Angyal2013 blogja

Az utolsó szó a nagy doboz fenekén... Már elérem, azt hiszem...

A kezem még a kilincset fogta, s azon át az egész ajtó súlya nehezedett rám. Nem engedtem el… hisz bejutottam végre. Felnéztem az óriási épületre. (Akár a Ház, ahol gyermekéveim töltöttem.) Parányi porszem voltam előtte…

Sehol egy fa, fű is alig, betonvilág. Hát ilyen volt az új otthonom! De épült az új játszótér, s csakhamar benépesült a betontömb… Anyák-gyerekek ültették a kis fákat, hétvégeken édesapám a szomszédokkal, társadalmi munkában betonozta a  járdákat a házak közé, s őszinte örömmel nyugtázták, bizony a városi élet milyen csodás! Én ugyan a sárban kószálást mindig többre tartottam, de hiába,  életemet a felnőtt-világ innentől már kijelölt betonjárdák mentén képzelte…

Ahogy telt az idő, fura párhuzamokat fedeztem fel új és régi életem között. Mintha csak a tér szűkült volna, mintha a  falut bezárták volna  egy hatalmas kockatömbbe, s rajtam kívül ezt más észre se vette… Tudod, úgy éltek az emberek ebben a négyemeletes házban, akár a faluban… Miután édesanyám megértette velem, hogy az utcára nem mehetek ki, már nem zárta az ajtót. Sőt, felfedeztem, hogy a szomszédok sem zárják…  Először csak  a közvetlen közelünkben mertem körülnézni, a harmadik emeleten, de később az egész házat birtokba vettem. Most is tudom az akkori  összes lakó nevét. Összesen 15 család élt a Házban, korban hasonló, kisgyermekes fiatalok. Ha jól számolom velem együtt 32 gyerek lakott a Házban. Anyukák zöme gyes-en, mi a ház körül, az új játszótéren…Az új, hatalmas játszón….Minap jártam arra éppen… Parányi kis térnek tűnt…Bár gondolom ezt mindenki így éli meg…gyermekként hatalmas a világ, de felnőttként rácsodálkozik, milyen kicsi is valójában…Viszont a fák hatalmasak lettek. Még mi ültettük, ma meg lombjai alatt hűsölnek a mai gyerekek. Szóval, nagyon a helyén volt ez az új világ. Minden kicsi része a helyén volt…Az apukák reggel elsiettek, aztán az anyukák elkészülődtek,lesétáltunk a közeli abc-be, aztán a délelőtti játékidő következett…Aztán ebéd, amit már előtte este anyukám megfőzött, zuhany, csendes pihenő, aztán délutáni játék, apa, vacsi.. Kezdtem megszokni…A legjobban például az tetszett, amikor esett az eső…Olyankor benépesült a lépcsőház. Minden emeleten székek, a lépcsőkön párnák. Az előtereknél pokrócok, szivacsok, és az a sok játék… Minden szinten az „Anyu, kihozhatom a…?   Hozd csak…” - mondatok… Aztán az emeletek közt már nem is volt könnyű közlekedni… mindenhol beszélgető anyukák, nevetgélő, futkosó gyerekek…… Aztán ez a kép évekkel későbbről is felötlik most bennem…Amikor már jócskán iskolások voltunk, a szülők dolgoztak, mi meg a lépcsőházban rohangálunk, viháncolunk….A „hülye fiúké” volt a földszint meg az első emelet. A második tiltott zóna volt, aztán a harmadik-negyedik a miénk, csajoké…. Többnyire kártyáztunk, meg vihogtunk, meg sugdolóztunk a fiúkról…. azok meg hallgatóztak, meg vízipisztollyal fröcsköltek felénk, erre mi sikogattunk… Aztán 16 órakor, varázsütésre kitisztult minden …. Behordtuk a játékokat, s mindenki hazatalált… Jöttek a Szülők… Mérgesek voltak, ha a lépcsőház tele volt, pedig igazából ők szoktattak rá minket, amikor még egészen kicsik voltunk...

Szóval a Háznak különös varázsa volt. A szüleim ma is ott élnek „hivatalosan”, de valójában a „hegyen”, s én inkább ott látogatom őket a  hétvégéken.  A Házba évente egy-két alkalommal megyek…Ilyenkor persze megrohannak az emlékek…A Ház, mint egy élő gépezet, ahol mindennek pontosan meg volt a helye… Csak nekem nem… Az mégsem  igaz, hogy nem szerettem…tulajdonképpen szerettem itt lakni… Mégis, valahogy olyan kívülállónak éreztem magam. Nem tudtam magamnak sokáig megfogalmazni, mi volt olya fura…Aztán egyszer,jóval később, már a gimiben, tanultuk E.T.A.  Hoffmann Az arany virágcserép című remekét, amit én bizony ki nem állhattam, alig bírtam végigolvasni, rendesen bosszantott és baromságnak tartottam….Aztán ebben a kinemállhatom-műben egyszer csak ott volt egy mondat, amely kimondta azt, amit annyi éven át csak éreztem, de nem tudtam megfogalmazni. Így szólt: „ők annyira nem hittek a mesevilágban, hogy azt hiszik, teljesen szabadok, miközben egy üvegbe vannak bezárva életük végéig”… Annyira eltalált ez a mondat, hogy akkor ott, mármint gimis koromban, fogtam egy nagy befőttes üveget, felosztottam négy emeletre és berendeztem aprócska manókkal…Sokáig tartott, de közben sokat gondolkodtam magamon, egyfajta önismeret volt ez, azt hiszem… Akkor értettem meg, hogy 8-10 évesen miért is menekültem, mikor olyan idilli volt minden…apa, anya, két gyerek, két szoba összkomfort…. Álom-élet a befőttes üvegben… Ha jöttek a gyerekek hozzánk, legtöbbször találtam kifogást, hogy ne kelljen vegyülnöm… Amikor anyukám hazaért, azt mondtam, egész eddig a gyerekekkel voltam, most itthon lennék…. Aztán ha elhitte, boldog voltam… Bevackoltam magam a szobába és olvastam…Persze legtöbbször nem hitte el. Egyszer nyáron, emlékszem rámadott valami szörnyen utált ujjatlan pólót, rövidgatyát és kitett az ajtó elé, hogy azonnal menjek a többi gyerek közé játszani… Ezt sose felejtem el , a földszinti pincében bőgtem, de aztán a gyerekek ott is bújócskáztak, rám találtak és vittek magukkal játszani, pedig nem akartam… És akkor jött el a „második ajtó korszak” – azóta csak így hívom magamban…. Felfedeztem ugyanis, hogy ha felmegyek a negyedik emeletre, ott egy kis vaslétra felvisz a tetőre… Tudtam, oda nem mennek fel a gyerekek…. De a tetőre egy fekete vasajtón keresztül lehetett csak feljutni. Sokáig babráltam vele, közben majd kiugrott a szívem, féltem, talán egy lakó arra jön… Lakat volt rajta, de elég rozoga. Kerítettem én mindenfélét, ollót, kést, fogót. Feszegettem, rángattam… Aztán egyszer mégis csak kinyílt, és feljutottam a tetőre… Csodálatos, szabad érzés volt, olyan leírhatatlan… A kémény mellett hamar találtam egy kis betonkuckót, ahová be tudtam húzódni, eső se esett be, a nap se égette, és itt kátrány se volt.…Nem is tudom mi célt szolgált, de nem is igazán érdekelt, tökéletes rejtekhelynek láttam, már csak be kellett rendeznem.  Pár nap alatt mindent felhordtam, nagy titokban…  Pokrócok, párna, kulacsnyi víz, s persze a könyvek…. Attól kezdve rendszeresen kéretőztem az udvarra, s bizony rendre becsaptam mindenkit körülöttem… Hát nem vagyok rá büszke, hogy efféle gyerek voltam, és nem is mondtam el még soha senkinek, csak most Neked…. Most is hideg futkos a hátamon, ha arra gondolok, egy alig 10 éves gyerek fent mászkált egy emeletes ház tetején… Ma már fel se mernék menni, olyan tériszonyom lett az évtizedek alatt. De érdekes, sose mentem a háztető peremére, eszembe se jutott soha, hogy lenézzek, vagy megnézzem, mit csinálnak a többiek. Csak a kuckóm érdekelt és a könyveim… Felmentem, elhelyezkedtem és bekapcsoltam a „belső mozit” a fejemben.   Először a meséket faltam… sok-sok tündérmesét! Imádtam, bár a szüleim azt mondták, ezeket már óvodásként is fújtam kívülről… mégis más volt, most magam olvastam, és megelevenedtek a képek előttem. Később regényeket is olvastam itt… például Fekete István műveit mind itt olvastam el,…. annyira imádtam ezt a helyet… Több éven át jártam a tetőre, mindig megtaláltam a módját, és sose füleltek le. Aztán, ott a gimiben, miután betettem a kis manókat az emeletes befőttes üvegbe, jó szorosra csavartam a fedelét, és a tetejére színes gyöngyöket ragasztottam…. Nem is tudom már miért, talán a gyermekkori álmok színes gyöngyszemei voltak ezek … egy kislány álmai, aki a tündérek és a természet csodáit egy panelház tetején fürkészte…

Most csak futnék... meg nem állnék....és dacolok, hogy hátra sose néznék (lángolj csak Szodoma!)... Én csak futnék, minden ajtón át, minden falon át, a hegyre fel, felfelé.... De nem moccanok, nem bírok...  Lábam rogyik, kezem a klaviatúrán.... Téged kereslek... akkor is, mikor tudom, hogy ilyenkor rég  alszol már... Hát ezt jelented nekem, azokon a napokon, mikor örök sorsom, sóbálvány-létem fenyeget....

A kilinccsel sokat vesződtem. Először alig értem el, aztán meg hideg volt, érdes és nehezen mozdult. Nyikorgott a hatalmas ajtó, de bejutottam abba a nagy épületbe. Azt hiszem ez az ajtó volt a kezdet és a vég. Talán gyermekkorom vége, s kezdete egy olyan útnak, amely annyi örömet és bánatot hozott…  Az ajtó!  Ahonnan még visszanézhettem…

Vége volt már éppen a télnek, s a természet ezernyi örömdalt zengett, amikor megszülettem. Ezt persze édesanyám mesélte így, akiről tudvalevő, hogy a múltban mindent gyönyörűnek lát, viszont a jelennel sosincs jóban… Igaz, akkor még ő is fiatal volt, boldog kismamaként ölelte elsőszülött leánykáját, s vitte haza abba a kicsiny, zalai faluba, ahol édesapámmal élt, az anyai nagymamám házában. Olyan igazi, aprócska, fehérre meszelt, tornácos házikó volt ez, gondolom Neked is tetszenek,  sötétzöldre  festett ajtókkal. Mert az ajtók már itt is jelen voltak, de ekkor még szabad utat adtak életem első éveinek…Szerinted,  az emberi elme meddig  képes az emlékekbe visszanyúlni? Én nem tudom, de az biztos, hogy ma is érzem ennek a háznak minden fényét, zaját és illatát. Érzem a varázslatot, mely körülvett, érzem a három felnőtt ember határtalan gondoskodását, féltő szeretetét, amely engem, a világ egyik legapróbb teremtményét, az életük legfontosabb szereplőjévé avatott…

Leginkább a kertre emlékszem, ahol édesapám hintát szerelt a farakás elé, a nagy eperfára. Igen, ez az az eperfa.. . Amiért aztán később, az iskolában úgy kiröhögtek, talán negyedik osztályban…Mert azt mondtam, hogy nálunk az eper a fán terem… A bosszantó az volt, hogy én magam sem tudtam, hogyan mondhattam ilyet, hiszen  akkor a szüleimnek már nagy szőlőskertje volt, jókora veteményessel, s jól tudtam, hogy az epret nem a fáról szedtük…De mégis, valahonnan felvillant benne ez az eperfa szó, s rávágtam, amivel én, az osztály első számú szuper-eminens tanulója, csak céltáblájává váltam az osztálytársaim gúnyolódásának… persze, ez már egy másik mozaikja életemnek.  Most még hadd időzzek kicsit azoknál a kezdeti gyermekéveknél, amikor kedvenc mackómmal az ölemben, békésen hintázom az eperfa lombja alatt;  pipitért szedek, amelyből anyukám koszorút fon hosszú, barna hajamba; kutyaháton lovagolok, mert a szomszéd bernáthegyi kutyusa csak engem tűrt meg maga körül. Aztán újra csak a hinta, akár egy egész napon át. Mért szerethettem ennyire? Talán mert ez volt az a hely, ahonnan mindent szemmel tarthattam.     

Éppen szemben volt a tornác bejárata, s jól láthattam a ház három, zöld ajtaját. Balra volt a kamra ajtaja, ahol ezernyi kincs volt és ide kerültek a télire eltett ételek, bár ezt biztosan Te is tudod, így szokás.  A középső ajtó a konyháé volt, itt lakott a nagyanyám, akit a falusiak Mária néninek hívtak. Én nagyon büszke voltam rá, hiszen Mari nénik tucatjával éltek a környéken, de Mária néni egyedül csak ő volt. Az én Mária mamám sürgött-forgott egész nap, főzött, mosott, hajnalban kelt, keményen dolgozott.  A mi udvarunkban nem volt kút, csak az utca túloldalán. Onnan hozta nagyanyám vödörszám a friss vizet. Felét mindig a „tisztavödörbe” öntötte, ahonnan inni kaptunk, a másik felével a sparhelten folyton forrásba lévő vizet pótolta. Innen volt meleg víz mosni, mosdani. Az állandó gőz átjárta az apró konyhát, amelyet mindig olyan fojtogatónak éreztem, ezért nem is szerettem ezt a helyiséget. De annál inkább a mi szobánkat, ahová a harmadik zöld ajtó vezetett. Itt mindig friss illat volt! Itt laktam a szüleimmel. A sarokban állt a hatalmas, ósdi, barna szekrény, amely persze teljesen megfelelt az akkori kor divatának. Volt annak az alján egy hatalmas fiók, ott tartottuk a játékaimat. A nagy barna mackóm, akivel hintázni jártam, itt tért nyugovóra minden este, hogy aztán másnap bírja erőnléttel Szegény mackóm! Egy nap a bernáthegyi kirágta, de nem vettem észre, s ahogy hurcoltam az udvaron, kihullott belőle az összes fűrészpor…(Mert ő még abból a korból származik, amikor a gyermekjátékok fűrészporral voltak puhára tömve….)

                Aztán egy napon, megjött a hír: felépült  A HÁZ… Megkaptuk a hőn vágyott lakást, s A VÁROSBA költöztünk. „Két szoba, összkomfort” a harmadik emeleten, egy lakótelep közepén. Gombnyomással fűthető szobák, tágas fürdőszoba, csapból folyó víz.  Igen, felnőttként nyilván már én is értem…  De akkor, egy apró gyermek eszével…. Anyám úgy mesélte, két hétig rúgtam a bejárati ajtót… Az első ajtót, amely az utamban állt… Pedig hol volt még akkor a nagy lázadások kora, mit se tudtam még azokról a későbbi nagy ajtókról, amelyeken át kellett vergődni magam!… Hol volt még Morrison veszélyekkel teli verses világa, hol volt még a kamaszkori Doors-korszak   sok ezernyi küzdelme! Itt még csak egy toporzékoló kisgyermek voltam, aki úgy érezhette, hogy az „édenkert”  helyett,  egy cellába zárták, és még sok-sok évig érezte így…