A VERSELEMZÉS MENETE

Marie_Marel•  2014. július 12. 00:39

Részlet

A VERSELEMZÉS MENETE

A műelemzésre nincs recept, egy vers sokféleképpen megközelíthető. Ha komplex értékelésre törekszünk, akkor tanácsos az alábbi gondolatmene­tet követni. Először csak vázlatot készítünk, amelynek során a következő szempontokat érdemes figyelembe venni: 

1. expozíció (bevezetés)

2. a vers témája

3. -műfaja

4. -címe

5. -szerkezete

6. dikciója (versbeszéde)

7. -stílusa

8. modalitása (hangneme)

9. prozódiája (verselése)

10. konklúzió (befejezés)

(A műfaj, a cím, a modalitás és a stílus elemzése a téma után bárhol követ­kezhet az elemzésben.)

Miután többször elolvastuk a művet, először a témáját közelítjük meg globálisan, anélkül, hogy a részletekbe belemennénk. Egy vers általában rétegzett témájú, több jelentéssíkja lehet, ezeket a részletes elemzéskor érdemes feltárnunk. Bevezetésképp csak behatároljuk a témát: pl. vallo­másvers, amelyben a költő közvetlenül vagy közvetetten vall érzéseiről. Vagy: gondolati vers, amely filozófiai kérdéseket feszeget.

Ezután meghatározzuk műfaját, műfaji jellegzetességeit. PL: a vers klasszikus óda, majd leírjuk az óda jellemző tulajdonságait.

A vers szerkezetének vizsgálatakor a gondolatmenet kiindulópontját és végpontját érdemes összevetni. Ekkor látjuk, hogy a gondolat honnan hová ível, milyen egységekre osztható, s azoknak a nagy témán belül mi a szerepük.

A dikció elemzésekor azt figyeljük, hogy a szöveg milyen nyelvi esz­közökkel (metaforikus vagy retorikus versbeszéd) hordozza az üzenetet, s azoknak mi a szerepe az egész mű kontextusában. A tartalmi-formai elemzés párhuzamosan halad, hiszen a versben a költői eszközök nem jelentés nélküli díszek, hanem jelentéshordozó elemek. Ekkor határoljuk be a korstílust is, amibe az adott mű tartozik.

A prozódia meghatározásakor meg kell találnunk, hogy a vers ritmikája időmértékes-e vagy esetleg ütemhangsúlyos, netalán gondolatritmusra épül.

Csak miután elkészítettük a vázlatot, fogunk hozzá az elemzés felépíté­séhez. Eldöntjük, hogy miről írunk az expozícióban (bevezetés) és a konk­lúzióban (befejezés), hogy ne ismételjük önmagunkat. Csak ekkor építjük fel az argumentáció (tárgyalás) gondolatmenetét, vagyis a részletes vers­elemzést. A mű értékelésekor érdemes más költők hasonló témájú verseit is megemlíteni, összevetni vele.

Kerüljük a vers életrajzi szempontú értelmezését, mert vakvágányra vezethet minket! Ha a költő életrajzából indulunk ki, fennáll a veszélye annak, hogy leszűkítjük a mű jelentését, esetleg félreértjük a mű szimbo­likáját. Az igazán jó vers az életrajz nélkül is hordoz jelentést, ha megérté­séhez kellenek az életrajzi adatok, akkor a költőnek nem sikerült az egyéni élményt egyetemes szintre emelni. Az életrajz ismerete természetesen ár­nyalhatja a mű üzenetét, de ha az életrajzi vonatkozások szövegszerűen nem jelennek meg a versben, akkor fölösleges utalni rájuk, hacsak nincs jelentésmódosító szerepük.

Minden vers több szinten értelmezhető

A verset mint önálló művészi szöveget elemzem, jelentését belső összefüg­géseiből hámozom ki, nem térek ki az alkotó más műveire, nem kapcsolom más szerzők hasonló műveihez, társadalmi vagy filozófiai törekvésekhez.

A verset az alkotó más műveinek kontextusában is vizsgálom, kimutatom a költőt hangsúlyosan érdeklő gondolatok, motívumok rendszerét, fejlő­dését.

Stilisztikailag behatárolom valamilyen korstílusba, és elemzem a jellemző stíluselemeket.

Gondolati vers esetében vizsgálhatom a koreszmék összefüggéseiben, esetleg filozófiai hátterét keresem. Itt már komolyabb tanulmányokra van szükségem, hiszen ismernem kell a kort, a költőt ért filozófiai-eszmei ha­tásokat.

Nézzünk egy konkrét példát! Lássuk, mire jutunk a puszta szöveg­gel! Az érettségin szerepelhet ismeretlen mű, tudnunk kell meg­birkózni az értelmezéssel.

Fűz a tóparton

Roppant ég alatt, és tűnődve, mintha

Saját árnyát akarná kihalászni,

Ügy néz, úgy hajlik a tóba a fűzfa,

S nem érti, hogy egy másik, óriási

Kékségből, amely fordítva ring a mélyben,

Milyen kísértet nyúl és kandikál ki,

Mintha egy fenti, fuldokló világból

Őt, az árnyát, akarná kihalászni.


Az első olvasatra is világos, hogy gondolati verssel van dolgunk, amely­nek központi szimbóluma a fűzfa. Honnan tudjuk, hogy a fa szim­bólum? Onnan, hogy a költő antropomorfizálja, emberi cselekvésekkel ruházza föl: tűnődve, kihalászni, néz, nem érti, nyúl, kandikál ki. Ha önmagukban nézzük ezeket az igéket, akkor a fűzfában egy elmélkedő ember képét látjuk elrejtve. A „mintha" szó kétszeri előfordulása is azt jelzi, hogy a fa csak emberi jellemzők kivetítése, nem önmagáért van je­len a versben.

Megállapíthatjuk tehát, hogy olyan gondolati vers, amelyben a filo­zófiai jelentést a természetbe, egy külső tárgyba vetíti ki a költő.

Ez a tárgyias líra, azon belül is a szimbolista technika jellemzője. Szim­bolista poétika jellemzi, a mű jelképrendszere egy központi szimbólum köré épül, s a többi elemnek csak a központi szimbólumból (fűzfa) levezet­ve van metaforikus jelentése. Ez azt is jelenti, hogy a versnek két jelen­téssíkja van: egy konkrét képi és egy absztrakt sík.

Ilyenkor a legcélszerűbb az értelmezést azzal kezdeni, hogy vizuálisan (a látvány felől) közelítünk a szöveghez. A konkrét képi síkon egy vízbe hajló fűzfát és annak tükörképét látjuk. A valóságos és a tükröződő fűzfa ágai mintha egybefonódnának. A vers szerkezete is a tükröződést imitál­ja: az első négy sor a valóságos fa, a másik négy sor a tükörképet írja le. A víztükrön összemosódik a víz és az ég kékje. Ha most az antropomor-fizált képet, vagyis a szimbolikus jelentéssíkot értelmezzük, akkor elő­ször egy tükörbe néző, önmagát szemlélő embert látunk, aki azonban nem ismeri fel önmagát. Tükörképe kísértetnek, önmaga árnyának tűnik, amelyik, akárcsak ő, szemlélődik és próbálja megragadni önmagát. Ennek azonban így nem sok értelme van, hiszen a gondolkodó ember tudja, hogy a saját tükörképét látja, a versbéli azonban „nem érti". A tükör hűen adja vissza külsőnket, de csak azt, többet nem árul el rólunk. A víztükör tehát nem lehet a tükörbe nézés metaforája, hacsak nem az önvizsgálaté. Ha ön­magunkat akarjuk megérteni, akkor az elme az a tükör, amelyen vissza­verődik a képünk. De vajon képes-e az elme objektív képet vetíteni saját magunkról? Vajon megismerheti-e teljességében önmagát az „én"? Lehet­séges-e, hogy egyszerre legyünk a megismerés alanya és tárgya? Ismeret­elméleti problémába ütköztünk, ami a filozófia egyik kulcskérdése. Mielőtt elhamarkodottan filozófusokat citálnánk, nézzük, mit mond a vers!

A szövegben három szemlélő van: a lírai én, aki kívülről szemléli a fűzfát, a valóságos fűzfa és annak tükörképe, akik egymást nézik. A fűzfa helyébe bárki behelyettesítő, lehet önszimbólum is.

Objektív-e a lírai én? Hanghordozásában igen, a vers visszafogott hangnemű, csupa tényközlő kijelentő mondatból áll, a művész a szenv­telen kívülálló képzetét kelti. De vajon szenvtelen-e? Nézzük csak meg a jelzőket: roppant ég, óriási kékség, fuldokló világ - ezek már értelmező, szubjektív jelzők. íme a gondolkodó alany környezete, világa: beláthatat­lan és nyomasztó. A tükörképen a víz és az ég összemosódik, minden bi­zonytalanná válik, már nem tudni, hol a fent és a lent, mi a valóság és mi

annak leképezése. A lírai én tehát szubjektív világértelmezést ad, a képek az ő tudatát vetítik ki.

Ha most filozófiai fogalmakkal próbáljuk meg leírni a vers jelképrend­szerét, azt mondhatjuk, hogy a szövegben egy felfoghatatlan, kiismerhe­tetlen objektum1 és egy önmagát megérteni vágyó és az önmegismerési folyamatban elbizonytalanodó szubjektum2 jelenik meg. Ki vagyok én? Az vagyok-e, akinek hiszem magam? A vers ennél nem megy tovább, min­den eleme az ismeretelméleti szkepszist3 sugallja: sem a világ, sem önmaga nem megismerhető teljesen a szubjektum számára, mégis erre törekszik. Az ismeretelméleti szkepszisnek kiterjedt irodalma van, ha a költőre gya­korolt hatások érdekelnek minket, akkor nem kerülhetjük el, hogy meg­vizsgáljuk a szerző egyéb műveit is.

A verset Szabó Lőrinc írta 1939-ben. Önéletrajzában a szerző a kínai gondolkodókat, költőket és Bertrand Russelt nevezi meg, mint őt ért erős hatásokat. Keleti témájú versei közül A Dsuang Dszi álma hozható párhu­zamba a fenti verssel, amelyben Dsuang Dszi lepkének álmodja magát, il­letve a lepke Dsuang Dszinek, végül már egyikük sem képes különbséget tenni álom és valóság között:

„és most már azt hiszem, hogy nincs igazság, Már azt, hogy minden kép és költemény, Azt, hogy Dsuang Dszi álmodja a lepkét, A lepke őt és mindhármunkat én."

Fontos megfigyelni, hogy itt is három szemlélő van: az identitászavarba került Dsuang Dszi és a lepke, illetve a költő. Russel ismeretelméleti ta­nulmánya a költemény megírása után jelent meg, ezért az ő közvetlen ha­tása jelen esetben kizárható. Kabdebó Lóránt4 idézi Szabó Lőrinc Meyer-fordítását (Keringő sirályok), amelyben ugyanaz a látvány jelenik meg, mint g a Fűz a tóparton-ban, csak ott az égen röpködő sirályok képe tükröződik. m

Ugyanaz a szkepszis figyelhető meg itt is: az önmagát vizsgáló, megérteni akaró egyén csak annyit tud magáról, hogy önmagán gondolkodik, mint ahogy a fűzfa is csak idáig jut el. És itt felmerülhet a versnek egy másik értelmezési lehetősége is: lehet hogy a víztükör a költészet metaforája, vagyis az önmegértés kísérlete? Vajon képes-e objektív, teljes képet adni a költészet a világról és az azt szemlélő művészről? Ezen a szinten a vers  tehát szimbolista önportré is lehet, s akkor a fűzfa a művészt szimbolizálja, aki a költészet (víztükör) segítségével próbál önmaga és a világ mélyére hatolni.


Forrás: http://www.google.com/url?sa=t&rct=j&q=&esrc=s&source=web&cd=7&ved=0CFUQFjAG&url=http%3A%2F%2Fusers3.ml.mindenkilapja.hu%2Fusers%2Fjmg12b%2Fuploads%2Fverselemzo.doc&ei=S2PAU62_KIqp0QXMlIGICg&usg=AFQjCNGn60v65_qo2Ft09653ZO_TYM6NGQ&sig2=wxY04AzwJkOmdc_2SJ0Ruw&bvm=bv.70810081,d.d2k

Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!

Marie_Marel2014. július 12. 14:10

:-)
(Csak azért tettem ide, hogy megmaradjon.)

Törölt tag2014. július 12. 08:34

Törölt hozzászólás.