Bolygó a gexidi porban - 12. rész

- Szóval Caroline-nak hívnak. Egy gyönyörű nevet pocsékoltak rád.

Egy hatalmas oszlop tetején álltak egymással szemben. Az ég lila volt, és aranyszínű bárányfelhők lebegtek a láthatár felé. Néha villámlott, de a neonkék villámok nem közelítették meg őket. Mind a végtelen mélységbe csapódtak. Caroline lenézett az oszlop alatt elterülő világot keresve, de a mélység valóban végtelen volt. A semmi közepén lebegő oszlopon osztozott ezzel a kobolddal.

- Jeremiás, ha nem tévedek - őrült szemei elől hátrafésülte a szőke fürtjeit - Alábecsültelek.

A kobold gúnyosan mosolygott. Egy sas szállt le elé, és a csőrével egy zacskót nyújtott át neki. Ő komótosan kinyitotta a küldeményt, a madár tovaszállt, majd elégedetten kezdte el majszolni az álomszőtte szendvicsét.

- Az megesik. Kicsi vagyok, kövér és ronda. Nem engem szoktak hívni, ha a királylányt elrabolja egy sárkány. Ismertetném a helyzetünket, kis hölgy - jobb kezének a mutatóujjával beletúrt a fülébe, majd a keze visszakalandozott a szendvicsére, amibe jóízűen beleharapott - Én a te foglyod vagyok, te pedig az én foglyom vagy. Patthelyzet, legalábbis látszólag.

- Fel fogsz ébredni! A tested fel fog ébredni! - Caroline a fogait csikorgatta - Nincs más dolgom, mint várni!

- Ez igaz. Nincs más dolgod, mint várni - Jeremiás közelebb lépett a lányhoz - Ugye tudod, hogy az álmaink során az időérzékelésünk szubjektív? Mennyi ideig leszünk itt? Csak egy estére. De mindketten megesküdnénk rá, hogy évek teltek el itt.

Caroline a koboldra meresztette a szemét. Ha képes itt is hipnoitizálni... A szeméből egy apró, fehér sugár indult el a másik felé, de ez a különös sugár virágcsokorrá változott, mielőtt Jeremiás kezébe hullott volna.

- Köszönöm! - húzta fel a szemöldökét meglepetten a kobold - Igazán nem kellett volna!

- Mi a terved, te rohadék?! - visította a lány. Talált egy kavicsot az oszlop tetején, megragadta, és a másik fejére célozva elhajította azt. Ekkor kék fény villant, körbeölelte a kavicsot, az pedig békésen lehullott a földre.

- Várni fogok - felelte a kobold. Nem zavarta különösebben Caroline hisztériája, teljesen nyugodtnak tűnt - Várni fogok egy évet, majd még egyet. Ha kell, akkor még egyet. Érdekes egy dolog ez a szubjektív idő, nemde?

- Ennek kurvára nincsen semmi értelme! - üvöltötte a lány - Itt fogsz várni... Mire? Arra, hogy megszeretem a vonzó személyiséged, és megkíméllek titeket, ha felébredsz?

Jeremiás gúnyos mosolya kiszélesedett. Kivillant pár sárgás foga is az ajkai közül.

- Arra várok, hogy te megtörj. Az én álmomban te nem árthatsz nekem, én pedig csak itt fogok ülni, teljes közönnyel. Ha megéhezel, a sas hoz neked is élelmet, nem foglak éheztetni.

- Ennek mi értelme van, te szaros, apró, randa, kövér... - Jeremiás unottan legyintett egyet, mire a lány megnémult. Caroline ijedten kalimpált a kezeivel, de nem tudott szóhoz jutni.

- Bocsáss meg a feltételezésemért, de gyanítom, hogy te nem bírsz ki öt évet önmagaddal. Vagy tizenötöt. Bele fogsz őrülni, a lelki pajzsod le fog ereszkedni. Ekkor pedig a lelkeink egyesülni fognak.

A lány riadtan nézett rá. A bűbáj megszűnt, a hangja visszatért.

- Miért akarsz velem egyesülni? - Rebegte maga elé. Ezt hallván a kobold kuncogni kezdett.

- Mert szeretek élni, és te is szeretsz élni. Ha bennem élsz, akkor mindent megteszel azért, hogy visszaszerezzük a medált, így pedig elkerüljük a kivégzőosztagot. A tested meghal, ami szomorú. De a lelked tovább él... bennem. Nem mondom, kellemetlen lesz egy ilyen hárpiát megtűrni a gondolataim között, de ebből a helyzetből nem látok más kiutat.

Caroline hisztérikusan felsikoltott, és a koboldra vetette magát. Ő rá sem hederített, leült törökülésbe a lánynak háttal, és a tájat nézte. A lány egy láthatatlan falnak ütközött, és elterült a földön. Feltápászkodott, és az arcán démoni, szuicid vigyorral a mélybe vetette magát. A következő másodpercben ismét az oszlopon feküdt. Valami visszateleportálta ide.

- Én tudok várni - vetette oda neki Jeremiás - És te?

Telt az idő, ők sem tudják, hogy mióta voltak bezárva az álomba. Néha megjelent a sas, hozott ételt és italt, majd tovaszállt. Caroline már kezdte elfelejteni a korábbi életét. Kezdte elfelejteni Łisa mosolyát, Jóska kurjongatását, és azokat a banditákat is, akik megölték a szerelmét. Telihold volt, Łisát pedig máglyán égették el a szeme láttára, ő pedig nem tehetett semmit. Lefogták, és végig kellett néznie a dolgot. Hogy miért történt mindez, arra már nem emlékezett, ez is csak egy kusza emlékfolt maradt. Ismét jött a sas, ismét ettek, a kobold pedig tovább nézte a lila égboltot.

- Kisasszony... Caroline! - Jóska kétségbeesetten rázta a barátját. Nem aludhat el a pszichés kapcsolat közben! - Caroline, ébredj fel, Caroline!
Ekkor vette észre, hogy Caroline már nem lélegzik.