi érezte, hogy most kell feljebb kúsznia. 2-3 ággal feljebb húzódott, a negyedikkel próbálkozott, csak egy halk reccsenést hallott, és megtörtént a baj…

Nem emlékezett rá, mi történt, csak azt tudta, hogy olyan furcsán elfolyós lett a világ. Ágyban fekszik, nem tud megmozdulni, és iszonyatosan fáj a lába. Fehér köpenyes emberek beszélnek hozzá, időnként megszúrják a karját, és nem érdekli őket, hogy ő fél ettől. Ott van mellette Anya és Apa is, mintha meg lennének ijedve, soha nem látta még ilyennek őket. Sírt, hogy haza akar menni, de nem engedték. Kétségbeesett, nem értette, miért tűrik el ezt a szülei.

Akkor még nem tudta, hogy hónapokig itt fog maradni. Azt sem tudta, hogy közben megismerkedik, és megbarátkozik az orvosokkal és a nővérekkel. Azt sem tudta, hogy hogyan néz ki, és mire való a mankó, és, hogy vicces rajzokkal milyen jól ki lehet dekorálni. Azt sem tudta, hogy sok munkába, és fájdalomba fog kerülni, hogy újra megtanuljon járni. És azt sem tudta, hogy ha eső közeleg, vagy ha szél fúj, mindig fájni fog a jobb lába. Nem nagyon, nem elviselhetetlenül, de fájni fog. Mindezt nem tudta, de így történt.

És azóta fél a magasban.

 

A Lány a Fiút nézte. Az embert, aki kitöltötte az elmúlt 5 évét, és akinek ő töltötte ki az életét. Arra gondolt, amire készültek.

Amikor összekerültek, a Fiú beszélt neki a hobbyjáról, és a Lány nagyon remélte, hogy egyszer letesz róla. Féltette őt. Azt, hogy vele menjen, sokáig szóba sem került. De a Fiú nem hagyta abba, csak mászott rendületlenül, néhol óvatosan, néhol vakmerően, legalábbis a Lány úgy érezte. Ő pedig lentről figyelte mindig, és imádkozott, le ne essen.

Nem tudja már, hol kezdődött. Lassan, a fűszálak közt csöndben kúszó viperaként érkezett az érzés, hogy jó lenne vele lenni. Ott fönn, a csúcson is. Elhessegette magától a gondolatot, de az sunyi módon vissza-visszatért hozzá. Eleinte ritkán, majd egyre gyakrabban. Ekkor még nem merte szóbahozni, félt, hogy a Fiú kineveti.

Egyik kirándulásukon aztán összeszedte a bátorságát, és megemlítette. A Fiú nem nevette ki. Megörült a kérésnek. Már rég meg szerette volna mutatni a világát a Lánynak. Tudta, a 20 méter nem fog egyből menni. De nem is akarta. Türelmes volt, tudott várni.

 

És most ott álltak. Mindkettejükben ott bujkált valahol mélyen a feszültség. A Lány készen állt arra, hogy legyőzze félelmeit, de attól azok még megvoltak. A Fiúnak már évek óta ismeretlen volt ez az érzés. Idáig mindig egyedül mászott, most viszont felelősséget vállal egy másik ember életéért. Azért, akit nagyon szeret. Ma nem hibázhat.

Előkészítette a kellékeket, a két overallt, a két fejvédő sisakot, a bakancsokat, kalapácsot, kampókat, kötelet, mindent, amire szükség lehet. Belebújt a ruhába, gondosan bekötötte a bakancs fűzőjét, felvette a sisakot, és magára szerelte a hevedereket. A Lány követte a példáját.

A Fiú egyedül indult, elő akarta készíteni a Lánynak az utat. Kalapáccsal beverte az első kampót, fejmagasságban. Beakasztotta a karabínert, fellépett egy kis kiszögellésre, feljebb húzta magát, és jöhetett a következő.

Nyugodtan, gondosan dolgozott. Mindig ellenőrizte a bevert kampókat, vele együtt ők fognak vigyázni a szerelmére. A nap melege kohóként sütötte, és a szikla is rá sugározta hőjét. A táv felénél állt csak meg pihenni. Megszomjazott. Szájához emelte övére csatolt kulacsát, jóízűen kortyolt bele. Lábát megtámasztotta a szikla oldalán, elengedte a kampót, hátradőlt a felerősített kötélen, mint valami köldökzsinóron lógva, és lenevetett a Lányra. Az, bár feszült volt, mosolyogva integetett vissza.

Aztán újból nekifeszült a mászásnak. A hőség egyre elviselhetetlenebb lett, mint dél körül mindig.

- „Nem baj, – gondolta – amikor együtt megyünk már kellemesebb lesz az idő.”

Lankadatlanul haladt tovább a tető felé, szerette csinálni. Egy órányi mászás után felért a peremig. Átvetette rajta a lábát, és már fenn is volt.

 

A Lány a Fiút nézte. Nézte, ahogy a mászáshoz készülődik, ahogy felveszi a védőfelszereléseit. Sokszor látta már, de ez most más volt. Megpróbálta utánozni, bár tudta, hogy még nem mehet vele. Nézte, ahogy elindul, ahogy nekivág a sziklának. Nézte, ahogy mászott, ahogy a kampókat verte be, néhol könnyebben, néhol keservesen. Mindent ugyanúgy csinált, mint máskor. És mégsem. Tudta, hogy nagyon figyel, nem is szólt utána, nehogy megzavarja. Figyelte mászás közben, látta, ahogy megállt pihenni. Látta, ahogy ivott, és látta azt is, ahogy lenevetett rá, csakhogy önbizalmat öntsön belé. Megpróbált mosolyogni, ne lássa a Fiú rajta a félelmet. Nézte, ahogy továbbhalad a csúcs felé, és nem tudott betelni a látvánnyal. Szerette őt nézni. És egyszer csak nem látta, felért. Majd a perem mögül előbújt egy mosolygó arc, és lerikkantott:

- Mindjárt indulok érted!

 

A fűben ültek egymás mellett. A Fiú pihegett, 1 órát adott magának a pihenésre. Nincs több idő, világosban akart felérni. De a meleg leszívta az erejét, úgyhogy még várt, hogy újból erőre kapjon.

 

Döntött a Fiú, elindulnak. Felvette védőfelszereléseit, és ellenőrizte a Lányon is az övéit. Egy kötelet csatolt magához, úgy 3 méterest, a másik végét a Lányhoz.

- Nem kell félned, nem fogsz leesni, megtartalak. – mondta. - Olyan lesz, mintha létrán másznál fölfelé.

A Lány gyomra azonban remegett, talán ennyire még életében soha. Elindult a Fiú, elkezdett kapaszkodni a kampókon felfelé. A Lány követte, óvatosan megfontolva minden lépést. A karabínereket egymás után csatolta, pont ahogy a Fiú tanította. Nem könnyű, ezt rögtön érezte. Hamarosan megjelentek az első izzadtságcseppek is a homlokán. Követte a Fiút, nem akart nagyon lemaradni.

- Álljunk meg egy kicsit! – szólt hamarosan.

- Rendben. – jött a válasz fentről. Dőlj egy kicsit hátra, hagyd, hogy a kötél tartson, jobban ki tudod így pihenni magad.

- Ezt nem merem. – fogta szorosan a kampót. - És soha nem is fogom. – gondolta magában.

Továbbindultak. Kampó, kampót követett, másztak, egyre csak másztak.

- Nézz fel! Ide a jobb kezemhez. – szólt le a Fiú.

Felnézett, és az egyik repedésből, parányi élet jeleként, egy kis gyík kandikált ki. Kényelmesen süttette a hátát a délutáni napon. Zölden csillant teste, majd a felé nyúló kéztől megrettenve hirtelen elillant szemük elől.

Egyre feljebb jutottak, és a Lány döbbenten vette észre, hogy egyre kevésbé fél.

- Várjunk egy kicsit, - szólt a Fiú felé - pihenni szeretnék, és jól figyelj.

Megfáradt lábait a kampón tartva óvatosan hátradőlt. A 2 kötél megtartotta, míg teste pihent a mélység felett. Eufórikus hangulatba került, arca kipirult, boldogan kacagott az ég felé:

- Nézd, ezt is meg tudom csinálni!

 

Egyre csak haladtak felfelé, a Fiú elérte a szikla szélét. Felhúzódzkodott, átlendült rajta, és célba ért. A Lány összeszedte minden erejét az utolsó métereken, és bár tagjai egyre ólmosabbak voltak, követte őt. Elérte a peremet, amikor nyúlt felé a kéz:

- Gyere, fogd meg, felhúzlak!

És ekkor előtört a régi érzés, amit úgy gyűlölt, és azt hitte ma végleg eltemetett. Megtorpant:

- Várjunk még egy picit, hadd fújjam ki magam!

- Ne félj, bízz bennem! Nem lesz semmi baj.

 

Ültek a szikla tetején kiterített hálózsákokon. Nézték a fák koronáját, a vöröslő napot, ahogy készül elbújni a szemben magasló hegyek mögött.

- Ipi, apacs, egy, kettő, három! Megtaláltuk egymást… - lehelt egy puszit hátulról a Lány nyakába.

A Lány pedig mintha a Paradicsomban lenne, elbűvölve nézte a tájat, míg az el nem homályosult, és egy apró könnycsepp életre nem kelt, hogy elinduljon rövid, céltalan útjára…