Karamelli blogja

babuka
babuci
gyémántom
kicsim
édesem
boszim
írónőm
sandra bullock

babuka dúdol hajlongva
csillan a szeme
és pörög rékliben küszöbön bévül
az angyalokra ház ereszéről hullik az alkony
babuci arcát kicsit nevetve
kendőzi esti csombolygó mákony
nicsak hogy bambul mondanák rá
a puha bélű bodzahusángok
homályt döfködve cseperedve
babuka-babuci csücsörít
pattan a hang falnak
labda- puhásan mozdul a csendre az este
csillagok kelletik maguk
egymáson áttűzve
szapora sugárral
gyémántom gyémántom suttogják
átszúrt szívükkel egyszer utolszor
sepri szilánkjuk babuka össze
öleli öleli maga-feledve
kicsim sírja
kicsim törötten
hogy lehetsz mondd az én édesem
az én kincsem
boszim
gyémántom
én mindenem…
babuka–babuci ül a csenden
varázsszőnyegen suhan
írónőm hallja most valahonnan
s belesuttogja magát egy  filmbe
sandrabullockosan  

neked hagyom az örömöt

úgy csattant ki
a semmiből
honcsokok szeplői a réteken
így...
körbe fordulok
bogáncsok fasírt apokrifjai
vernek szíven szakadatlan
Nap-felé-utamban

a nyár jön
aztán nyarak jönnek...ha jönnek még
tedd fel kérlek vagy dudorászd halkan
azt a mesélő pillangó-zenét..
jöhet a nyár
de megy a perc...az óra...
az évek borostyánbozontok mélyére húzódó
riadt madarak...
simogasd végig egyszer még
füvek-zsengéjű dallamoddal
csak még ezt
csak ezt az egy pillanatot.

amelli2016. április 22. 09:06

az íjhúrra 
s a húrról a semmibe pattanó időre 
a kiáltásra a ködben 
a halódó tűavar tompáján túlról... 
a fű zsengéjére 
ahová többé már nem lépsz 
a zárójelek közé zárt szavakra 
mik a kisárgult mohán zsaráttá 
s hamuvá enyésznek... 
Önnönmagadra 
ahogy napszítta foltos nyakravalóként 
feltűztél az utolsó borókasudárra 
a felejtésnek...

...mint meder emléke
árcsapott kövekről harsogásról...
a Derva vize párává aszott
a fenyvek alján
ahol a medve nem játék
és semmi sem az már
áfonyák kékje zihál az avar
meleg agóniája fölött
épp csak hogy ébred a ház
és halott...