Olyan ősi szép

Gerleszárnyon rebben el az alkonyat,
szívembe réved a táj szótlansága,
lombfuvallat suttogja vissza hangodat...
Csepp ködgalamb ül egy fázó faágra,

-bennem felrémlik tiszta Férfi-lényed...
Most csillaglegendákat fest a sötét,
de én őrzök ezer gyönyörűbb képet,
a tekinteted derengő esti kökényt,

- benne hajnalfázisok ragyogását,
s a teagőz-fényű párafodrokat,
melyek sejtették tested lobbanó vágyát,
mielőtt sóhajod ajkamra csókoltad...

Emlékszem, míg felhő-Atlantisz épült
felettünk, megannyi kis nyár-anzix, és én
májuslány voltam, a Nő a Férfival szépült,
míg eggyé születtünk ott a völgy méhén...

Olyan ősi szépet sosem láttam, mint Te,
nem éreztem más Igazat, más Istent,
mit Férfiként teremtettek volna az egek.
De Általad Élni tanultam itt lent.