ikakovics blog

ikakovics•  2021. április 22. 14:30

A KLERIKÁLIS TRILÓGIA

SZILÁRD ATYA

 

Szilárd atya egy tanévnek folyamatán volt tanárom, amikor középiskolai tanulmányaimat az Európai Magyar Gimnáziumban mint elsőéves diák töltöttem. E nevelőintézet a németországi és bajorországi Kastlban volt található, és maga az iskola lakóhelye és tantermei a nyolcszáz éves egykori bencés rendi erődkolostorban munkálkodott. A gimnázium tanulói a szabad világ minden részéről ide jöttek magyar és katolikus nevelésbe részesülni. Pontos statisztika szerint a diákok 5 kontinensről és 22 országból jöttek, kiknek valami módon közűk volt a magyarsághoz. Tizenegy éves voltam, elsőéves gimnazista, és Szilárd atya, mint osztály

főnököm, tanította tantárgyaim javát.

 

Szilárd atya megjelenése megér némi leírást, mivel egy impozáns benyomást keltett a fekete reverendás alakja, az egyetlen ruha darab melyben valaha is megjelent a nyilvánosságba. Magas volt, és jelentősen testes, masszív végtagokkal és nagy húsos kezekkel. A feje meglehetősen szögletes és nevéhez illően szilárd volt, és hófehér haja katonásan  rővidre volt vágva. A kissé aggódó és ellenzéses tekintete ellentétben volt fekete, bozontos szemöldökével, de kiegészítette a láthatóan dús fekete szőrt mely  nagy fűléböl és husos orra lyukaiból nőt. Ha néhány évvel fiatalabb lett volna, kissé több csillogással a szemében és kissé fürgébb ízületekkel, akkor tökéletes megtestesülése lehetett volna egy olyan színész számára, aki Mefisztót játszik Goethe Faustjában. Mint első évesek hamar rájöttünk, hogy ez az az ember, akinek oktatására lettünk bízva, és hogy elsődleges gondja az volt hogy karakterünket fejlessze és a lelkünket ápolja.

 

Bármi tárgyról volt szó, Szilárd atya osztályában az erkölcsi kérdés mindig nagyra volt becsülve. Még Petőfi Sándor János Vitéze sem menekülhetett Szilárd atya szigorú szeme  elöl. Az a vers szakasz melyben Kukorica Jancsi Juliskáját átöleli és megcsókolja szerinte erkölcstelenségnek számított, melyet parancsára ceruzával ki kellett húznunk, mert hogy is mer mesebeli hősünk valakit átölelni és megcsókolni ha nem törvényileg jogos házastársa? Szerencsére ceruzával, mert iskola után mindegyikünk újra utána akart nézni annak hogy miféle erkölcsi megszegéstől akart Szilárd atya bennünket megóvni.

 

Szilárd atya számára a keresztény értékek behatoltak az élet minden területére, és céljai elérése érdekében az életnek egyetlen szempontját sem hagyta nyugton anélkül hogy kifejezné róla a személyi véleményét. Ez egyértelműen megmutatkozott, amikor az osztályunkban egy fiú, aki valamivel később csatlakozott hozzánk az első tanévben, először megjelent, és Szilárd atyának megadta személyi adatait. Farkas Bendegúznak hívták, és amikor bemutatkozott, Szilárd atya azonnal a fülét hegyezte, és így szólt hozzá:

 

„Bendegúz egy pogány név, mely ókori magyarok által volt használva kiknek sejtelmük sem volt a kereszténységről. Ami engem illet, úgy vélem mintha meg se lennél keresztelve! A keresztény tisztesség és illedelmesség kedvéért azt ajánlom, hogy vessünk véget a Bendegúznak, és mostantól mint Benedek szólítsunk meg téged.”

 

Az új fiú annyira megdöbbent, hogy csupán bólintott a fejével, míg a többi srácok közül néhányan elkezdtek vigyorogni, de Szilárd atya megdorgálta őket a következő szavakkal:

 

„Ez nem egy nevetni való dolog! Az eredeti Bendegúznak fogalma sem volt a keresztény Isten létezéséről, és azáltal pogány kutyaként halt meg, míg Szent Benedek a nyugati szerzetesség alapítója. Tehát, kedves kis barátom, légy büszke új nevedre, és emelt fővel bízzál a jóba, mert most, még ha csak névben is, kapcsolatod van egy szentnek személyiségéhez, és mint tudni illik, a szentek az Isten dicsőségéről tanúskodnak.”

 

(Persze Szilárd atya minden jó szándéka ellenére Farkas Bendegúznak se hivatalos se keresztény változatú neve nem került használatba. Ennek oka maga Farkas Bendegúz volt, ki egy stúdium alatt sajátságos kiejtésével megkérte a felügyelőt hogy kimehet-e a vájcére. Erre az egész osztály egy jót röhögött, és attól a naptól kezdve Farkas Bendegúznak a csúfneve Bilis Vájcé lett.)

 

Szeretnék leírni egy különös típusú fenyítést, amelyet Szilárd atya rendszeresen alkalmazott, amikor szembeszegült olyan tanulóval melynek kűlönlegessen csökönyös volt a viselkedése, és kit úgy ítélt hogy fegyelmezésre volt szüksége. Miközben a legtöbb tanár nem habozott egy rakoncátlan kölyköt spontán megpofozni, Szilárd atya módszere némileg eltért a szabálytól. Emelt kézzel erőteljes támadást színlelve rontott rá a tettesre, de az utolsó pillanatban anti-klimatikusan megállította emelt kezét, és egy tisztességes pofon helyett, a hüvelykujjával a tettes homlokára a kereszt jelét tette.  Mindentől eltekintve Szilárd atya határozottan nem erőszakos ember volt.

 

Egy bizonyos téma, amellyel Szilárd atya kénytelenűl szükségesnek tartott megosztani velünk Lacika példa mutató természete volt akit sok évvel ezelőtt ismert még Magyarországon. Lelkesen hangoztatta Lacika dicséretét, akinek olyan kiemelkedő tulajdonságai voltak, hogy soha nem hallottuk a végét. Lacika engedelmes volt, Lacika őszinte volt, Lacika mérsékelt volt, Lacika szerény volt, Lacika jámbor volt, Lacika udvarias volt és Lacika szemérmes volt. „Más szóval” - és Szilárd atya a megfelelő hatás érdekében egy pillanatra hallgatott mielőtt áhítattal kijelentette - „Lacika szent volt”.  Az egész osztály csak halgatott, de én nagyon kiváncsi voltam hogy miféle gondolatok jártak a diák társaim fejében. A magam véleménye szerint Lacikának valószínűleg valami mélyen eltitkolt, de nagy baja volt melyet még a mindentudó Szilárd atya se sejthetett. 

Egy másik alkalommal, valamikor a tanév közepe után Szilárd atya Lacika édesanyjáról nyilatkozott, akit egészen más jelenségnek tartott a szent fiához képest. Olyan alkalommal amikor Szilárd atya meglátogatta őket, Lacika édesanyja köszöntésben kinyújtotta a kezét, és női hiúságával elvárta hogy Szilárd atya megcsókolja, miközben teljesen nyilvánvaló volt, hogy papként és Isten képviselőjeként Szilárd atya volt a személy, kinek a kezét kellett volna csókolnia. Szilárd atya egy pillanatig elhallgatott, mintha e emlék még mindig sajogna emlékezetébe. Aztán figyelmeztetés nélkül a következőképpen folytatta:

 

„Ez pedig a férfiak és nők témájához vezet. Az az igazság, hogy a férfi a teremtés koronája. A nő csak mellékes, vagyis pontosabban kifejezve, egy szükséges roszaság az emberiség nemzéséhez. A férfinak minden lehetősége megvan, hogy megvalósítsa istenségét, de a nő álruhában öltözött kísértő, aki bűnösségében és tudatlanságában nem tud segíteni önmagán, hogy a férfit megakadályozza lelki lehetőségében. A nő minden tekintetben alsóbbrendű, még az illatában is. Ezt megpróbálja kifinomult csalással eltakarni kölni és parfümök használatával, de e félrevezetés nem nagyon sikeres. Ezt magam is személyesen tapasztaltam. Csak a minap, elsétáltam két idősebb lány mellett, és tanúskodhatok a kifejezetten kellemetlen szagról melyet árasztottak.”

 

E kijelentés után halálos csend volt az osztályban. A lányokat már elkülönítették a fiúktól az év elejétől az osztály bal oldalán lévő ablakok melletti padokba, így mindannyian tudatunkban volt egy láthatatlan szakadás amely elválasztotta a fiúkat a lányoktól. Most Szilárd atyának sikerült ellenségeskedést kelteni a nemek között, amelynek komoly következményei voltak ami a jövőt illeti.

 

Néhány nappal Szilárd atya balvégzetű kijelentése után megpróbáltam barátságosan elbeszélgetni az egyik lánnyal az osztálytermen kívül. Alig nyitottam ki a számat, amikor a lány közelebb lépett, rám szimatolt, majd felkiáltott:

 

"Büdös vagy!"

 

A viselkedése annyira váratlan volt, hogy zavartan menekültem. Valamivel jobban éreztem magam, amikor láttam, hogy néhány másik lány ugyanezt tette több fiúval. Némi időbe telt, mire behatolt tizenegy éves elmémbe, hogy a fiúkat a lányok azért vádolták hogy büdösek mert e módon álltak bosszút Szilárd atyán a nők és férfiakról szóló előadásáért.

 

De az egész dolog biztosan tovább terjedt mint az első évesek figyelme. Vannak bizonyos alááramlások, amelyekről az ember tudomást szerez, még akkor is, ha egy helyzet nem kifejezetten jelenti be magát a tudatos elmének. Valahol magasabban lépéseket tettek, és olyan döntések születtek, amelyekről nekünk, az első éveseknek, csak sejtelme lehetett. Így nem okozott túlságos meglepetést, sőt némi megelégedettséggel lett fogadva, amikor Szilárd atya bejelentette az osztályunknak, hogy a következő évben nem fog tanítani az iskolában, és hogy hátralévő éveit mint nyugdíjas egy kolostorban fogja tölteni amellyel korábbi kapcsolata volt.

 

Mindig vannak köztünk azok kik kihasználnak némely helyzetet, és kik csak akkor bátrak ha a gyengékkel és a legyőzöttekkel viaskodnak. Az osztályunkban volt egy fiú, ki éppen e módon élt vissza Szilárd atya meggyengült helyzetével. Arrogánsan és nyíltan dacolt Szilárd atyával az egész osztály előtt. Félreérthetetlenül bemutatva azt a család típust melyből származott, verbális támadását olyan szitok szavakkal fűszerezte, amelyek különösen egy tizenegy évesnek számára semmi módon sem illő.

 

„Ez hallatlan!” kiáltott fel Szilárd atya.

 

Ez volt az első és egyetlen alkalom, amikor igazán dühösnek láttam. Felállt és közben feldöntötte a székét. Aztán olyan gyorsan rohant ki az osztályteremből, amennyire lábai képesek voltak. Az egyik fiú azt mondta:

 

„Elment a Rettenetes Ivánért."

 

A „Rettenetes Iván” nem volt senki más mint a legszigorúbbnak tartott tanár aki vessző segítségével fizikai büntetéseket hajtott végre.

 

Nem kellett sokáig várnunk, mert Szilárd atya néhány perc múlva visszatért, de „Rettenetes Ivánnak” nyoma sem volt. Amit helyében láttunk egy különös tárgy volt melyet Szilárd atya kezében tartott. Ez az objektumot csak mint egy Kálvária jelenetnek valamiféle topográfiai modelljeként vagy elrendezéseként lehetett nevezni, mely vesszőkből és fa darabokból, valamint zsinór vagy rafiának tűnő anyagokból készült. Ezekből voltak a feszületek össze téve. És aztán bőséges mennyiségű szárított moha is volt az alapban, amelybe a feszületek voltak beágyazva. Ezt az egész elrendezés egy átlátszó plasztikból készűlt csengőedény borította és védte, mely azokra a hermetikusan lezárt ajándék tárgyakra emlékeztet, amelyek miniatűr tájat tartalmaznak, és heves hóvihart szimulálnak, amikor erőteljesen meg  lesznek rázva, csak ebben az esetben az objektum annyira nagyvolt  hogy csak két kézben lehet tartani. Ha bárkinek kétsége lett volna a giccs szó jelentéséről, annak nem kellett tovább keresnie mint ez a tárgy amelyet Szilárd atya kezében tartott.

 

Bárki aki kíváncsi volt hogy miről is van szó, azt Szilárd atya szavai azonnal sikeresen tisztázták. Miután név szerint szólította meg a mocskos szájú tanítványt, és egy közeli polcra le tette a „Kálvária jelenetet”, azt mondta:

 

„Ezennel vissza adom neked ezt az ajándékot, amelyet év elején kaptam. Ettől kezdve a kapcsolatunk nem más mint egy vonakodó tanár viszonya egy lázadó és rossz modorú tanulóval!”

 

Szilárd atya hatása ránk, mint első évesek, kezdett csökkenni. Iskolánk az említett János Vitéz ballada alapján  zenésített színdarabjának előadására készült, és az év hátralévő részére szánt időnk nagy részét próbák vették igénybe. Az énekesek és szereplők teljes egészében első, második és harmadik éves tanulókból volt kiválasztva. Mivel elég jó ének hangom volt, a huszárok egyikét játszottam. A huszárok feladata főképpen abból állt hogy lelkes katona dalokat énekeltünk a színdarab folyamán. A próbák, úgymint a nyitó előadás az iskola aulájában zajlott. A tantermek többsége erre a teremre nyíltak, és a terem elején csak egy fal volt, szóval nem voltak se ablakok se ajtók melyek zavaró hatással lettek volna a hátterébe.

Mint rögtönzött színpad elhelyezésére aránylag megfelelő volt.

 

Az egyetlen drasztikus változtatás ezen a falon az ORA ET LABORA mottó eltávolítása volt, amelynek betűit eredetileg valamilyen festett fémből vágták ki és csavarozták a falba. Mindannyian ismertük ennek a mottónak a jelentését, mivel Szilárd atya az év elején egyértelművé tette, hogy egy keresztény fő feladata az imádkozás és a munka. De most, hogy

a mottót eltávolították, mindenki számára nyilvánvaló volt, hogy ideje ÉNEKELNI ÉS JÁTSZANI.

 

Időnként a próbák során észrevettük, hogy Szilárd atya diszkrét módon megjelent, de rosszalló tekintetétől elnézve nem tett szóbeli tiltakozást, csupán sötét és kissé tiltó kísértetként állt a félhomályba. Még ha a legszenvedélyesebb titkos vágya is az volt, Szilárd atya nem kívánhatta el a játékunkat, és egy sikeres nyitó előadás után több német városba vittük a darabot, ahol nagy részben magyar közönségnek adtuk elő színdarabunkat.

 

Miután az előadások véget értek, hamarosan lezárult a tanév is.

 

Szilárd atya arról tájékoztatott minket, hogy nem enged bennünket  haza üres kézzel, és mindannyiunknak tartogat egy ajándékot, amelyet át akar adni nekünk, amikor befejeztük vele az utolsó iskola órát. Udvariasan néztünk rá, mint azok kik tudják hogy valakinek a napjai kifogytak, de egyikünk sem mutatott különösebb izgalmat vagy várakozást Szilárd atya búcsúztató gesztusának megemlítésénél. Amikor eljött az ajándékok kiosztásának ideje, mindannyian kaptunk egy-egy példányt ugyanabból a könyvből, amelynek csak a címére emlékszem, de a szerzőre nem. A könyv címe Monello volt, és egy olasz fiúról szólt, aki  egy római katolikus otthonban nő fel. Évekkel később eljutottam hozzá hogy elolvassam, és miután ezt megtettem, arra a következtetésre jutottam, hogy a könyv  egy hét éves gyerek mentalitásához volt szabva.

Azonban mielőtt lezárom Szilárd atyáról szóló elbeszélésemet, le akarom írni azt az egyetlen alkalmat, amely közvetlenül a tanév vége előtt adódott amikor egyedül voltam vele, és Szilárd atya saját szobájába volt szerencsém körülnézni, amely a magán szállása volt, és csupán három szobával a főépület kápolnájától volt távol. Az egyik másik papnak intéztem ügyet, és miután végeztem vele és elbocsájtott, visszaútba a kápolnából Szilárd atyát pillantottam meg a szobájában nyitott ajtóján keresztül. Éppen abban a pillanatban ő is észrevett engem, és intve felhívott hogy lépjek be.

 

Miután tisztán kiejtett Laudetur Jesus Christus-al köszöntem és az elkerülhetetlen In aeternum amen-t kaptam válaszul, Szilárd atya megkért hogy üljek le, és kutató szemeivel rám nézett. Időközben kíváncsian körülnéztem, és bevettem a szoba hangulatát. Magyaros és népművészeti stílusban volt berendezve, tarka szinü ágy takaróval, egy pár kisebb olajjal festett tájképpel és bekeretezett fényképpel, és hol akadt rá hely, kisebb szabású herendi porcelán szobrocskákkal. Ugy tünt hogy Szilárd atya nem tagadott meg magának egy kis esztétikai élvezetet, de komoly kifejezése most más ügyekről tanúskodott. Aggódottnak látszott.

 

„Amint már tudod,” mondta „jövőre már nem fogok itt tanítani. Feleslegessé váltam, ami ezt az úgynevezett keresztény intézményt illeti. Az igazat megvallva, módszereimet elavultnak tekintik, és azokat az értékeket, amelyek mellett állok, láb alatt tapossák.”

 

Kutatóan nézett rám, hogy megértem-e szavait, én meg csak gyöngén mosolyogtam, és mindent megtettem, hogy udvariasnak tűnjek. Akkor még nem tudtam bármiféle szavakkal megfogalmazni magamnak hogy Szilárd atya miféle mély és alapvető szinten sérült meg, és csak inkább éreztem és sejtettem, de bármi is okozta álapotát, nagyon megsajnáltam. Mivel nem tudtam önként részt venni szóbeli együttérzésben, arra vártam, hogy folytassa mondani valóját.

 

„Emlékszel a mottóra, amely az iskola aulájában díszítette a falat? ORA ET LABORA? ” kérdezte.

 

„Imádkozz és dolgozz!” válaszoltam kötelességtudóan.

 

„Igen, imádkozz és dolgozz, ahogy helyesen mondod! Amikor néhány évvel ezelőtt mint alapító tag csatlakoztam ennek az iskolának a tanári karához, kötelességemnek tekintettem javasolni, hogy ezt a mottót tegyük az iskola aulájának falára. Abban az időben a véleményem még számított valaminek. De mint nagyon jól tudod, eltávolították. És most garantálom neked, hogy  nem fogják vissza tenni, pont úgy mint én sem fogok vissza térni!”

 

Szilárd atya sóhajtott, aztán hozzátette:

 

„Az idők változnak, de a rosszabbra! A nők manapság nadrágot viselnek, és úgy tűnik, senki sem tiltakozik.”

 

E utolsó megjegyzése arra az időre vonatkozott, amikor az évben először esett a hó, és a lányok sís nadrágba öltözve jöttek az órára, mert fáztak. Szilárd atya visszakergette őket kollégiumukba, és megparancsolta nekik, hogy öltözzenek át szoknyába.

 

Néhány hasonló elmélkedés után kinyitott egy közeli fiókot, és elővett egy fényképet. Átnyújtotta nekem, és amint megnéztem, láttam hogy Szilárd atya képmása egy fehér szerzetes reverendában. A fején a haj teljesen le volt borotválva, és képmása jó pár évvel fiatalabbnak tűnt mint jelenlegi kora. Az arcának morózus kifejezése viszont pontosan olyan volt mint a szokásos.

„A jövő évtől kezdve újra így fogok kinézni!” mondta Szilád atya. „A helyem a kolostorban már biztosítva van. Ott fogom befejezni hátralévő napjaimat. A világnak az újkori módjai már nem az én dolgom.”

 

Ami után visszaadtam a fényképet, felállt, és követtem a példáját. Mielőtt elbocsájtott intett hogy térdeljek le. Aztán nagy, húsos kezét a fejemre tette, rövid imát mondott értem, és személyes áldását adta. Miután felálltam, elmosolyodott, és azt mondta, látszólag inkább önmagának, mint nekem:

 

„Rád mindig úgy fogok emlékezni mint az a fiús fiú. . . ”

 

Bármi is lehetett azoknak az utolsó rejtélyes szavaknak a jelentése, még most is amint írok róluk, furcsának tűnnek. Mielőtt elfordultam, még egy utolsó pillantást vetettem Szilárd atyára. Tehetetlenűl állt a szoba közepén. Rövidre nyírt fehér hajával és fekete, bozontos szemöldökével kissé ferdén tartotta maszív fejét. Egy pillanatra elképzeltem mind azt a terjedelmes és petyhüdt húst fekete reveredája alatt, ami végül is részemre  meglehetősen nevetségesnek és nőiesnek tűnt. Mihelyt az ajtóján kívül voltam, megkönnyebbülten sóhajtottam, és gyors léptekkel mentem végig az átjárón, örülve, hogy véget ért e furcsa és szorongató élményem.

 

 

 

 

 

ikakovics•  2021. április 22. 14:25

MINISTRÁNSOK

E elbeszélés melyet itt leírok valamikor a hatvanas évek közepén történt, amikor szüleim, testvérem és én rendszeresen misére jártunk a pretoriai magyarok egyházi gyülekezetének tarka csoportjával.

 

Papunk Sándor atya volt, egy alacsony, hatvanas éveiben járó kis ember, aki hízásra volt hajlamos.Halványbőrű, kissé széles arcát finom orr és száj egyensúlyozta ki, és szeme kedves, élénk és intelligens volt. Csak a híveinel végzett hosszas látogatások után változott meg arcszíne, mely az alkohol hatása alatt szokott árnyalatát felcserélte egy érett retek színére, mert a szokás megkívánta hogy egy vendéget szeszes itallal kell megkínálni, és melynek hiánya legtöbb magyar otthonban elképzelhetetlen lett volna.

 

Sándor atya saját meggyőződései szerint cselekedett, és felettesei ellenére, kezdve egy Pretoriában helyezett angol monsinyortól egészen a római Vatikánig, minden tekintéllyel szemben megvetéssel bánt. Ellentétben avval a rendelettel, mely megkövetelte, hogy a szent misét a hívek saját nyelvén kell tartani, Sándor atya makacsul ragaszkodott a latinhoz. Különösen kipirult állapotában azt hangoztatta, hogy a pápának fogalma sincs hogy miről beszél, és ami őt illeti, az egész Vatikán mehet a pokolba.

 

A vasárnapi mise mellett Sándor atya egyházi feladatai közé bele tartoztak a temetések és az esküvők. Ezek a mellék kötelességek közül a temetést jobban kedvelte, mert elnézve attól hogy miféle gaz embert is temetett. mindig talált valami jót mondani róla. A megházasítást azonban szentségi státusza ellenére a leggyakoribb és természetes probléma forrásának tekintette, és az első kérdés amelyet mindig a leendő házastársaknak tett fel az volt hogy

 

„Van nektek bármi fogalmatok arról, hogy mibe is keveredtek bele?”

 

Legtöbbször Sándor atya latin miséit prédikáció nélkül tartotta, kivéve olyan különleges ünnepek alkalmával mint a karácsony és a húsvét, vagy ha a gyülekezet egyik tagjának sikerült rávennie, hogy mondjon néhány szót az anyák napja vagy egy kifejezetten magyar vonatkozású megemlékezés napjának megünneplésére. Így egy rendszeres vasárnapi szent mise melyet Sándor atya tartott, egy húsz perces rekordidő alatt lebonyolította. És ezt mind egyedül, ministránsok segítsége és a hívek aktív részvétele nélkül, amint a latin szöveget halkan mormolta.

 

Orczy báró (vagy talán a felesége, a báró né volt, aki nem titkolta meggyőződését, hogy a férjeket irányítani kell?) hozta be a változást ami a misét értette. Hirtelen közismertté vált, hogy Gyuri, mely néven a báró urat azok szólítottál akikkel intim kapcsolatban volt, valójában némi latin nyelv tudással rendelkezik. Tudatva e információt a hívekkel, és e ténynek megerősítéséűl a báró nőre nézve, bejelentette, hogy készen áll Sándor atyát mint ministráns kisegíteni.

 

Mint ministráns, Orczy báró önkéntesen vállalt szolgálatát remekül végezte, Latinul éppen olyan jól tudott mint a pap, szóbeli válaszait világosan és hibátlanul ejtette ki. A hívek hamar észrevették, hogy az előbbi csendes misék valami dinamikusabb és tartalmasabb jelenséggel lettek felcserélve. A hívek amaz tagjai, akik még emlékeztek a latin misékre korábbi éveikből, még arra is vállalkoztak, hogy csatlakoztak a báróhoz, és aktívan válaszoltak a papnak mise szővegére.

Kilenc, talán tíz hónapig így tőrtént a dolog, míg egyik vasárnap a hívek egyik női tagja megszólalt amint az emberek az templom udvarában társalogtak,

 

„Ez mind nagyon helyes hogy Gyuri a tiszi bácsit kisegíti. Nagyon jól is csinálja, de nem lenne illőbb ha a gyerekek közül találnánk újoncokat kiket be lehetne tanítani?”

 

Ezúttal apám felé fordult és folytatta:

 

„Iván, a te két fiad ideális ministránsok lehetnének!”

 

Szavait általános lelkesedéssel és egyetértéssel fogadták. Mire Sándor atya miseruhájából átöltözött és bezárta a sekrestyét, egyhangúan el lett határozva hogy öcsém és én leszünk az új ministránsok. Sándor atya ezt nem ellenezte és csak annyit mondott nekünk:

 

“Fiúk, majd elhozom nektek a mise szöveget ha kedden apátokat jövök meglátogatni. Jövő vasárnaptól kezdve ti lesztek az új ministránsok.”

 

Amint ígérte, Sándor atya magával hozta a két kis kőnyvecskét melyben a mise szövege volt található. Mivel minden a szalonba ültünk, apám kihasználta az alkalmat hogy Sándor atyát megkérdezze:

 

“Sanyi, tegyél fel a fiúknak egy pár kérdést a katekizmusból!”

 

Sándor atya kutató szemekkel nézett rám és öcsémre, aztán elhatározta hogy öcsémnek teszi fel első kérdését:

 

“Kálmán, mond már nekem, hány isten van?”

 

Időssebb létemre rögtön tudtam hogy ez egy trükkös kérdés, de öcsém spontán azt válaszolta:

 

“Három!”

 

“Jól van, egyenlőre maradjunk abba,” mondta Sándor atya, “de fel tudod sorolni azt a három istent?”

 

Miután őcsém kicsit töprengett a kérdésen, végül is azt válaszolta:

 

“Hát egyike a galamb, de a másik kettőt elfelejtettem.”

 

Miután apám és Sándor atya egy jót nevetett, és anyám viszont röstelkedett, Sándor atya öcsémhez fordult és megkérdezte:

 

“És mond nekem Kálmán, hány éve jársz már abba a Keresztény Testvérek iskolájába?”

 

“Két éve,” felelte öcsém.

 

“Két év oktatás egy katolikus iskolában,” mondta Sándor atya apámnak, “és semmi mást nem értek el fiaddal mint hogy madár imádó lett belőle!”

 

Miután végeztünk e valamelyest rövid tárgyalással a keresztény tan elméiről, leűltünk vacsorázni, és miután befejeztük a vacsorát, apám és Sándor atya elvonultak a szalonba egy frissen nyitott üveg borral. Anyám a konyhába volt elfoglalva, és öcsém és én elvonultunk hogy befejezzük a napi házi feladatot.

 

Rövidesen a vasárnapi mise előtt néztem bele elöször a ministrálás szövegébe. Tartalma ismerérősnek hangzott, és éppen elég időm volt rá hogy egyszer átolvassam. Ez gyerekjáték, gondoltam magamban, mert már legalább százszor hallottam. Arra hogy öcsém egyáltalán bele nézett-e a szővegbe nem is gondoltam.

 

Mikor megérkeztünk a templom udvarába ott már körübelűl tizenöt magyar hív beszélgetett és várakozott. Eltűntem egy pár bokor mögé és titokban elszívtam egy cigarettát. Idegeimet akartam csillapítani mint egy színész ki egy fellépés el tt lámpaláztól szenved. Egy pár gyors szívás után eltapostam a cigaretta csikket, öcsémet kerestem, aztán egyűtt csatlakoztunk Sándor atyához, ki már várt ránk a sekrestyébe.

 

“Egyiketek menjen és kérdezze meg a híveket hogy van-e valaki aki gyónni akar,” mondta Sándor atya.

 

“Én megyek, “mondtam, és vissza mentem a hívekhez hol még ugyan annyian hármas-négyes csoportban beszélgettek és nevetgéltek. Csoporttól csoportra megkérdeztem hogy akar-e valaki gyónni, de elvárhatóan negatív választ kaptam. Az utolsó személy kit megkérdeztem Pista bácsi volt, aki Franciaországból vándorolt be Dél-afrikába, és ki arról volt híres hogy több éven keresztül aktívan szolgált mit idegen légiós Indokínában. Személyesen megszólítottam:

 

“Akar Pista bácsi gyónni?”

 

“Nem, nem akarok!”

 

Kissé bátrabban megkérdeztem:

 

“Miért nem?”

 

“Azért mert a kis bűnöket nem érdemes meggyónni, és a nagy bűnökhöz viszont nincs senkinek semmi köze!”

 

E hatásos és szerintem nagyon is értelmes válasz után vissza siettem a sekrestyébe és tudattam Sándor atyával hogy senki sem akar gyónni. Ő csak annyit mondott hogy “Pogányok”, de csak halkan, és inkább csak önmagának. Aztán megkért bennünket hogy gyújtsuk meg a gyertyákat az oltáron.

 

Öcsémmel együtt beléptem a templomba, melynek építészeti stílusa minimalista volt.

Az egyetlen jelentőséges dekorációja egy fából faragott szobor volt mely egy kevésbé ismert észak-afrikai szentet ábrázolt kinek nevét sosem tudtam megjegyezi, mely az oltár mögött volt magaslatos pozícióba elhelyezve. Ezen kívül még csak egy színes ólom üveg ablak volt jobbra az oltártól mely említésre méltó. Dél-afrikai szabvány szerint a szent nem számított fehér embernek, és egy pár hónappal e események után az apartheid kormány parancsára a szobor el lett távolítva. Egy ideig a helység üresen maradt, de később be lett töltve egy jogosabb képmással mely a feszített Krisztust ábrázolta.

A protestáns rendszer valószínűleg úgy vélte hogy ha a katolikusoknak annyira fontos hogy bálványokat imádjanak akkor az ne legyen egy alsóbbrendű fajnak a tagjáról de inkább az Isten fiáról. (Ami a dél-afrikai Hindu templomokat illeti, ott minden meg volt engedve, Ganésa nevű elefánt istentől kék bőrű Krisna imádásig, mert az indiaiak úgyis csak menthetetlen pogányoknak számítottak.)

 

Amint meggyújtottuk a gyertyákat a hívek lassanként bejöttek a templomba és elfoglalták a padokat. A sekrestyébe Sándor atya már beöltözött a mise ruhába és minket is sűrgetett hogy öltözzünk be. Egy szekrény felé mutatott mely tömve volt ministráns ruhával. Öcsém és én gyorsan beöltöztűnk a piros és fehér kosztümbe.

 

Mihelyt kész voltunk, egymásra néztűnk, és azt mondtam öcsémnek:

 

“Ebbe a pirosba úgy nézel ki mint egy ördög!”

 

“Te is!” vágta ő vissza.

 

“Fiúk, igyekezzetek, mert már várnak a hívek!” mondta Sándor atya.

 

Eléje álltunk és parancsára vártunk. Ő ránk nézet és megkérdezte:

 

“Fel vagytok készűlve?”

 

E kérdést most utólag, amint írok, szeretném megválaszolni, és e elbeszélésnek a többi része válaszom érvényességét fogja bizonyítani. Igen, fel voltunk készűlve, de hogy mire azt se mi, se Sándor atya, sem a hívek nem sejthették.

 

Miután tisztáztuk hogy ki. vagyis mi vagy Sándor atyának kell elöl menni amint a templomba bevonulunk, végűl is ott térdeltűnk jobbról és balról az oltárnál és Sándor atya viszont az oltár mögött találta helyét, szembe a hívekkel.

 

Az elején aránylag minden jól ment. Öcsém otthon felejtette a ministráns könyvecskét, de az enyém nálam volt, és amennyire jól tudtam, hangosan vissza olvastam az elvárt feleleteket. Mert balkezes voltam a csengő bal térdem közelébe volt helyezve, és alig tudtam várni Sándor atya intésére hogy csengessek, mert ezt ministráns létemre mint a misének egyik fény pontjának tartottam.

 

A csengőt szükségesnek tartom részletesebben leírni, mert nem volt olyan egyszerű mint az ember gondolná. Egy különös hangszer volt mely négy kisebb csengőnek összetételéből készült, és melyek egy kereszt formájú és lemez vastagságú alap tartott össze. E felett volt egy ovális fogantyúja melyben az ember újai passzoltak.

 

Emlékezetem hiányába nem próbálom a mise pontos folyamatát leírni, ezért is először leírom hogy hogyan bonyolult le az oltáriszentség végrehajtása a ministránsok szempontjából. Öcsém tartotta a tálcát melyen a bor és víz volt helyezve, miközben én voltam ki a bort és a vízet a kehelybe öntötte. Mihelyt Sándor atya felém tartotta a kelyhet, elragadtam a kis kancsót melyben a bor volt, és tudván hogy Sándor atya mennyire szereti ezt a nemes nedvet, lelkesen öntöttem a bort a kehelybe. Sándor atya sziszegve ellenkezett:

 

“Ne olyan sokat! Későbbre is kell hogy jusson!”

 

Arról hogy “későbbre” fogalmam se volt, de a kevés bor mi maradt azt vissza tettem a tálcára és a vízért nyúltam. Sándor atya bólintott hogy öntsek, amit most sokkal ovatosabban műveltem, de meglepetésemre Sándor atya újra sziszegett, de nem azt hogy “kevesebbet” hanem “többet”. Szó nélkül úgy tettem mint mondta, elámulva a dolog furcsa logikáján.

 

Öcsém és én megint az oltár előtt térdeltünk mikor elhatároztam hogy balra nézzek, és öcsém ugyan abban a pillanatban felém nézett. Amint megláttuk egymást amint térdeltünk abban a piros és fehér öltözetben mint valami cirkuszi bohócok, akaratunk ellenére elkezdtünk nevetni. Persze tudtam hogy ilyesmi nem illik, de mikor nevetésemet próbáltam elfojtani, csak nagyon nehezen tudtam egy köhögési rohamot megakadályozni. Úgy tűnt mintha a nevetés ragályos lett volna, mert a hívek mintha kórusba hangosan rajtunk nevettek.

 

A csengőt már leírtam, de még tartozok olvasómnak a használatáról. Már vártam Sándor atya illő jelzésére, és mikor a várt pillanat eljött felemeltem a csengőt és jól meglóbáltam. De az első mozdulattal a csengő tiltakozó zajjal száz irányba repült. Nagyon meg voltam döbbenve, de a hívek viszont most nem nevettek hanem hangosan röhögtek.

 

Talán a sikeres csengetéshez egy bizonyos mértékű gyengédség és rafináltságra van szükség mely nem engedi meg hogy a csengőt az ember kéztől könyékig érő lóbálással kezelje, hanem csak a csukló és kéznek mérsékelt jobbra-balra rázását engedélyezi.Tulajdonképpen

ennek logikusnak kéne lenni miután az embert először betanítják, de sajnos én csak újonc voltam. Persze az a lehetőség is meg volt hogy valamely piros és fehérben öltözött csibész ki egy nálam korábbi alkalomkor a Mindenható oltáránál térdelt, fejébe vette hogy a csengő alkotórészeit készakarva kilazítsa hogy éppen egy ilyen balszerencsés eseményt okozzon melynek én nem csak tudatlan végrehajtója, de szégyenletes és sajnálatra méltó áldozata lettem. De nem volt értelme ilyesmin spekulálni. Végsősorban én voltam az aki eltörte a csengőt.

 

Mire ezt mind kispekuláltam magamnak, a térdeim nagyon elkezdtek fájni. Hogy a fájdalmat valami módon egyensúlyozzam, fenekemmel leereszkedtem a sarkaimra. Mintha nem lenne elég, a sok zűrzavar miatt elvesztettem helyem a ministráns könyvecskébe, és Sándor atya mise szövegére bármi latin szöveggel válaszoltam ami még a fejemben maradt.

 

Ez után Sándor atya már nem nézett irányomba és saját szövegére válaszolt. Megszabadulva e kötelességemtől most már csak a sajogő térdeimre gondoltam, és azt mondtam magamnak hogy ha nem kerűlök ki ebből a térdelő helyzetből akkor életre szóló nyomorék lessz belőlem, aztán kidolgoztam egy stratégiát állapotom megkönnyebbítésére. A legegyszerűbb az lett volna hogy felkelek és az oltár lépcsőjére ülök, de akkor a hívekkel néznék szembe és az oltárnak hátat fordítanák, mely tiszteletlenségnek számítana, Az egyetlen más lehetőség az volt hogy elhelyezkedek az oltárnak jobb oldalán és ott az óloműveges ablakkal szembe a lépcsőn foglalok helyet. Ez tapintatosabb és diszkrétebb volna, és később kevesebb magyarázatot kővetelne.

 

Úgy véltem hogy talán nem annyira feltűnö ha négykézláb megyek újonnan választott helyemre mint hogy felálljak, mely persze nagy hiba volt, mert mihelyt a hívek meglátták hogy mit művelek, rögtön hangos kacagással fogadták.

 

A mise végéig csak gubbasztottam és a szembelevő ólom üveg ablaknak az absztrakt tervezésén spekuláltam. 

 

Közvetlen az áldás előtt felfüleltem és gyorsan vissza mentem az oltár előtti helyemre. Amikor Sándor atya végleges kijelentését tette a “Ite missa est”-el, én lelkes “Deo gráciával” válaszoltam.

 

A sekrestyében Sándor atya csak annyit mondott:

 

“Ez egy katasztrófa volt!”

 

Sem én sem öcsém ezt nem vitattuk, hanem gyorsan kiöltöztünk a ministráns ruhából és a templom udvarába a hívekhez csatlakoztunk. Amint a csoporthoz közeledtünk e szavakkal lettünk fogadva:

 

“Gratulálok! Ti nektek sikerült a szent miséből vígjátékot teremteni!”

 

E szavakat Sinkó Ervin mondta, ki ismert volt a cinikus megjegyzéseiért.

 

Még volt egy pár más könnyed megjegyzés, de aztán valaki aki az Orczy báró közelébe állt, megkérdezte:

 

“Mond Gyuri, készen állsz arra hogy Sándor atyának újra ministrálsz?”

 

Gyuri helyett a báró né válaszolt, és válaszát egy bájos mosollyal erősítette meg:

 

“Magától érthető hogy Gyuri készen áll! Mi szerintünk a szent mise egy komoly dolog, és én szerintem ezt csak a Gyuri tudja tisztességesen végrehajtani!”

 

De a többire már nem figyeltem, hanem eltüntem a bokrok mögé és rágyújtottam egy szenvedélyesen megkívánt cigarettára.

 

 

 

ikakovics•  2021. április 22. 14:20

PHILIP TESTVÉR

Philip testvér a tanterem egyik magas, keskeny ablakánál állt, és elgondolkozva nézett le az iskola udvarára, mint a fiúk vidáman hazafelé indultak. Miután a csengő megszólalt rögtön  kirohantak az osztálytermekből, és most némely útba volt vagy a kerékpár tárolóhoz, vagy a parkoló autókhoz a kapuk előtt, ahol egy szülő várt rájuk hogy hazavigye őket, vagy pedig a legközelebbi buszmegállóhoz.

 

Philip testvér már több évtizede, fekete reverendát viselt, amely már úgy illett hozzá, mint a saját bőre, vagy mint egy különösen jól szabott páncél ruha. Így érezte magát a legjobban felkészülve arra, hogy az egyház fontos és súlyos ügyeit intézze. Amint ott állt az ablak mellett, a kinti fény rávetődött arányos angolszász arcára. Haja ősz volt, és a legjellemzőbb vonása az örökös bánat volt, amelyet szürke-kék szeméből volt kiolvasható. Ha egy kicsit magasabb és kevésbé zömök lett volna, akkor mint jóképű ember felelt volna meg.

 

Feladatai között szerepelt a tanulók sport tevékenységük felügyelete a sportpályán. Ott a fiúk megszabadulhattak túlzott energiájuktól, és eleget tehettek a közmondásnak mely azt állítja hogy „épp testben épp lélek”. Mint jól tudta, ez a népszerű kifejezés visszavezethető Juvenalis római költőhöz, de már régóta minden kulturált közösség és intézmény, köztük a római katolikus is, világszerte elfogadta.

 

Magasabb szinten Philip testvér katekizmust tanított a negyedik osztályosoknak, amely tulajdonképpen egy papnak lett volna a feladata, de koránál fogva és az iskolával való régi kapcsolata miatt rá bízták e fontos tárgynak a tanítását is.

 

Ma, úgy mint az iskola év minden keddjén, a negyedik osztályosok bejöttek és elfoglalták szokott helyüket Philip testvér osztálytermébe a katekizmus oktatására, és a Szentháromság témájával foglalkoztak, amelyet olyan éretlen suhancok mint voltak nem volt könnyű felfogni. De az óra első fele útján, mint már többször megtörtént Philip testvér oktatása folyamán, eltértek a Szentháromság témájáról, és oly hétköznapi ügyekkel voltak elfoglalva, mint a testi bűnök. Aztán néhány perccel mielőtt megszólalt a csengő Philip testvér levitte a fiúkat a közös WC-be, hogy hólyagjuk megkönnyebbüljön. Ez is szokásossá vált, mielőtt a fiúkat elengedte a következő tárgynak tantermébe.

 

Philip testvér soha nem tudta teljesem megszokni az erős vizelet szagot, amikor beléptek a WC-be, de színlelt közönnyel figyelte, ahogy a fiúk a fal teljes hosszában elnyúló, megszakítás nélküli rozsdamentes acél piszoár elött sorakoznak. Mozdulatlanul és lehajtott fejjel álltak, az egyik kar az oldaluk mellett lógott, a másik pedig könyök magasságban, melynek segítségével intézték dolgukat. Mindenki hallgatott, így csak az ívelt vizelet áramlat vergődő zaja volt hallatszó amit, amint eltalálta az előttük lévő fényes fém felületet. Az egyetlen mozgó lény Philip testvér volt, aki most a fiú sor mellett lépkedett, és ugyanúgy motyogott magában, mint a fiúk: 

„Ne érjetek a testetekhez. . . ne érjetek a testetekhez. . . ”

 

Ennek a szertartásnak a vége után mindannyian némán visszatértek az osztályterembe és a csengőre vártak.

 

Most, hogy véget  ért a napi iskoláztatás, Philip testvér kiment a folyosóra, majd le ment a lépcsőn, és a lépteinek hangos visszhangja volt a tudatába. Mikor kikerült a szabad térre, útja arra vezetett, amely az iskola aulája mellett haladt, és a kapun át az iskola keleti oldalát övező utcára. Átment az utcán a járdára, és tovább haladt a két méter magas sövény mellett, amely a keresztény testvérek otthonát kerítette be. A sövény egészen a következő utca sarkig nőtt, ahol derékszögben dróthálós kerítés váltotta fel. Fülöp testvér itt fordult meg és sietett a főkapu felé, amely meglehetősen szerény és nem feltűnő bejártat volt mely az egy és fél méteres drót kerítéstől nem nagyon különbözött.

 

Egy rövid betonozott út vezetett az épülethez, melynek mindkét oldalán szépen gondozott pázsit nőtt, mely a makulátlan két emeletes épületet is körül vette, melyben a testvérek voltak elhelyezve. A teljes homlokzat alsó szintjének a verandája csempézve volt, amelyet szimmetrikusan hangsúlyoztak a kerek oszlopok, melyek ugyanolyan puha pasztell sárgára voltak festve, mint az épület többi részei. Az összes favázas magas és keskeny ablaknak megfelelő fa redőnye is volt, és a tetőt félgömb agyagból készült tetőcserepek borították. Mind nagyon csinos, ahogy Philip testvér szokta mondani, a legszerencsésebb előrelépése, ha fiatal kori otthonával hasonlította össze.

 

Egyenesen az ebédlőbe ment, ahol a testvérek egy része már összegyűlt a déli étkezéshez. Ezek Philip testvérnél fiatalabbak voltak, kik hajlamosak voltak összefogni egymással életkoruk és valamivel liberálisabb nézeteik által. Ezért Philip testvér általában Walter testvérrel osztotta meg asztalát , aki közelebb állt a saját korához, de jelenleg Walter testvér kórházban volt, felépülőbe egy kisebb szélütéstől, és ezért Philip testvér ideiglenesen egyedül evett. Az étel, amely Fülöp testvért illettei, elviselhető volt, bár elismerte, hogy édesanyja főzése finomabb volt. A mai ebéd darált curry és burgonya püré volt, főtt borsóval és sárgarépával, amelyet lassan és viszonylag elégedetten evett.

 

Evés közben arra gondolt hogy hogyan szeretné eltölteni a délutánt. A korlátozott lehetőségek között eltölthetné idejét vagy sétával, vagy olvasással, vagy akár busszal elmehetne a városba, ahol egy moziban megnézhetne egy filmet. Mire egy háztartási szolga hozta neki a kávéját, úgy döntött hogy elmegy moziba és megnéz egy filmet.

 

*               *               * 

 

Philip testvér nem tagadhatta, hogy a világ változik, de szerinte csak a rosszabbra. Ez nyilvánvaló volt az élet minden területén, beleértve a mozi világát is. És mégis vonzotta, és valahogy úgy érezte, hogy tudnia kell, milyen módon terjed ez a betegség. Korszakoknak tűnt, amikor a filmek minimális veszélyt jelentettek a társadalom nagyobb részét értve. Hova lettek azok a inspiráló filmek mint az a film a Bécsi fiú kórussal melynek címe az volt hogy ’Majdnem angyalok’, vagy a ’Muzsika hangja’, mely olyan sugárzó ártatlanságot ábrázolt, amelyről a Mária nevű fiatal újonc apáca tanúskodott? De még egy ártalmatlan film mint a ’Muzsika hangja’ is  okot adhatott a kritikára. Bár dicséretes dolog volt Mária részéről von Trapp kapitány úrhoz férjhez menni miáltal a kedves gyermekeinek gondoskodó mostoha anyja lett, de még nagyobb és nemesebb áldozat lett volna, ha ragaszkodott volna ahhoz hogy leteszi a fogadalmát és egész életét az Úrnak szenteli.

 

Manapság a filmek nyíltan biztatták a hajlamot a hedonista életmódra. Még a csupasz női mell sem volt már tabu, és ami még ennél is rosszabb, hogy egyre több film foglalkozott gyilkosságokkal és más kimondhatatlan bűncselekményekkel. Mindenesetre megvette a jegyét, és megitta a papír pohárban szolgált Coca Colát a mozi előterébent, és készen állt arra hogy a hirdetett filmet megreszkírozza.

 

A filmben a kábítószer használat, a gyilkosság és a szex egyforma mértékűen volt ábrázolva, aminek következtében a film utolsó tizenöt perce teljesen megzavarta, és ezáltal úgy kerülte el e borzalmakat hogy buzgón és hangtalanul imádkozott egy elveszett világért. Végül, amikor kigyulladtak a lámpák, lesújtva és könnyes arccal lépett ki a moziból. Nem volt kedve buszozni, mert nem akarta hogy az utasok láthassák hogy milyen állapotban van, ezért úgy döntött, hogy hazagyalogol, ami még gyors tempóban is majdnem egy órát vett igénybe.

 

*               *               *

 

Hazafelé a moziból valamelyest jobban érezte magát, de a filmnek hatása még nagyon is elfoglalta gondolatait. Attól félt hogy az egyedüllétet nem lesz képes elviselni ha vissza meg a szobájába, mert terhével nehezen tudott szembe nézni. Ezért elhatározta, hogy egy kis időt tölt a közös társalgóba, és elhelyezkedett egy kényelmes fotelben. Szórakozottan átlapozott egy folyóiratot melyet az alacsony kávézó asztalon talált, de aztán elbeszélgetett egy fiatalabb testvérrel ki csatlakozott hozzá. E beszélgetés nem tartott sokáig mert rövidesen még egy testvér jött be a társalgóba, ki tulajdonképpen a fiatalabb testvért kereste, miután a két testvér egyűtt eltávozott. Szóval Philip testvér ismét magára volt hagyva és ott ült addig míg megszólalt a csengő mely jelezte hogy tálalják a vacsorát.

 

Az ebédlőben egy nagy tál felvágott és vegyes saláta volt a vacsora, de szerencsére a desszert melegen tálalt piskóta és tejsodó volt. Miután Philip testvérnek megtelt a hasa,végre vissza nyerte bátorságát arra hogy bemehessen a szobájába. A magánszobájába lépve örömmel állapította meg, hogy ágya meg volt vetve, a papír kosara ki lett ürítve, és az íróasztalán a könyvek amelyek még kora délután rendetlenül hevertek, most szépen egymásba voltak halmozva.

 

A sok könyv között melyekben újabban böngészett, a lélektanban is bele nézett, és többek közt rábukkant valamire mely a kényszeres viselkedésrő szólt. Most önmagától kérdezte hogy nem-e ő is kényszeresen viselkedett amikor a fiúkat rendszeresen  lekísérte a WC-be és azt motyogta hogy ne érintsék meg a testüket. De akkor is ha ez igaz volt, tiszta szándékból tette, valójában oly tisztán amilyennek e fiúkat szerette volna elképzelni.

 

Az íróasztalán és keskeny egy személyes ágyán kívül a szoba gyéren volt berendezve. Egy könyvespolc, egy kopott fotel és csak néhány tárgy, amelyet dekorációs tárgynak lehetne nevezni. Először is volt egy feszület, amely előtt letérdelt amikor imádkozott, majd a Szent Szűz gipsz szobra, aki fehér és kék - fehér, mint hó és kék, mint az ég - ruhájában volt ábrázolva, és végül egy festmény.

 

A két első említett tárgy jobban megfelelt hivatásának, de a harmadik személyesebb volt, melyet még édesanyjától ajándékba kapta amikor nekiállt munkáját az Úr szolgálatába végezni. Egy szarvas bikát ábrázolt egy erdei tisztás magaslatán, de nem volt egy eredeti mű, hanem egy ügyesen megfestett másolat, és minden alkalommal, amikor ránézett, emlékeit idézte fel gyermekkoráról, mert a festmény akkoriban a nappalijuknak a falán lógott.

 

Ah, a drága édesanyja! Ami kettejüket illeti, ő volt az a nő aki öt megszülte, habár házasságon kívül, de e vétek ellenére úgy döntött a kis Philip édesanyja, hogy gyermekét inkább megtartja, mint hogy feladja örökbefogadásra. Természetesen a kis Philip az eredetével kapcsolatos rejtélyek igazságát csak akkor tudta meg, amikor már elég nagy volt hozzá megérteni hogy apja az édesanyját már jóval a születése előtt elhagyta, de Philip édesanyját ennél inkább nagyon szerette. Emlékek! Azok a drága emlékek! És mennyire követték őt egész életében! Mostanra már több mint egy évtizede meghalt az édesanyja, és soha nem felejtett el imádkozni érte.

 

Ami viszont aznap délután történt, nem volt más hátra mint belenyugodni hogy a világ változik. Egyedül nem tudott ellene harcolni. Volt még valami remény arra hogy a negyedikeseket valami módon tudta befolyásolni,de a többit az Istenre kellett bízni.

 

*               *               *

 

Szokásosan pizsamában mondta az esti imáját. Tehát ma is, mely nem sokban különbözött más napoktól. Letérdelt a feszület elé, és legalább fél órát töltött az Úrral. Imáiban megemlékezett azokról a kis ártatlanokról akiknek a katekizmust tanította, és buzgón imádkozott, hogy az Úr tisztán tartsa testüket és lelküket. Aztán - és ez csak heti szokás volt – a következő szavakkal fejezte be az esti imát:

 

„Uram bocsásd meg nekem, amit most tenni fogok.”

 

Lassan feltápászkodott, kinyitotta a szekrényét, és kivett egy üveg whiskit és egy tiszta poharat. Egy kis adagot öntött magának, és egy húzásban itta meg.E esti itóka szigorúan összhangban volt azzal, amit orvosa szankcionált. Aztán elment és leült az ágya szélére, és szürkéskék szeme a Szent Szűz szobrára összpontosult, kit Philip testvér fenségesebb nevén mint a mennyek királynője ismerte el. Elgondolkodott a Szent Szűz képmásán, és arcán

átszellemült mosoly keletkezett. Aztán lassan lehúzta pizsama nadrágját a térde alá, és keze tétován lefelé mozdult a combjai között. Lehunyta a szemét, és lassan elkezdte előre-hátra húzogatni a fitymáját a makkján.

 

Visszagondolt fiatalabb napjaira, amikor ez a nagy bűne sokkal kevésbé volt súlyos vagy szándékos. Sok évvel ezelőtt az ördög csak akkor köpött hasára miközben aludt és álmodott. Mint gyóntatója megbiztosította róla, az álmában való bűncselekmény szigorúan véve nem is tekinthető megfelelő vétkezésnek, mert az az ember tudatos ellenőrzésén kívül történik, de nem ártott annak elismerése ha a lelkiismerete érdekében mégis csak meggyónna. De most, hogy idősebb korában kevésbé volt robusztus és energikus, némi tudatos elősegítésre és fizikai buzdításra volt szükség, hogy az ördög munkáját végezhesse.

 

Tehát az Úristen bocsássa meg e cselekvését, és bármi más tilalom megszegését melyet netán a jövőben elkövetne.

Az oldalon sütiket (cookie-kat) használunk egyes funkciók (úgy mint belépés vagy beállítások elmentése) biztosításához, valamint biztonsági okokból. Harmadik féltől származó sütiket használunk a megjelenő reklámok személyre szabása és statisztikai adatok gyűjtése érdekében. A sütikről részletes tájékoztató olvasható adatvédelmi tájékoztatónkban. A süti beállításokat lehetőség van személyre szabni ezen az oldalon vagy az "Elfogadom" gombra kattintva hozzájárulhatsz az összes süti használatához.Elfogadom