Szivárványhid

                             Nem adhatok mást

 

Néked adom a fölkelő Nap sugarát,

Benne a madarak szerelmes dallamát.

 

Néked adom a forrás hűsítő vizét,

A szaladó kis patak, csillogó fényét.

 

Néked nyújtom a zöld erdő suttogását,

Szívemnek őszinte vallomását.

 

Néked nyújtom a fenyvesek zúgását,

Nyughatatlan lelkem háborgását.

 

Néked adom a rétek harmatos virágát,

A tarka lepkék röpke villanását.

 

Néked adom a bíbor színű naplementét,

Érted dobogó szívem lüktetését.

 

Néked nyújtom a fölkelő Nap sugarát,

Benne a mulandó nyár vidám kacaját.

                                        Reményt hozó évszakok

 

Tél volt, amikor a szemünk egymásért csillogott,

Gyöngéd szeretettel magadhoz ölelt a két karod.

Kósza vándor, fehérköpenyét lábunk alá terítette,

Jégcsapok tükrében szépítkezett az álmos reggel.

 

Tél volt, amikor piruló arcomat megsimogattad,

Hideg, fázós tenyerembe forró csókokat kaptam.

A fenyves erdők hátán átviharzott a kegyetlen tél,

Jégpompába öltöztetett mindenkit, akit csak elért.

 

Tél volt, amikor a szomorú ködben fülembe súgtad,

Bíborfelhők égő színei ívelnek, szerelmes szívedben.

Üvegablakok, óriáskertjében jégvirágok sokasodtak,

Csilingelő hóvirágok a hegyoldalnak, tavaszt hoztak.

 

Tavasz jött, amikor a fák zöld kupolákat bontottak,

Vadvirágok a réteken nyújtózó szirmokat nyitottak.

A tarka lepkék udvaroltak, s a kankalinnak bókolok,

Reményt hozó évszakokban, kedvesemre gondolok.

 

Tavasz ment, amikor a lombok takarták a fészket,

Fenyőfaillat, ölelte magához az egész mindenséget.

Magba váltott a réti iszalag, bóbitákat vitt a hajnal,

Szelek hátán szállnak boldogan a szerelem magvak.

 

Nyár jött, táncot ropva a réten, rózsaszirom nyílott,

Zöldellő mező felett a boldog égen, pacsirta dalolt.

Fekete hollók kerülgették a fehér bárány felhőket,

Zsákmányra leselkedtek az éles szemű kék ölyvek.

 

Nyár lopakodott tova, vállára vette csúf köpenyét,

Amelyből kihullott sok virág, már alig érezni illatát.

Fölfeslettek a szürke fellegek, tengerszem született,

A pokolból nyargalt föl a víz, mint akinek esze ment.

 

Az ősz lassan közeledett, szívem majd kettéhasadt,

Könnyeimet rejtve, szomorúan jártam a hegyoldalt.

Dörgő égből, villámok cikáztak, sírjukba dőltek a fák,

Korbácsolja az embert, a kincseitől meglopott világ.

 

Reményt hozó évszakokban, kedvesemről álmodom,

Majd’ egy hóval takart reggelen, az ajtómon bekopog.

Zúgnak már vad szelek, rohannak ólomszín fellegek,

Színes lepkék szép enciánnak, búcsúcsókot hintenek.