Docendo discimus

Megannyi sorscsapás ért már minket,
Mégis itt vagyunk, a Kárpátok gyönyörű ölelésében,
Összeköt minket a múlt és a jelen,
Kastélyban hozott békediktátum se tehet ellene.

Emlékszem, ott álltunk Pozsonyban,
Hiába tört ránk egy rút armada,
Búvár Kund egy éjszaka alatt,
Küldte őket a pokolra.

Oh és te, édes közeli kishazám,
A Vértes gyönyörű lankájában,
Hogy hullott a bitangok hada,
Vaspáncéljuk, ma is ott porlad.

Mennyi kegyetlen sereg tört ránk,
Mikor keletről, mikor nyugatról -
Jól lehet, nem is emlékszem már,
Hol fogtuk fel éppen a legutolsót.

Kínok közt, vérben ázott a vetés,
Magyar maradt mégis a termés,
A Nap és a csillagok ölelése alatt,
Kelt fel újra, és állt a várfalakra.

Most mégis belülről marják a férgek,
Hiába nőne , egyre csak feljebb,
Termésére belülről lesnek – vérszemekkel,
Csak vesszék már el, kínjában érjen véget.

Láthatjátok és véssétek jól eszetekbe,
Amíg a gólya és a fecske visszatér ide,
Addig nem fog ki rajtunk az enyészet,
Csak titeket zabál fel, a saját mérgetek.

Kilencvenkilenc borzasztó sorscsapás közepette,
Nem fog megtörni minket semmi, míg meg van a hitem,
Míg hiszem, hogy amit most élünk, az véget ér hamar,
S új hajnal, boldog feltámadás vár e szép magyar honra!

Isten engem, úgy segéljen!

2019-06-04
Tatabánya