La Petite Cultural Vagabond tollából

-          Neve?

-          Király Diána.

-          Életkora?

-          Huszonkettő és háromnegyed év.

-          Itt az áll, hogy tegnap volt a születésnapja.

-          A maga névjegykártyáján meg az áll, hogy orvos. Igazán tudhatná, hogy anyám méhében is éltem kilenc hónapot.

-          Hajadon?

-          Talán tetszem magának?

-          Nem érdekes. Volt már férfival?

-          Ez meg miféle kérdés?

-          A vizsgálat szempontjából igen releváns. Feküdjön fel az asztalra!

-          Parancsoljon.

-          Ne így… előbb vetkőzzön le!

-          Na de kérem… szigorú katolikus családból származom. Nem tudnék elszámolni a lelkiismeretemmel.

-          Nem is volt még nőgyógyászati kivizsgáláson?

-          De igen, ultrahangos vizsgálaton. Az nem ellenkezik az elveimmel.

-          Bocsásson meg, kisasszony, de jelen esetben szükséges lesz más módszerekhez folyamodni. Rögtön hívok szakorvost.

-          Szóval kételkedik abban, hogy igazat mondok.

-          Ne kezdje újra… az asszisztensnő már a telefonban elmondta magának, hogy a méhnyakrák nem tréfadolog. Ha azt hiszi, az ártatlansága védelmet biztosít a fertőzöttség ellen, ki kell ábrándítsam: nem egyszer előfordult már, hogy a kollégáim magánál jóval fiatalabb, serdületlen gyereklányokat kezeltek ezzel a kórképpel.

-          Most jön az a rész, hogy az orvoslás milyen gyönyörű hivatás, és a doktor úr milyen remek szakember. Holott nem is nőgyógyász, hanem kardiológus.

-          Ha ilyen szkeptikusan áll a kérdéshez, miért van itt? Nézze, én elhiszem, hogy nem könnyű a magafajta lányoknak. Olyan kevés mostanság a rendes fiatal pasi. A mi időnkben még minden másként ment… a nőknek volt tartásuk, a férfiaknak stabil párkapcsolati elképzeléseik, az udvarlásnak pedig jól bevált, katonás rendje.

-          Maga sokáig udvarolt a feleségének?

-          Szenvedélyes viszony volt a miénk, de jobban tiszteltem és szerettem őt bárkinél.

-          Ő is ugyanezt mondaná?

-          Nem tudom. Menjen ki a Farkasréti temetőbe és kérdezze meg tőle.

-          Jaj, ne haragudjon, én nem…

-          Nem kell szabadkoznia, volt rá huszonöt évem, hogy feldolgozzam. Bevallom, sokat segített, mikor megtudtam, hogy a Czeizel felesége is egy darab sajtot nyelt félre.

-          Csak nem…?

-          Nem, nem egészen. Egy abonett volt a tettes. Folyton diétázott. Bár ez részben érthető, mert szinte minden táncdalfesztiválon ott vokálozott a Kovács Kati mögött. Bezzeg ha szívműtéteknél segédkezett volna, mint a Judit! Az agymunkához kell az energia.

-          Az előbb azt mondta, tisztelte a feleségét.

-          Hogyne. Nem mindennapi állóképesség volt az övé. De az emlékeknek a múltban a helyük. Hol vannak már a hetvenes évek, amikor még meg tudott mozgatni a saját korosztályom!

-          Szívműtét.

-          Tessék?

-          Az imént azt mondta, Judit szívműtéteknél asszisztált.

-          Így igaz.

-          Ugye, ismeri az anyámat?

-          Attól függ. Neve?

-          Király Attiláné, de csak Panni néniként emlegetik.

-          Hm, érdekes. Hát a lánykori?

-          Sajtos.

-          Sajtos Anna?

-          Úgy néz rám a doktor úr, mint aki félrenyelt valamit.

-          Á, semmi, semmi. Életkora?

-          Negyvennyolc év és öt hónap.

-          Levonjak belőle kilencet?

-          Ha gondolja.

-          Megkeresem az adatbázisban.

-          Tudja, mielőtt idejöttem, azt gondoltam, szemérmetlenül és durván fog viselkedni, mint általában az idősebb férfiak, mielőtt az ember lánya szétteszi nekik a lábát. De beismerem, tévedtem. Maga a legszellemesebb orvos, akivel eddig találkoztam, ezen kívül gyengéd és figyelmes is. A felesége szerencsés nő volt, nyilván nem kevés riválisa akadt.

-          Ahá, meg is van! Előrehaladott bradikardia, a szinusz-csomó kórosan alulműködik. Elő is van jegyezve pacemaker-beültetésre, éppen nálam. Mit mondott az előbb?

-          Doktor úr, kérem…

-          Valami gond van, Diána? Miért süti le a szemét?

-          Már semmim sincs.

-          Hiszen maga remeg! Várjon, hozok egy pohár vizet.

-          Doktor úr, maga túl jó hozzám! Kár, hogy jelenleg akkora gombóc van a torkomban, hogy egy kortyot sem tudok magamba erőltetni.

-          Mitől fél ennyire, gyermekem?

-          A szíve, a szíve…

-          Nézzen rám! Hm, ez felettébb érdekes.

-          Micsoda?

-          Nem látom jelét lábdagadásnak. Pedig tisztán emlékszem, az asszisztensnő elmondása szerint ödémára panaszkodott. Az abnormális vérzése megszűnt már?

-          Én…

-          Az édesanyja miatt van itt, nemde? Nem kell aggódnia, a beültetések kilencvenhét százalékban akadálytalanul mennek végbe.

-          Nekem nincs pénzem…

-          A társadalombiztosítás támogatja a műtétet.

-          Doktor úr, nem érti, mit szeretnék mondani…

-          Átérzem a helyzetét. Aggódik az édesanyja miatt, aki – hadd találjam ki! – a legközelebbi rokona. Testvérei sincsenek, nem igaz? Mindez normális, kisasszony. Engedje el a félelmeit, mert biztosíthatom: mindent meg fogok tenni annak érdekében, hogy az operáció sikerrel záruljon.

-          Félreért engem. Azt akarom, hogy rontsa el a műtétet.

-          Miért kérne tőlem ilyet?

-          Doktor úr, nekem nincs pénzem…

-          Igen, ezt már mondta.

-          Szükségem van az anyai örökségre.

-          Nem érzi ezt kicsit túlzásnak?

-          Mit gondol, miért vagyok itt?

-          Hadd összegezzem: szabotálni akarja a beavatkozást, tönkretenni a hírnevemet, meglopni az édesanyját és véget vetni az életének. Nem gondolja, hogy ezek súlyos vádak?

-          Az ügy nem tartozik semmilyen ítélőszékre. Amit én ajánlok, egyszerű üzlet.

-          Az együttműködésem záloga tehát…

-          A mai vizsgálat.

-          Mit csinál?

-          Felfekszem az asztalra. De most úgy, ahogy az előbb kellett volna.

-          Azt hiszi, ez ilyen egyszerű?

-          Nem. Kell hozzá maga is.

-          Megáll az eszem!

-          A feleségéé már azelőtt megállt, hogy megszülettem. Ne izguljon, nem fog látni az egészből semmit.

-          Katolikus létére nem hisz a túlvilágban? Hát a reinkarnációban?

-          Egy életem van, és egy örökségem. Apám mindenét elherdálta. Jön már végre?

-          Zavarban vagyok. Maga szép kislány, de ez nekem nem ér ennyit.

-          Így is jó. Nem kell együtt lennünk, bőven elég, ha elhibázza a műtétet. De jegyezze meg: innen nincs visszaút. Én kisétálhatok a rendelőből, de látom, milyen szemekkel néz rám. Ha megszegi a megállapodást, elmondom mindenkinek, hogy megerőszakolt, és lőttek a jó hírének!

-          Ugyan, ki hinne magának?

-          Mindenki, aki ismeri a pajzán vén rókát, és a hozzáállását a saját korosztályához.

-          Maga kegyetlen.

-          Egy gyilkosságot készülök megtervezni. Milyen pózban szeretné?

-          Lényegtelen. Magának úgyis fájni fog.

-          Sovány vigasz a legyőzöttnek. Most meg mit csinál?

-          Nincs levegő. Kinyitom az ablakot.

-          El akar repülni?

-          Bár megtehetném. Menjen arrébb!

-          Óvatosan, elég kicsi az asztal.

-          Egy emberre tervezték.

-          … Most mit csináljak?

-          Hogyhogy mit? Nem látott még romantikus filmet? Szappanoperát? A Szulejmánt csak nézte.

-          Nincs időm ilyenekre.

-          A pornót már meg sem merem kérdezni.

-          Annak amúgy sincs köze a valósághoz.

-          Úgy gondolja?

-          Merem remélni.

-          Mondja, lejátszódott a csinos kis fejében, mire vállalkozik? Nem csak engem kényszerít szándékos emberölésre, de a maga részéről ez rokongyilkosság, főbenjáró bűn, a drágalátos egyháza negyedik és egyben ötödik parancsolatának sárba tiprása! Akitől az életét kapta, attól készül most a sajátját elvenni… néhány… koszos… hagyatéki papírért!

-          Aú!

-          Sírjon csak! De ne a saját fájdalma miatt. Sirassa a neveltetése elfajzását, a nyerészkedési mániáját, az anyja életét, és az arcot, amit remélem, magával visz a sírba.

-          Maga sem különb, ha teljesíti az egyezséget.

-          Hogy én mit teszek, egyedül a saját lelkiismeretem elbírálása alá esik, magának nincs beleszólása. Végeztünk, kisasszony.

-          Ennyi volt?

-          Hiányol valamit? A méltó lezárást? Egy kis muzsikát? Nem bánom. Szereti Mozartot?

-          Kislányként sokat hallgattam.

-          Kiváló. Felteszem a Requiem-et.

-          Micsoda humorérzéke van! Legalább segíthetne leszállni az asztalról.

-          Most bezzeg feldagadtak a lábai! A kórust meg sem várja?

-          A temetésen lesz rá elég időm. Viszontlátásra!

-          Diána!

-          Igen?

-          Boldog születésnapot!