Emlék a hó alatt 2.rész

A kezem még a kilincset fogta, s azon át az egész ajtó súlya nehezedett rám. Nem engedtem el… hisz bejutottam végre. Felnéztem az óriási épületre. (Akár a Ház, ahol gyermekéveim töltöttem.) Parányi porszem voltam előtte…

Sehol egy fa, fű is alig, betonvilág. Hát ilyen volt az új otthonom! De épült az új játszótér, s csakhamar benépesült a betontömb… Anyák-gyerekek ültették a kis fákat, hétvégeken édesapám a szomszédokkal, társadalmi munkában betonozta a  járdákat a házak közé, s őszinte örömmel nyugtázták, bizony a városi élet milyen csodás! Én ugyan a sárban kószálást mindig többre tartottam, de hiába,  életemet a felnőtt-világ innentől már kijelölt betonjárdák mentén képzelte…

Ahogy telt az idő, fura párhuzamokat fedeztem fel új és régi életem között. Mintha csak a tér szűkült volna, mintha a  falut bezárták volna  egy hatalmas kockatömbbe, s rajtam kívül ezt más észre se vette… Tudod, úgy éltek az emberek ebben a négyemeletes házban, akár a faluban… Miután édesanyám megértette velem, hogy az utcára nem mehetek ki, már nem zárta az ajtót. Sőt, felfedeztem, hogy a szomszédok sem zárják…  Először csak  a közvetlen közelünkben mertem körülnézni, a harmadik emeleten, de később az egész házat birtokba vettem. Most is tudom az akkori  összes lakó nevét. Összesen 15 család élt a Házban, korban hasonló, kisgyermekes fiatalok. Ha jól számolom velem együtt 32 gyerek lakott a Házban. Anyukák zöme gyes-en, mi a ház körül, az új játszótéren…Az új, hatalmas játszón….Minap jártam arra éppen… Parányi kis térnek tűnt…Bár gondolom ezt mindenki így éli meg…gyermekként hatalmas a világ, de felnőttként rácsodálkozik, milyen kicsi is valójában…Viszont a fák hatalmasak lettek. Még mi ültettük, ma meg lombjai alatt hűsölnek a mai gyerekek. Szóval, nagyon a helyén volt ez az új világ. Minden kicsi része a helyén volt…Az apukák reggel elsiettek, aztán az anyukák elkészülődtek,lesétáltunk a közeli abc-be, aztán a délelőtti játékidő következett…Aztán ebéd, amit már előtte este anyukám megfőzött, zuhany, csendes pihenő, aztán délutáni játék, apa, vacsi.. Kezdtem megszokni…A legjobban például az tetszett, amikor esett az eső…Olyankor benépesült a lépcsőház. Minden emeleten székek, a lépcsőkön párnák. Az előtereknél pokrócok, szivacsok, és az a sok játék… Minden szinten az „Anyu, kihozhatom a…?   Hozd csak…” - mondatok… Aztán az emeletek közt már nem is volt könnyű közlekedni… mindenhol beszélgető anyukák, nevetgélő, futkosó gyerekek…… Aztán ez a kép évekkel későbbről is felötlik most bennem…Amikor már jócskán iskolások voltunk, a szülők dolgoztak, mi meg a lépcsőházban rohangálunk, viháncolunk….A „hülye fiúké” volt a földszint meg az első emelet. A második tiltott zóna volt, aztán a harmadik-negyedik a miénk, csajoké…. Többnyire kártyáztunk, meg vihogtunk, meg sugdolóztunk a fiúkról…. azok meg hallgatóztak, meg vízipisztollyal fröcsköltek felénk, erre mi sikogattunk… Aztán 16 órakor, varázsütésre kitisztult minden …. Behordtuk a játékokat, s mindenki hazatalált… Jöttek a Szülők… Mérgesek voltak, ha a lépcsőház tele volt, pedig igazából ők szoktattak rá minket, amikor még egészen kicsik voltunk...

Szóval a Háznak különös varázsa volt. A szüleim ma is ott élnek „hivatalosan”, de valójában a „hegyen”, s én inkább ott látogatom őket a  hétvégéken.  A Házba évente egy-két alkalommal megyek…Ilyenkor persze megrohannak az emlékek…A Ház, mint egy élő gépezet, ahol mindennek pontosan meg volt a helye… Csak nekem nem… Az mégsem  igaz, hogy nem szerettem…tulajdonképpen szerettem itt lakni… Mégis, valahogy olyan kívülállónak éreztem magam. Nem tudtam magamnak sokáig megfogalmazni, mi volt olya fura…Aztán egyszer,jóval később, már a gimiben, tanultuk E.T.A.  Hoffmann Az arany virágcserép című remekét, amit én bizony ki nem állhattam, alig bírtam végigolvasni, rendesen bosszantott és baromságnak tartottam….Aztán ebben a kinemállhatom-műben egyszer csak ott volt egy mondat, amely kimondta azt, amit annyi éven át csak éreztem, de nem tudtam megfogalmazni. Így szólt: „ők annyira nem hittek a mesevilágban, hogy azt hiszik, teljesen szabadok, miközben egy üvegbe vannak bezárva életük végéig”… Annyira eltalált ez a mondat, hogy akkor ott, mármint gimis koromban, fogtam egy nagy befőttes üveget, felosztottam négy emeletre és berendeztem aprócska manókkal…Sokáig tartott, de közben sokat gondolkodtam magamon, egyfajta önismeret volt ez, azt hiszem… Akkor értettem meg, hogy 8-10 évesen miért is menekültem, mikor olyan idilli volt minden…apa, anya, két gyerek, két szoba összkomfort…. Álom-élet a befőttes üvegben… Ha jöttek a gyerekek hozzánk, legtöbbször találtam kifogást, hogy ne kelljen vegyülnöm… Amikor anyukám hazaért, azt mondtam, egész eddig a gyerekekkel voltam, most itthon lennék…. Aztán ha elhitte, boldog voltam… Bevackoltam magam a szobába és olvastam…Persze legtöbbször nem hitte el. Egyszer nyáron, emlékszem rámadott valami szörnyen utált ujjatlan pólót, rövidgatyát és kitett az ajtó elé, hogy azonnal menjek a többi gyerek közé játszani… Ezt sose felejtem el , a földszinti pincében bőgtem, de aztán a gyerekek ott is bújócskáztak, rám találtak és vittek magukkal játszani, pedig nem akartam… És akkor jött el a „második ajtó korszak” – azóta csak így hívom magamban…. Felfedeztem ugyanis, hogy ha felmegyek a negyedik emeletre, ott egy kis vaslétra felvisz a tetőre… Tudtam, oda nem mennek fel a gyerekek…. De a tetőre egy fekete vasajtón keresztül lehetett csak feljutni. Sokáig babráltam vele, közben majd kiugrott a szívem, féltem, talán egy lakó arra jön… Lakat volt rajta, de elég rozoga. Kerítettem én mindenfélét, ollót, kést, fogót. Feszegettem, rángattam… Aztán egyszer mégis csak kinyílt, és feljutottam a tetőre… Csodálatos, szabad érzés volt, olyan leírhatatlan… A kémény mellett hamar találtam egy kis betonkuckót, ahová be tudtam húzódni, eső se esett be, a nap se égette, és itt kátrány se volt.…Nem is tudom mi célt szolgált, de nem is igazán érdekelt, tökéletes rejtekhelynek láttam, már csak be kellett rendeznem.  Pár nap alatt mindent felhordtam, nagy titokban…  Pokrócok, párna, kulacsnyi víz, s persze a könyvek…. Attól kezdve rendszeresen kéretőztem az udvarra, s bizony rendre becsaptam mindenkit körülöttem… Hát nem vagyok rá büszke, hogy efféle gyerek voltam, és nem is mondtam el még soha senkinek, csak most Neked…. Most is hideg futkos a hátamon, ha arra gondolok, egy alig 10 éves gyerek fent mászkált egy emeletes ház tetején… Ma már fel se mernék menni, olyan tériszonyom lett az évtizedek alatt. De érdekes, sose mentem a háztető peremére, eszembe se jutott soha, hogy lenézzek, vagy megnézzem, mit csinálnak a többiek. Csak a kuckóm érdekelt és a könyveim… Felmentem, elhelyezkedtem és bekapcsoltam a „belső mozit” a fejemben.   Először a meséket faltam… sok-sok tündérmesét! Imádtam, bár a szüleim azt mondták, ezeket már óvodásként is fújtam kívülről… mégis más volt, most magam olvastam, és megelevenedtek a képek előttem. Később regényeket is olvastam itt… például Fekete István műveit mind itt olvastam el,…. annyira imádtam ezt a helyet… Több éven át jártam a tetőre, mindig megtaláltam a módját, és sose füleltek le. Aztán, ott a gimiben, miután betettem a kis manókat az emeletes befőttes üvegbe, jó szorosra csavartam a fedelét, és a tetejére színes gyöngyöket ragasztottam…. Nem is tudom már miért, talán a gyermekkori álmok színes gyöngyszemei voltak ezek … egy kislány álmai, aki a tündérek és a természet csodáit egy panelház tetején fürkészte…