Szívdobbanások

Gerleszárnyon rebben el az alkonyat,
szívembe réved a táj szótlansága,
lombfuvallat suttogja vissza hangodat...
Csepp ködgalamb ül egy fázó faágra,

-bennem felrémlik tiszta Férfi-lényed...
Most csillaglegendákat fest a sötét,
de én őrzök ezer gyönyörűbb képet,
a tekinteted derengő esti kökényt,

- benne hajnalfázisok ragyogását,
s a teagőz-fényű párafodrokat,
melyek sejtették tested lobbanó vágyát,
mielőtt sóhajod ajkamra csókoltad...

Emlékszem, míg felhő-Atlantisz épült
felettünk, megannyi kis nyár-anzix, és én
májuslány voltam, a Nő a Férfival szépült,
míg eggyé születtünk ott a völgy méhén...

Olyan ősi szépet sosem láttam, mint Te,
nem éreztem más Igazat, más Istent,
mit Férfiként teremtettek volna az egek.
De Általad Élni tanultam itt lent.

Rám halkul az este,

Hűvös őszi párasóhaj úszik már a falu felett így hajnal tájt....Kint hidegtől pirulnak az arcok, de itt, Tőled nyílnak bíborrózsák rajtam, forrósodom, lánggá születek a vágy kandallójában. Hozzámsimulásod torkomra forraszt minden szót, csak sóhajra vagyok képes, miközben félhunyt pillám mögül figyelem mozduló, pőre párduckecsességed....Magamra karollak, tested hídja oltalom, és Égig vezető horizont, a legszebb híd, mely alatt valaha jártam... S én tartódként homorulok alád. Gerinced íj, ujjaim nyomán engemérzésbe feszül...Szinte levegőt sem kapok, ahogy óceánszemed szemem partjára ér, és beborítja hullámaival...ím, csak az övé...
Homokszemed vagyok, merülök beléd, part és víz, összetartozunk, újra és újra találkozunk, érintve, ringva, sodródva...Hajó vagyok, s Te a vitorla, repítesz férfiasságod szélerején. Szárnyam lettél. felhőkbe hajítasz, mint egy pihe, úgy szállok Veled s hullok Rád.
Fénnyé lehelsz, nem volt ily gyönyörű az élet még...

Gyönyörű vagy, gyönyörű vagyok Veled, Benned...érzem, látom felémmozdulásaidban. Minden sóhajom szádnak adtam, mégis. hogy érezlek, lélegzik a lelkem. Tengerfenékig húz örvényed, amíg karodba kapaszkodva szédüléseinkbe halok, Veled... Nem kapok levegőt...De lélegzem...Varázslat...
Összeverődő szívveréseink dobszavát hallom, látom egymásba gömbölyödött örömünk, a mosolyokkal nyíló világot bennem, Benned. Megszülettem...Tőledszerelemmel, újra. Most úgy ölelsz, mint csecsemőt az apja, olyan tiszta szeretettel, áhítattal, s gyöngéd rajongással tekintetedben, hogy ismerőssé lesz a kép...Így vagy levegővételeimben Te is....nekem. 
A rezdülések szava, a rajtam lassan végig cirógató pillantások, mintha csodát szemlélnék, még sosem látottat...Pedig magamé is. Egypetéjű ikrek érzéseink...tudod, érzed, éled Te is....ott bent, és nekem adva is..,Nézésünk, ahogy új és új vidékre lelve felfedezi
a másikat....Eddig nem tudtam milyen lehet. Valakivel élni, meghalni és születni...együtt, vele, általa, Benne...magamban. Most sem tudom. Nem.....Bizonyosság tölti ki sejtjeim. Otthonná tárultam, Neked, ahogy otthonommá tártad magad.
Biztonságom vagy.... Szerelem, Élet, minden élő érzés, megtalált Végtelen.

Messzi bográcstüzek már csak a fények,

mályvaligetet alkotnak a pille felhők,
mint gyermekben a remény, vagy bennem Élet,
s vagyok elpirult csend én a Férfi előtt.
Most, pipaparázs-csillagok alatt,
hullámcsepp-szemed színe lesz az alkony,
míg a tegnapokból közel sóhajtalak,
szívverésed líra, enyémben itt hallom.
Szirom-remegés vagyok, nyárlobbanás,
pillangószárnyakká válnak sejtjeim...
Érintések nélkül is úgy olvadsz rám,
- pőreségem csak Te tudod így szeretni.
A tinta a papíron asszonyi láng,
de már túl kevéssé válnak a szavak,
hogy leírhassam, ahogy a Nő Téged lát,
s Te lásd szívemben minden nap ünnep vagy.