Elkárhozás azért, amit nem tettünk meg!

Ismeretlen, lélekben mégis oly közeli utazótestvérem! Krisztus máig örök érvényű és mindig aktualitással bíró szavai, a túlságosan testi ember számára rejtjeles grammatikájú példabeszédei mind két szegmensre bonthatók: vagy a lélek víz és Lélek általi újjászületéséről, a végig állhatatosságról, a rendíthetetlen hitről szólnak, amelyek elvezetik az egyént a Mennyek országának lélekelevenítő kegyelmébe, vagy pedig a tékozlásról, a világ csűrébe való gyűjtésről, amellyel ha nem szembesül a lélek még idelent a földi élete során, amíg tart számára a kegyelem, az utána az utolsó ítéletkor Előttük állva maga fog ezáltal kárt vallani, kárba veszni. Ez a fajta dualitás, kettősség, amely az ember életét is szüntelen a kezdetektől fogva áthatja és irányítja, az alapja az Igazságnak, az Életnek Szavának. A két úr közül vagy a Teremtő Gondviselőjének iránymutatása szerint éli valaki az életét, vagy pedig a saját testi önzőségének, az anyag vágyainak oltárán adózik. Vagy az Isten vagy a Mammon, és nincsen arany középút. Hogy jobban megérthessük a kárhozatot, hogy miért jut oda bizonyos lélek, és hogy miért alakulhatott ez ki az ember életében, akkor mind már annyi bizonyság esetében, most is érdemes Lélek által lélekből megélni, hogy mi is történt a Teremtés utáni időszakban. Talán nincsen a Bibliának, de inkább az Igazságnak még egy olyan passzusa, mint az édeni idill pillanata, hiszen elképesztő, hogy milyen tűzzel égő, de a botrányos tükröt tart a gyarló ember elé, és az abban történtek megfelelő analógiával párhuzamba állíthatóak az ember szinte egész életútjával, leképezhetőek annak történéseivel. Az Ige tervezője, aki maga a szer-etet, az életet átható és összetartó esszencia, mindent ilyen lelkülettel és örömmel alkotott. Mielőtt megformálta volna a legdicsőbb teremtését, az embert, akit saját képére formált meg, kezeivel fundálta a földünket, a természet utánozhatatlan ökoszisztémáját, az ember lakhelyét, életterét, és az egészet nekünk adományozta, hiszen mint gyermekek örökösökké váltunk. Csupán egyetlen dolga lett volna az első embernek, hogy kisdedi lelkülettel játsszon és dicsőítse a Szülőjét. Mégis a későbbiekben megszegte az egyetlen neki kirótt parancsolatot, ellenszegült a tilalomnak, ami nem ellene, hanem érte adatott, és önző indíttatásától, hataloméhségétől, vágyakozásától és testi erejéből dacolt a Teremtője Szava ellen, ami a neki szánt tökéletességből való azonnali kizárást vonta magával. Az örök életre szánt dicsőség koronája kiűzetett és kitaszíttatott az egészséggel teli kegyelem állapotából, és az akkori magára vont ítéletet, az akkor magában megteremtet negatív és istentelen érzéseket és gondolatokat az emberiség későbbi generációi is megkapták egyfajta teherként, mementóként, amely billog kitörölhetetlen súlyként üttetett bele az ember lelkébe. A teremtés megkerülhetetlen és örök törvénye, hogy aki leveszi a tekintetének fókuszát az Életről, az automatikusan a hiábavalót, az elmúlást élteti. Emiatt a tettük miatt az ember megtapasztalta a fájdalmat, a lelki magányt, a nehézségeket, az igazságtalanságot, a betegségeket és végül a porhüvely halálát is. Amikor valaki elkezd elszakadni a Teremtő Édesapától, annak a lélekkínzó folyamatnak a végső stációja a lélek elkárhozása, hiszen az ember szabad akarattal teremtetett meg, és aki az élete végén olyan mértékben lesz beletapadva a vétségekkel teli test hálójába, azon egyszerűen már az Ige Tervezője sem képes segíteni, hiszen az az egyén már választott. A kárhozatot azóta számos kultúra, antik civilizáció próbálta meg a maga vallásos hite életfelfogása mentén megfesteni, leírni. Ez alól a kereszténység sem kivétel, amely vezető világvallás berkeiben is a kezdetektől fogva megfogant az elkárhozás folyamatának állapotának ábrázolása, amelyet áthat egyfajta erős babonasággal és dogmatizmussal teli misztikum, gondoljunk csak a középkori ikonográfiákra vagy egyéb képzőművészeti tónusokra. Ez a fajta folyamat minden vallásban megfigyelhető, és az Örök Megváltó szavai is egyértelművé tették, hogy aki nem Vele van, az tékozol, és az, aki nem születik újjá és nem munkálkodik szorgosan az Igazságban, az a Gyehennára vettetik. Most nem is erről az egyén szólva is túlmisztifikált folyamatról szeretnék bizonyságot tenni, hanem arról, hogy hogy valójában miért is lesz a lélek ítéletre vonva, és az Atya akaratából miért veszik az kárba, miért kárhozik el. A rá adott válasz szintén megbotránkoztató, indulatokat szító, a test szemüvegén keresztül szemlélve elfogadhatatlan és kínzó lesz, de ezeknek is szükséges meglenniük, hiszen szembesülés nélkül nem létezik megváltás és feltámadás sem.

A lélek valójában nem azért veszik kárba, amit megcselekedett a földi életútja során, hanem elsősorban azért, amit nem tett meg, amikor szükséges lett volna! Ez óriási botrány, és ezért van elképesztő szerepe annak, amire Krisztus kér minden lelket, aki Őhozzá kiált kisdedi alázattal és szelídséggel, hogy cselekedjünk addig, amíg még tart a kegyelem, hiszen elmondta Ő maga, hogy a mai nap még lehet, hogy a miénk, de a holnapi már nem biztos, hogy megadatik. Addig szükséges cselekedni, amíg van rá mód és lehetőség, mert a kegyelem egy idő után mindenkitől elvétet: "Nékem cselekednem kell annak dolgait, a ki elküldött engem, a míg nappal van: eljő az éjszaka, mikor senki sem munkálkodhatik." - mondta a Megváltó, de azt is közölte, hogy: "Az én eledelem az, hogy annak akaratját cselekedjem, a ki elküldött engem, és az ő dolgát elvégezzem." Senki sem arra kapja meg az elhívást, hogy bánkódjon amiatt, amit elkövetett és még fog is. Nem az önsajnálkozás és a folytonos bocsánatkérés a munkás feladata és hivatása, hanem az, hogy folytonosan szorgosan munkálkodjon megtörve a kenyeret, és addig adjon, ameddig csak tud, és olyan formában, ahogyan azt megkapta! "A mit néktek a sötétben mondok, a világosságban mondjátok; és a mit fülbe súgva hallotok, a háztetőkről hirdessétek." - mondta Krisztus. Amit megkapunk kegyelmi ajándékként, legyen az egy tiszta gondolat, egy igaz érzés, egy lélekelevenítő kijelentés, egy jelenés vagy akár egy álom, azokat még melegében lenne ildomos továbbadni azon embertársaknak, akik még éheznek és szomjaznak lélekben, hogy ők is megelégíthessenek és láthassák, hallhassák az Igazság dicsőségét. Mindenkinek adatott valami talentum, amit képes lenne befektetni, hogy az gyarapodjon. Ki poéta vénát kapott, ki muzikálisat, ki a festészetben, a képzőművészetben alkot egyedin és kimagaslóan, kinek az empatikus képessége erőteljes. Amit kapunk Tőlük, azt a saját egyedi kincsünkkel szükséges továbbadni, hogy az megfialjon és annak bőségét lássuk. Mert csak abból tud az ember adni, amiből feleslege van. Az Igazság nem préda, azon nem lehet ülni, mint ragadozó a zsákmányán. "Mert mondom néktek, hogy mindenkinek, a kinek van, adatik; a kinek pedig nincs, még a mije van is, elvétetik tőle." - fogalmazta az Egyetlen Mester. Mert a test lusta és önző, neki nem érdeke az újjászületés, a munkálkodás. Ezért figyelmeztetett bennünket Krisztus, hogy szüntelen imádkozzunk, mert a test erőtlen és hogy erőssé váljon a lélek, annak alapja a szorgos tett. Legyen az szóval, szájjal, gesztusokkal, bárhogyan is, de amit valaki megkapott, azt szinte azonnal lenne szükséges továbbadnia, és úgy, ahogyan megkapta azt, mert így van benne szabadító erő. És pontosan ennek a cselekvésnek a hiánya, a tékozlás, a henyeség, a közönyös habitus az, amely okán az ember nem csak a saját lelkének árt, hanem másoknak is, mert elveszi azt tőlük azt az ajándékot, amit felkínált őt felhasználva az Élet Ura. Teljesen egyértelművé teszi ezt az Élet Szava Ezékiel próféta könyvében: "Ha ezt mondom a hitetlennek: Hitetlen, halálnak halálával halsz meg; és te nem szólándasz, hogy visszatérítsd a hitetlent az ő útjáról: az a hitetlen vétke miatt hal meg, de vérét a te kezedből kívánom meg. De ha te megintetted a hitetlent az ő útja felől, hogy térjen meg róla, de nem tért meg útjáról, ő vétke miatt meghal, de te megmentetted a te lelkedet." De dicső példa rá Jónás próféta is, aki hosszú ideig volt konok és dacolt az Úr akarata ellen megkeményítve a szívét, de később a cethal gyomrában szembesült gyarlóságával, és utána hatalommal és erővel ment prófétálni. A vétségek már ki lettek fizetve mindenki számára Krisztus áldozatában, barátom, hiszen Ő ezért is érkezett el közénk. Az Atya a jelen Ura, nem pedig a múlt és a jövő Istene, ezért mondja Mózesnek, hogy a Vagyok vagyok, és nem hiába fogalmazza úgy az Úr, hogy: "Én fiam vagy te; én ma nemzettelek téged." Ha mindig az istentelen és életellenes tettünkön lenne a hangsúly, amit elkövettünk és amit még fogunk is, akkor soha egyetlen ember sem menekülne meg. Nem hiába fogalmazza úgy Pál apostol, hogy: "Azért ha valaki Krisztusban van, új teremtés az; a régiek elmúltak, ímé, újjá lett minden." Természetesen mindenki számot fog adni az Igazság színe előtt állva arról, amit gondolt érzett, cselekedett, hogy mire fordította az élete idejét. De nem azon lesz a fókusz, amit elkövetett, hanem azon, amit nem tett meg, amikor őt arra indította a Lélek! Ezért mondta azt Krisztus, de szinte kérte, hogy a mennyei kincsekért tevékenykedjünk, amit a moly nem rág meg és a rozsda sem emészt meg, mert ezeket soha senki sem képes tőlünk elvenni, és ezek lesznek majd a bíráink Előttük állva, akik kezeskednek értünk. Egy őszinte, de igaz intés, egy szeretettel teli ölelés, egy alázatos bocsánatkérés, egy továbbadott tűzzel égő bizonyság, egy önzetlen segítségnyújtás, vagy csak pár szó, mind olyan fontos tényezők, amiket annyiszor nem teszünk meg, pedig ami számunkra a test felfogásából teher és gyávaság, az a másik ember számára szabadulás és élet. Amíg van rá módod, amíg képes vagy tenni az Ő Lelkükkel, addig merj cselekedni, mert törékeny az ember élete, és úgy add azt, barátom ahogyan megkaptad. "Az embernek napjai olyanok, mint a fű, úgy virágzik, mint a mezőnek virága. Hogyha általmegy rajta a szél, nincsen többé, és az ő helye sem ismeri azt többé." - olvasható a Zsoltárok könyvében. Mint a füst, olyan az ember élete, az egyik pillanatban gomolyog, a másikban már el is illant. Amíg tart a kegyelem, amíg tehetjük, cselekedjünk, mert mindannyian számon leszünk kérve, és azért elsődlegesen, amit nem tettünk meg akkor, amikor szükséges lett volna. Senki se bánja meg Előttük állva, mert akkor talán már örökre késő lesz.

Kívánom, hogy ebben segéljen meg mindannyiunkat a Legbölcsebb Fazekasnak és a Hússá és Vérré lett Tökéletességnek a lelke és a Neve! Üdv. Tamás