Sz-V-plusz18

Bókoló szavak


Buja gyönyörben fürödve, meztelen fogtalak,
s leomlottak köztünk az erkölcs húzta falak…
azóta szüntelen Rád – az édes Nőre – vágyok,
puha öledbe bújnék egy megvetetlen ágyon,


újra… Veled… együtt


pőrén zihálva, ernyedve repülnék gyönyörbe,
s midőn el kéne, hagyjalak, esnék újra földre... 
de mit érnek e szavak, ha megfeszít a távol?
Mit ér, ha megírom ekkép, rettentőn hiányzol?


Mit érnek e szirupba mártott, bókoló szavak?
Mit érnek, ha test a testtől oly távol marad,
s nem látom lelked tükrében sajátom ragyogni?
Üres fecsegés csak, hasztalan, értéktelen holmi.


Mit érnek? – Hisz’ csak bókoló szavak… - Mit érnek?
Testtelen, arctalan, jelentéktelen lidércek
vagyunk csupán – így külön Tőled – Mi egymásnak, 
míg a mámor percei együtt nem találnak…


újra… Veled… együtt, 


és akkor suttognék füledbe bókoló szókat,
valamit érő, szerelmes léleksimogatókat…
De vajon tényleg én hiányzom ez édes lánynak,
vagy csak megcsalják eszem a fülledt, léha vágyak?




egy régi darab a fiók mélyéról...

A szobába lépek, a függöny behúzva,
az Asszony a karját most felém kinyújtja.
Megvetett ágy mellé a ruhák leesve,
nyugtat a félhomály, de izgat a teste.
Remegő buja vágy, feszül az izgalom,
tekeri rám magát, én boldogan hagyom,
kezem is elindul titkokat keresve,
lágyékba vér tolul, felizzik az este.
Gyorsul a lélegzet, gyorsul a szívverés,
kéjes a mozdulat, nincs benne kétkedés.
Magához szorítva Ő is így akarja,
körme a hátamat erősen kaparja.
Két pillanat között csók olvad nyakamra,
nedves a kelyhe, és forró a sóhaja.
Mint bárka tengeren - én felül Ő alul,
uralni próbálom, hirtelen megvadul.
Viharként tombol már a teste hulláma,
gyorsulok én is hát, lihegve, zihálva
lihegve, zihálva, lihegve, zihálva...
egymásba fonódva leomlunk az ágyra.


...


Szelíden nyugszik a szerelem mámora,
és mellettem fekszik álmaim asszonya.