palden_mostjai

Remegve mérjük, számoljuk, mikor, mennyi múlik belőle és hova és gyorsan megy, s vajon mire pazaroltuk, mi történt alatta - az idő. Ami nincs is. S mint esőcseppek az ablaküvegen, mi is csak versenytfutunk valamivel, amiről azt gondoljuk, hogy fontos. Pedig nem az idő fontos. Az Élet fontos. Mert aztán, akár az eső cseppek a futam végére, elfogysz te is. És akkor fogsz rájönni, hiába sóhajtod: nincs több idő...

 

Ez jutott eszembe a versenyző esőcseppekről... :)

 

Találtam. Már régen. MOST kikívánkozik.

 

"Egy férfi barátom kinyitotta a felesége komódjának a fiókját és egy csomagot húzott ki belőle, ami selyempapírba volt betekerve.

Ez – mondta - nem egy egyszerű csomag, ez egy fehérnemű. Eldobta a papírt, amibe bele volt téve, és figyelmesen nézett a finom selyemre és csipkékre. „Akkor vette, amikor először mentünk New Yorkba, 8 vagy 9 éve, nem használta soha. Egy ’különleges alkalomra’ tartogatta. Rendben. Azt hiszem ez lesz a legmegfelelőbb alkalom.”

Odament az ágyhoz és odatette a fehérneműt a többi holmihoz, amit a temetésre akart vinni. A felesége éppen akkor halt meg. Felém fordult és azt mondta: „semmit ne tartogass egy különleges alkalomra. Minden nap, amit élsz, egy különleges alkalom.”

Még most is ezekre a szavakra gondolok és arra, hogy mennyire megváltoztatták az életemet. Ma már többet olvasok és kevesebbet takarítok. Leülök a teraszon és csodálom a tájat anélkül, hogy észrevenném a kertben a gazt. Több időt töltök a családommal és a barátaimmal, és kevesebb időt dolgozva. Megértettem, hogy az élet együttes történések élvezése kell, hogy legyen és nem a túlélés. Már nem teszek el semmit. Minden kristálypoharamat használom mindennap. Felveszem az új ruhámat, ha a boltba megyek, ha így döntök, és úgy van kedvem. Már nem rakom el a legjobb parfümömet különleges alkalmakra, használom mindig, amikor csak akarom.

 

A szavak, mint a „ majd egyszer...” és a „majd legközelebb” kezdenek eltűnni a szótáramból. Helyettük a „most” kifejezéseket használom. Nem tudom, mit csinált volna a barátom felesége, ha tudta volna, hogy nem lesz itt holnap, amit mindannyian olyan könnyen veszünk. Gondolom, hívta volna a családját vagy a közeli barátait. Talán felhívta volna néhány régi barátját bocsánatot kérni, hogy elsimítsa az elmúlt dolgokat. Lehet, elment volna enni valami kínai ételt, ami a kedvence. Ezek azok a kicsi meg nem történt dolgok, amiket sajnálnék, ha tudnám, hogy az óráim meg vannak számlálva. Bántana, mert elszalasztottam a lehetőségét, hogy lássam a jóbarátaimat, akiket „majd meg akartam keresni”. Bántana, mert nem írtam meg bizonyos leveleket, amiket „majd egyik nap” meg akartam írni. Bántana és szomorú lennék, mert nem mondtam a testvéreimnek, a gyerekeimnek elég gyakran, mennyire szeretem őket. Most próbálok nem késleltetni, továbbküldeni vagy elrakni semmit, ami nevetést vagy jókedvet adhatna az életünknek. Mindennap azt mondom magamnak, hogy ez egy különleges nap. Minden nap, minden óra, minden perc... Különleges. "