Bolygó a gexidi porban - 10. rész

Érdekes egy történet volt. Élet egy másik bolygón? Élet egy másik bolygón. Worg egyre csak mesélt, közben pedig látszólag megkönnyebbült. Úgy érezhette, hogy egy rémálom ért véget azzal, hogy társaságban van, és senki sem akarja megcsonkítani. Mesélt, a madarak pedig csiripeltek. Mesélt, és alkonyodott.

- Elvesztegettünk egy napot - morogta a kobold - Azért figyeljünk oda, mert a végén még megharagszanak ránk a játék szervezői!

A magasba emelte a kezét, és a medál a fa tetejéről egy kék fényburokba zárva repült felé. Elkapta az eszközt, majd a többiekre pillantott.

- Ma a kölyök őrködik, tele van energiával. Van mit ennetek?

- Azt mondtad, hogy nincs több kajánk, ezért vadászni készültem lefekvés előtt.

- Végtelen kajánk van - a kobold megragadta a batyuja alját, rázni kezdte, és torták hullottak a földre - Az előétel tálalva!

- E-előétel? - Gworg zavarban volt - Úgy érted, hogy lesz még ezután második fogás is?

- Hány fogást akartok? - Jeremiás vigyora egy kissé nagyképű volt.

- Az összeset! - lelkendezett az élőhalott.

- Na-na! Gépfiú elgurulna, téged meg még a kincset érő sípcsontjaid se bírnának el!

Ettek. Jeremiás unottan, a többiek lelkendezve. Mostanában azon gondolkodott a kobold, hogy a folyamatos jóllakottság nem oldja meg a problémáit. Az éhínség megtörtént, őt száműzték, ha pedig dacból eszik, akkor nem is élvezi igazán a falatokat. Oldalra fordult, és egy fűcsomóra köpte a tortafalatot.

- Egyetek! Én sétálok egyet. De ha már esztek.. Azért ne vigyétek túlzásba! Hiába tűnik a szexi kockahasam egy istenadta remekműnek, rajtatok szarul állna.

Elindult. Hallgatta a madarakat, és megpróbált úgy fütyülni, ahogy ők. Felsült vele. Verdesni kezdett a karjaival, kék fény ölelte át, és felrepült közéjük. Néha azt képzelte, hogy ő is egy madár. Hogy szabadon repül fel-alá, nem törődik a világ ügyes-bajos dolgaival, és az életről alkotott koncepciója kimerül a színekben, az illatokban és a csiripelésben. Így szállt a lombok között, amikor furcsa mozgásra lett figyelmes odalent. Ketten voltak. Az egyik egy kalapos, bajszos gép, az oldalán egy ostorral. A másik egy fiatal, sovány lány. Úgy nézett ki, mint aki rögvest összeesik az éhségtől. Jeremiás a lombok közé bújt, és figyelte őket. A kölyök felé haladnak, a gép előtt pedig egy hologram jelezte nekik a kincs helyét. Baj van, ezek kincsvadászok! Koncentrált, és néhány közeli kődarabot repített a gép sisakja felé, olyan sebességgel, hogy az letaglózta őt. A lány ijedten fölnézett. A szeme zöld volt, és folyamatosan rettegő. Azt a térséget pásztázta, ahol ő megbújt, és egy pillanatra biztosra vette, hogy észrevette őt a lány. Ismét összeszorította a szemöldökét, és néhány kődarab kékesen kezdett el világítani. Ekkor viszont elgyengült. A kődarabok körüli bűbáj megszűnt, ő pedig magatehetetlenül elindult a lány felé.

- Szép napot, kis hölgy! - megpróbált mosolyogni. Tudta, hogy lebukott, de ez még nem jelenti azt, hogy veszített is.

- Szia! - a lány arca boldogsággal telt meg, amikor ránézett - Gyönyörűek a szemeid!

- A szemeim? - kérdezte meglepődve Jeremiás, ekkor viszont a jobb keze önálló életre kelt, és addig verte a bal szeme környékét, amíg monoklija nem lett.

- Azt szeretném megtudni... - a lány mosolya levakarhatatlan volt - ...hogy te mire is vagy használható? Ha jól láttam, köveket repítesz szerteszét.

- Hát, ez az - Jeremiás megpróbált pókerarcot vágni - Kőelementalista vagyok.

Ekkor a lány arca démonian eltorzult. Egy vérszomjas szörnyeteg állt előtte.

- Hazudsz, te kurva! - Jeremiás ismét verni kezdte magát - Hazudsz!

Ekkor a kobold elméjét köd lepte be. Beszélni kezdett.

- Telekinetikus képességekkel rendelkezem. Az uralmam alá kerülő testet kék fény veszi körül, és azt az akaratom szerint vagyok képes mozgatni, feltéve, hogy az a test nem túlzottan nehéz.

- Így már jó lesz! - a lány mosolya angyali volt - Most pedig benyúlsz a táskámba, előveszed a lepedőt, és leteríted nekem.

- Igen, úrnőm! - Jeremiás küzdött, de túl hatalmas volt az elméjét fogva tartó erő. Úgy cselekedett, ahogy a lány kérte.

- Most pedig beszélni fogsz. A közelben van az egyik kincs, te pedig errefelé bóklászol. A csapatodnál van a sípcsont?

- Igen, úrnőm - hajtotta le Jeremiás a fejét - A kincs a hologram által jelzett helyen található. Magán a kincsen kívül, aki történetesen egy élőhalott, egy fiatal félgép van ott, senki más.

- Kinél van a medál?

- Nálam, úrnőm - Jeremiás ekkor átnyújtotta az eszközt.

A lány arca felderült.

- Ez gyerekjáték lesz! - a jobb kezét a szája elé tette, de végül nem vihogott - Te visszamész a társaidhoz, a medált itt pedig itt hagyod. Ha kérdezik, csak bóklásztál, a medál hiányát pedig természetesen nem említed meg. Mi a közelben leszünk. Néhány napon belül az ytsar kivégzőosztag értetek jön, elvégre elveszítettétek a medált, és ti meghaltok, nekünk pedig lesz egy kincsünk. Most pedig csókolj lábat!

Jeremiás lehajolt, hogy lábon csókolja a lányt, aki viszont a csók pillanatában arcon rúgta. A kobold hátrahőkölt, az orra pedig vérezni kezdett.

- Nos... - a lány megijedt egy kissé - Ha kérdezik, akkor orra estél séta közben.

A gép közben mocorogni kezdett. Lassan feltérdelt, körbenézett, majd a koboldra meredt.

- Te voltál, hinnye?! - bal kezével a fémbajszát pödörte, a jobbal az ostora után nyúlt.

- Jóska, ne! - parancsolta a lány. Istenem, de szép, szőke haja volt! - Még egy seb azon a testen, és a társai gyanút fognak! Mi most csak várni fogunk, a kincs pedig néhány napon belül az ölünkbe hullik.

A gép frusztráltan összecsapta a tenyerét, de nem támadta meg a koboldot.

- Elmehetsz - legyintett felé a lány, egy kissé lekezelően.

- Igen, úrnőm! - felelte Jeremiás, majd elindult a társai felé. Le is bukott, és veszített is.