Daneel próza

Addig jár a korsó a kútra, amíg szomjas. Meg amíg van lába. A lábatlan korsók csak lábatlankodnak. Ha én egy lábatlan korsó volnék, bort töltenék magamba, és elfeküdnék egy terasz asztalán. Nem tudnám meginni magam. Egy ilyen korsót arra teremtettek, hogy más igyon belőlük. Csak feküdnék ott, és egyedül arra figyelnék, hogy ne folyjon ki belőlem a bor. Ha megrepedek, elveszik a nedű. Ha meg Józsi bácsi ezt látva körbeteker szikszalaggal, akkor úgy néznék ki, mint egy modern műtrágya... Műtárgy. Azt hinnék, hogy mivel nem rendeltetésszerű vagyok, ezért különleges is. Mert más vagyok, ezért jó. Kiabálnám, hogy a deviancia az nem egy jó dolog, de nem teszem. Korsó vagyok, nincs hangom. Sok korsót láttam már. Némelyik betörött az oldalán, más behorpadt valahol. Ezek a korsók azt üzenték a világnak a nem létező hangjukkal, hogy ők az új szépség, a régi pedig meghaladott. Dongók szálltak le melléjük, és figyelni kezdték őket. Dongtak, mint a dongók általában. A szemükben az érdeklődés fénye csillant. Tanítványokká lettek, később pedig hirdetni kezdték az igét, a szépség meghaladottságáét.
Az új szépség fogalma hamar elterjedt, mert minden dongó messze szállt. Néhányat madarak ettek meg, másokat a saját küldetéstudatuk. A gazdák elkezdték beverni a korsóikat, hogy megfeleljenek az új szépségideálnak. Szivárgott belőlük a bor, néha egyenesen ömlött kifelé, a gazdák pedig eksztázissal szopogatták a vörös lét azok oldalából. A korsók eleinte meg akarták javítani magukat. Gurultak jobbra, gurultak balra, de csak nem értek el a szerszámosládáig. Beletörődtek. Az újak pedig boldogok voltak így. Nekik már kezük is volt, megjavíthatták volna magukat, de ők a lustaságból teremtettek értéket, és a tökéletlenségben keresték a különlegességet, mert az így egyszerűbb.