Színes Foltok

Színes Foltok

(előzménytörténet)

 

                Reggel hét órát üt az óra. Fáradtság és keserűség ül Daniel szemén, miközben legmélyebb álmaiból ébred fel. Pedig pont most jött volna az izgalmas rész! Álmában autóversenyző volt és pont a célvonal előtt volt már… De nem juthat a végére.

                Bágyadtan mászik ki ágyából, útja a fürdőszoba felé vezet. Álmosan áll a tükör előtt, fogkeféje után nyúlva. Lassan bevizezi azt, majd a fogkrém után nyúl, hogy azzal a fogkefét bekenje. Fogait suvickolva azon gondolkozik, milyen napja lesz. Kémia, fizika és matek. Ki nem állhatja őket. De eddig is túl volt az összesen, ezek után is túl fogja élni.

Miután alaposan meggyőződött arról, hogy fogait megmosta, visszaindul szobájába, hogy tovább készüljön. Magára veszi ruháit, tankönyveit bekészíti táskájába. Itt az idő, menni kell. Kilép a bejárati ajtón és megindul iskolája felé.

-8:00-

Daniel belép a terembe, padja mellé lép, majd leül. A tanár perceken belül itt lesz, és megkezdődik a robot, az egész napos bágyadás. Hatalmas kín ez neki. Úgy érzi mintha láncra vernék, és fogva tartanák egész nap. Fogva tartanák, és olyan információkkal kínoznák, melyek terhet jelentenek számára, s a háta közepére sem kívánja őket. Hiszen őt nem érdekli a kovalens kötés, sem a sejtek se semmi ilyesmi. Egyszerűen nem mozgatja meg. Ő a művészetben leli az örömét, a tiszta és korlátok nélküli alkotásban. Akkor érzi csak igazán, hogy szabad és szárnyal.

- Mr. Carter, hajlandó válaszolni a kérdésemre? – töri meg a gondolatmenetet egy éles hang.

Daniel rémülten kapja fel fejét, körbe tekint. Már megint elbambult. Osztálytársai vigyorogva bámulják őt, megint ő került a figyelem középpontjába.

- Ne haragudjon Tanárnő, elbambultam. Lenne szíves megismételni a kérdést? – válaszol Daniel elpirulva.

- Jellemző. Sose figyel az órámon! Szeretnék most már beszélni az édesanyjával Carter! Mondja meg neki! Lewis, mondja a helyes választ! – jött a válasz azonnal.

Hát ez fantasztikus… Megint megcsinálta. Beszélni akar az anyjával… Megint szép nagy slamasztikába keveredett.

-12:00-

Ebéd szünet van. Hosszú a sor az iskola étkezőjében, puding a desszert. Minden hónapban legalább egyszer az ebédlő csatatérré alakul, heves harcok folynak le a teremben. A diákok küzdenek ezért a mesterséges porból nagy mennyiségben elkészített finomságért. Pedig nincs is jó íze… Daniel is megindul az étkező felé, már az ajtóban hallja társai hangoskodását. Belép a nyílászárón és elfoglalja helyét a sorban. Hosszú percek telnek el mire hozzá jut saját adagjához, de puding már nem jutott neki. Mily meglepő… Már csak szabad helyet kell kerítenie, de az mindig van. Lassan indul el egy asztal felé, leül, majd nekikezd étkének. Meglepően veszi észre, hogy a mai koszt egész tűrhető lett. Sőt… Talán még finom is.

-12:30-

Vége a szünetnek, az órák folytatódnak. Daniel fáradtan indul el a matematika terem irányába. Ez a nap legnehezebb része, csak ezen essen át, élje túl. Csengetnek. Óramű pontossággal lép be a tanár az ajtón. Ez az ember sose késik…

- Csend legyen! Elkezdődött az óra! – hallatszik a már jól megszokott felszólítás.

Daniel kinyitja füzetét, tollat ragad és írni kezdi mindazt, amit a tanár diktál. Hosszú órának tűnik minden egyes perc. Olyan gyönyörű idő van… Ő mégis itt ül bent és a vektorokról tanul. Bámul ki az ablakon. A fákat szemléli, hallgatja a madarak énekét. Legszívesebben felállna és kirohanna a teremből. Egyenesen a természet lágy ölére, átadni magát a gondtalanság mámorának. De ezt nyilván nem teheti meg. Bele se mer gondolni a következményekbe. Nem marad hát más, megoldja az éppen kiadott feladatot – vagyis megpróbálja.

-13:30-

Már csak egy óra van hátra. Informatika. Azt ki fogja bírni, talán még élvezi is. A gépeken van internet kapcsolat, majd böngészget a neten. Az informatika teremben mindig sötétebb van, de senki nem tudja miért. Hogy jobban lehessen látni a képernyőt? Badarság… Rendes napfény mellett is éppoly látható a klaviatúra, mint a sötétítők mellett. Az utolsó órán telik a leginkább lassan az idő. Egyszerűen kibírhatatlan. De net van legalább…

                Megszólal a csengő. Daniel, mint a villám, elpakolja felszerelését és az ajtó felé veszi az irányt. El sem köszönt társaitól. Végig szeli a folyosókat és máris az iskola bejárata előtt van. Végre mehet haza. Pár órára ismét felszabadulhat az alól a mentális szenvedés alól, amely az elmúlt pár órában érte.

Színes Foltok

 

„Tanulj, mert nem lesz belőled semmi!”

 

                Daniel sebesen szeli az utcákat, siet haza, hogy végre megint hobbijának élhessen. Egész nap erre várt, végre azt teheti, amihez kedve van. Ki nem állhatja az iskolát. Nem több számára, mint egy diákok számára fenntartott börtön, ahol az emberi kreativitást és a képzelőerőt pusztítják. De a mai napra vége. Haza mehet és átadhatja magát a festészetnek és rajzolásnak. Ez jelenti számára a kikapcsolódást.

                Betoppan a lakásba, gyorsan ledobja cuccait. Senki nincs itthon. Milyen nagyszerű hír ez, ennyivel hamarabb kezdhet neki munkálatainak. Felszalad a lépcsőn, majd azonnal az ecsetek és a festék után nyúl. Megteszi a szükséges előkészületeket és már fest is. Leírhatatlan ez a pillanat. Mintha szárnyakra kapna és hétköznapi láncai, mint rozsdás vasdarabok egyszerre hullanának le karjairól. Semmi nem húzza vissza a komor valóságba, a szürke hétköznapokba. Szabadon száll, kreativitásának színes világában, teljesen függetlenül a jelentől. Ilyenkor az ember nem érzékeli az időt, a külvilágtól elhatárolva, egy párhuzamos valóságban.

-21:00-

Halk kopogtatás az ajtón, majd édesanyja lép be az ajtón.

- Szia Dan, haza értem. Mi jót csinálsz? – kérdezte az anyuka.

- Szia Anya! Festek éppen! – válaszolt Daniel. – Képzeld a mai nap kipattant a fejemből egy remek ötlet és nem hagyhattam, hogy elfelejtsem. Egész délután ezen dolgoztam!

- Ennek örülök, de remélem azért készültél az iskolába is! Ne felejtsd el, hogy még az az első és utána jöhet minden egyéb tevékenység. – folytatta az anyuka.

Daniel arca mintha kicsit elszomorodott volna, őszinte izgatottsága mintha tova szállt volna.

- Hát az az igazság, hogy annyira elkapott most az ihlet, hogy nem igazán tudtam semmit sem csinálni.

- Hát ez nagyszerű! És mit gondolsz kisfiam, a dolgozataid majd megírják magukat? Hányszor mondjam még, hogy tanulj, mert nem lesz belőled semmi! Annyiszor megbeszéltük már és még mindig nem látok semmi változást!

- Ne haragudj Anya! Én csak azt gondoltam… Azt gondoltam, hogy ezt mindenképpen érdemes vászonra vetni. – szólalt meg elkeseredve Dan. – De akkor neki is látok a házimnak, megígérem, hogy többször nem fordul elő.

Nem volt hát mit tenni. Csalódva pakolta el eszközeit, és tette félre az alkotását. Pedig annyira reménykedett benne, hogy ezt most be tudja fejezni. De holnap már nem lesz olyan, mint ma lett volna. Az a kicsi el fog tűnni, nem lesz benne az, ami ma ott volt. Az a kicsi plusz.

Asztalához leülve kihúzza táskáját, majd kipakol abból. Nézegeti kezdi könyveit. Matematika. A trigonometriát tanulják. De minek kell ez? Lapozza a füzetét, próbál rajta eligazodni, de semmit nem ért. Egyszerűen nem leli az összefüggéseket, a betűk, melyek helyén régen számok voltak semmit nem mondanak neki. Szívét harag és elkeseredettség tölti meg, indulattól fűtve megragadja füzetét és a szoba másik sarkába dobja. Hatalmas csattanás hallatszik. A hajigálás áldozatot követelt, egy szép váza lett az áldozata. Egy olyan váza, amely sokat jelentett Danielnek. Tizenhetedik születésnapja alkalmából szülei elvitték őt egy festőművészeti kiállításra, onnan hozta a díszelemet. Most mégis darabokban hevert a padlón. A fiú gyorsan a hang irányába kapta a fejét, s mikor tudatosult benne mi történt fájdalmasan nyögött fel. Elege van az egészből. Fájó szívvel indult meg, hogy az összetört porcelándarabokat összeszedje, és kidobja azokat. Nagyon szerette azt a vázát, mégis kiélvezte minden másodpercét, még a darabkákat gyűjtögette – addig sem kell a füzet és a könyvek tengerében magolnia a számára érthetetlen és haszontalan tudást.

-22:30-

Daniel nagy ásítások közepette csukja be irodalom tankönyvét. Ennyi elég volt mára. Álmosan veti be ágyát, hogy a holnapi napra készen álljon. Muszáj lesz neki. Hiszen meg van követelve. Ágya bevetése után bágyadtan órarendjére tekint. Hány órája is lesz holnap? Hat, ami az jelenti, hogy negyed kettőre végez. Legalább valami pozitív dolog így a nap végére!

                Lekapcsolja a villanyt, aludni indul. De fájós szívvel tér most nyugovóra, hiányérzete nem is hagyja még egy ideig pihenni. Úgy érzi vesztett valamit, annak ellenére, hogy kívülről tudja a szabad vektorok kiszámításának metódusát. Elvesztett egy olyan remek ötletet, amit már holnap nem fog tudni visszaszerezni, ami nélkül mai alkotása holnapra nem lesz olyan, mint amilyennek az el lett rendelve.