Elengedés

Ahogy Isten mérhetetlen szeretettel és bizalommal elenged néha bennünket, hagyja, hogy egy kicsit eltévedjünk, mert tudja, magunkra találunk,  úgy engedtelek el én is, szerelem!
Lelkem végeláthatatlan sivatagon át halad, nem kísér karaván, útitársam csak a hitem, szomjamat csak a remény érzése oltja.Sokszor úgy érzem, nem élek, csak túlélek.
Szerelem nélkül minden perc maga a halál, de én hiszek a feltámadásban.
Fáradt vagyok. Vannak napok, amikor úgy érzem, a remény csak valami illúzió.
Hosszú az út, lassan kortyolgatom az életmentő cseppeket.
Gyötörnek a lehetett volna másként gondolatok, a csalódás és elhagyatottság érzése elviselhetetlen, mégis áldom minden napom, mikor újra felébredhetek.
Erőt merítek a természet csodáiból, töltekezem a Nap éltető sugarával, hagyom, hogy szívemet tisztára mossa az eső, s hogy eltöltse lelkemet minden nyugalmával a mélységes csend.
Hegyek és völgyek nehezítik utamat, szenvedéseim verítéke gyógyítgatja sebeimet, melyek újra és újra felszakadnak.
Olykor annyira fáj a lelkem, hogy kínoz minden mozdulat, s értelmetlennek látszik minden, de egy kedves, gyengéd belső hang mindig arra biztat, hogy tovább kell mennem az úton, mert tudom, az út végén vár rám a szerelem.