KefeSanyi blogja

Megérkeztek a céljuk közelébe, ott álltak kézenfogva. Itt magasodott előttük, ide indultak, várta hogy legyőzzék. Felnéztek rá. 20 méter magasan volt, hívogatóan nézett le rájuk.

A Fiú már ismerte, többször megjárta. Nem volt ismeretlen számára hosszú, szürke falával, kiszögelléseivel, repedéseivel, amit az évszázadok folyamán a kis növények a felszínre igyekvő élet erejével repesztettek.

A Lány viszont félt tőle. Félt, és vonzotta egyszerre. Próbálta, de nehezen tudott túllépni rajta, hogy neki tériszonya van. Nem így született. Úgy 10 éves kora körül történt…

 

- Aki bújt, aki nem, megyek! – kiáltotta vígan a kis Peti.

Vizsla szemekkel óvatosan elindult a nyárikonyha ajtajától. Figyelt nagyon, hátha meglátja valamelyik unokatestvérét. Julcsi a fán leste őt. Tudta, hova bújtak el a többiek, és drukkolt, hogy Peti őket találja meg előbb. Laci az istállóba, Panka a bemászott a góréba, és a kukoricák mögött bújt el. Misi pedig pont a nyárikonyha mögött húzódott meg. Julcsi figyelte őket, jól látta hova bújtak. Peti óvatosan lépkedett, nem akarta hagyni, hogy a nagyobbak meg tudják lepni. Ekkor pislantott ki a sarok mögül Misi kócos feje. Várt egy kicsit majd őrült vágtába kezdett:

- Ipi, apacs, egy, kettő, három, Peti! – rikkantotta.

Peti csalódottan vette tudomásul vereségét, és elindult a többieket keresni. A fa felé tartott, Julcsi szíve az izgalomtól hevesen kalimpált.

- „Itt könnyen észrevehet.” – gondolta izgatottan.

 Ment, de nem nézett fel rá. Továbbhaladt egyenesen az istálló felé. Julcsi érezte, hogy most kell feljebb kúsznia. 2-3 ággal feljebb húzódott, a negyedikkel próbálkozott, csak egy halk reccsenést hallott, és megtörtént a baj…

Nem emlékezett rá, mi történt, csak azt tudta, hogy olyan furcsán elfolyós lett a világ. Ágyban fekszik, nem tud megmozdulni, és iszonyatosan fáj a lába. Fehér köpenyes emberek beszélnek hozzá, időnként megszúrják a karját, és nem érdekli őket, hogy ő fél ettől. Ott van mellette Anya és Apa is, mintha meg lennének ijedve, soha nem látta még ilyennek őket. Sírt, hogy haza akar menni, de nem engedték. Kétségbeesett, nem értette, miért tűrik el ezt a szülei.

Akkor még nem tudta, hogy hónapokig itt fog maradni. Azt sem tudta, hogy közben megismerkedik, és megbarátkozik az orvosokkal és a nővérekkel. Azt sem tudta, hogy hogyan néz ki, és mire való a mankó, és, hogy vicces rajzokkal milyen jól ki lehet dekorálni. Azt sem tudta, hogy sok munkába, és fájdalomba fog kerülni, hogy újra megtanuljon járni. És azt sem tudta, hogy ha eső közeleg, vagy ha szél fúj, mindig fájni fog a jobb lába. Nem nagyon, nem elviselhetetlenül, de fájni fog. Mindezt nem tudta, de így történt.

És azóta fél a magasban.

 

A Lány a Fiút nézte. Az embert, aki kitöltötte az elmúlt 5 évét, és akinek ő töltötte ki az életét. Arra gondolt, amire készültek.

Amikor összekerültek, a Fiú beszélt neki a hobbyjáról, és a Lány nagyon remélte, hogy egyszer letesz róla. Féltette őt. Azt, hogy vele menjen, sokáig szóba sem került. De a Fiú nem hagyta abba, csak mászott rendületlenül, néhol óvatosan, néhol vakmerően, legalábbis a Lány úgy érezte. Ő pedig lentről figyelte mindig, és imádkozott, le ne essen.

Nem tudja már, hol kezdődött. Lassan, a fűszálak közt csöndben kúszó viperaként érkezett az érzés, hogy jó lenne vele lenni. Ott fönn, a csúcson is. Elhessegette magától a gondolatot, de az sunyi módon vissza-visszatért hozzá. Eleinte ritkán, majd egyre gyakrabban. Ekkor még nem merte szóbahozni, félt, hogy a Fiú kineveti.

Egyik kirándulásukon aztán összeszedte a bátorságát, és megemlítette. A Fiú nem nevette ki. Megörült a kérésnek. Már rég meg szerette volna mutatni a világát a Lánynak. Tudta, a 20 méter nem fog egyből menni. De nem is akarta. Türelmes volt, tudott várni.

 

És most ott álltak. Mindkettejükben ott bujkált valahol mélyen a feszültség. A Lány készen állt arra, hogy legyőzze félelmeit, de attól azok még megvoltak. A Fiúnak már évek óta ismeretlen volt ez az érzés. Idáig mindig egyedül mászott, most viszont felelősséget vállal egy másik ember életéért. Azért, akit nagyon szeret. Ma nem hibázhat.

Előkészítette a kellékeket, a két overallt, a két fejvédő sisakot, a bakancsokat, kalapácsot, kampókat, kötelet, mindent, amire szükség lehet. Belebújt a ruhába, gondosan bekötötte a bakancs fűzőjét, felvette a sisakot, és magára szerelte a hevedereket. A Lány követte a példáját.

A Fiú egyedül indult, elő akarta készíteni a Lánynak az utat. Kalapáccsal beverte az első kampót, fejmagasságban. Beakasztotta a karabínert, fellépett egy kis kiszögellésre, feljebb húzta magát, és jöhetett a következő.

Nyugodtan, gondosan dolgozott. Mindig ellenőrizte a bevert kampókat, vele együtt ők fognak vigyázni a szerelmére. A nap melege kohóként sütötte, és a szikla is rá sugározta hőjét. A táv felénél állt csak meg pihenni. Megszomjazott. Szájához emelte övére csatolt kulacsát, jóízűen kortyolt bele. Lábát megtámasztotta a szikla oldalán, elengedte a kampót, hátradőlt a felerősített kötélen, mint valami köldökzsinóron lógva, és lenevetett a Lányra. Az, bár feszült volt, mosolyogva integetett vissza.

Aztán újból nekifeszült a mászásnak. A hőség egyre elviselhetetlenebb lett, mint dél körül mindig.

- „Nem baj, – gondolta – amikor együtt megyünk már kellemesebb lesz az idő.”

Lankadatlanul haladt tovább a tető felé, szerette csinálni. Egy órányi mászás után felért a peremig. Átvetette rajta a lábát, és már fenn is volt.

 

A Lány a Fiút nézte. Nézte, ahogy a mászáshoz készülődik, ahogy felveszi a védőfelszereléseit. Sokszor látta már, de ez most más volt. Megpróbálta utánozni, bár tudta, hogy még nem mehet vele. Nézte, ahogy elindul, ahogy nekivág a sziklának. Nézte, ahogy mászott, ahogy a kampókat verte be, néhol könnyebben, néhol keservesen. Mindent ugyanúgy csinált, mint máskor. És mégsem. Tudta, hogy nagyon figyel, nem is szólt utána, nehogy megzavarja. Figyelte mászás közben, látta, ahogy megállt pihenni. Látta, ahogy ivott, és látta azt is, ahogy lenevetett rá, csakhogy önbizalmat öntsön belé. Megpróbált mosolyogni, ne lássa a Fiú rajta a félelmet. Nézte, ahogy továbbhalad a csúcs felé, és nem tudott betelni a látvánnyal. Szerette őt nézni. És egyszer csak nem látta, felért. Majd a perem mögül előbújt egy mosolygó arc, és lerikkantott:

- Mindjárt indulok érted!

 

A fűben ültek egymás mellett. A Fiú pihegett, 1 órát adott magának a pihenésre. Nincs több idő, világosban akart felérni. De a meleg leszívta az erejét, úgyhogy még várt, hogy újból erőre kapjon.

 

Döntött a Fiú, elindulnak. Felvette védőfelszereléseit, és ellenőrizte a Lányon is az övéit. Egy kötelet csatolt magához, úgy 3 méterest, a másik végét a Lányhoz.

- Nem kell félned, nem fogsz leesni, megtartalak. – mondta. - Olyan lesz, mintha létrán másznál fölfelé.

A Lány gyomra azonban remegett, talán ennyire még életében soha. Elindult a Fiú, elkezdett kapaszkodni a kampókon felfelé. A Lány követte, óvatosan megfontolva minden lépést. A karabínereket egymás után csatolta, pont ahogy a Fiú tanította. Nem könnyű, ezt rögtön érezte. Hamarosan megjelentek az első izzadtságcseppek is a homlokán. Követte a Fiút, nem akart nagyon lemaradni.

- Álljunk meg egy kicsit! – szólt hamarosan.

- Rendben. – jött a válasz fentről. Dőlj egy kicsit hátra, hagyd, hogy a kötél tartson, jobban ki tudod így pihenni magad.

- Ezt nem merem. – fogta szorosan a kampót. - És soha nem is fogom. – gondolta magában.

Továbbindultak. Kampó, kampót követett, másztak, egyre csak másztak.

- Nézz fel! Ide a jobb kezemhez. – szólt le a Fiú.

Felnézett, és az egyik repedésből, parányi élet jeleként, egy kis gyík kandikált ki. Kényelmesen süttette a hátát a délutáni napon. Zölden csillant teste, majd a felé nyúló kéztől megrettenve hirtelen elillant szemük elől.

Egyre feljebb jutottak, és a Lány döbbenten vette észre, hogy egyre kevésbé fél.

- Várjunk egy kicsit, - szólt a Fiú felé - pihenni szeretnék, és jól figyelj.

Megfáradt lábait a kampón tartva óvatosan hátradőlt. A 2 kötél megtartotta, míg teste pihent a mélység felett. Eufórikus hangulatba került, arca kipirult, boldogan kacagott az ég felé:

- Nézd, ezt is meg tudom csinálni!

 

Egyre csak haladtak felfelé, a Fiú elérte a szikla szélét. Felhúzódzkodott, átlendült rajta, és célba ért. A Lány összeszedte minden erejét az utolsó métereken, és bár tagjai egyre ólmosabbak voltak, követte őt. Elérte a peremet, amikor nyúlt felé a kéz:

- Gyere, fogd meg, felhúzlak!

És ekkor előtört a régi érzés, amit úgy gyűlölt, és azt hitte ma végleg eltemetett. Megtorpant:

- Várjunk még egy picit, hadd fújjam ki magam!

- Ne félj, bízz bennem! Nem lesz semmi baj.

 

Ültek a szikla tetején kiterített hálózsákokon. Nézték a fák koronáját, a vöröslő napot, ahogy készül elbújni a szemben magasló hegyek mögött.

- Ipi, apacs, egy, kettő, három! Megtaláltuk egymást… - lehelt egy puszit hátulról a Lány nyakába.

A Lány pedig mintha a Paradicsomban lenne, elbűvölve nézte a tájat, míg az el nem homályosult, és egy apró könnycsepp életre nem kelt, hogy elinduljon rövid, céltalan útjára…